Szöveg: Máthé Dóra Zsuzsa | 2019.12.06. | Frissítve: 2019.12.08. | |
Wisthaler photo, Wermescher Ildikó Facebook oldal | Wermescher Ildikó a a hazai és nemzetközi terepfutó világ egyik ikonikus alakja, nevével számos nemzetközi verseny élmezőnyében találkozhatsz
Wermescher Ildikó eddig négyszer teljesítette az UTMB-t (Ultra Trail du Mont Blanc), és mind a négyszer a nők között a top 10-ben végzett. Nyert Ultrabalatont, Mátrabérc Trailt, Zugspitz Ultratrailt és még napestig sorolhatnánk az eredményeit. Ő mégis azt mondja, nem az a legfontosabb, hogy hányadikként végez, hanem az, hogy megmaradjon a futás élvezete, egészségesen érjen be a célba.
Mióta az eszemet tudom, te terepfutó legendának számítasz. De egyszer mindenki volt kezdő... Nálad hogyan alakult az indulás?
Harmincéves múltam, mikor megismertem a férjem, és az ő biztatására kezdtem el futni. Az elején elég rendszertelenül kocogtam, de mivel sportos voltam, és a férjem szerint tehetséges is, elég gyorsan fejlődtem. Viszonylag hamar eljutottam arra a szintre, hogy síkon stabilan lefutottam 10-15 km-t. A férjem bátorított, hogy próbáljak versenyen is elindulni, de engem ez az elején nem érdekelt. Viszont a futást a lassúbb, a „nem fárasztom magam” tempóban élveztem és nagyon megszerettem. Aztán egy problémás terhesség, majd a szülés, szoptatás miatt nagyjából másfél éves kényszerszünet következett. Vártam, hogy a zöld lámpát kapjak, hogy újra sportolhassak, és amikor a pici lányom tizenegy hónapos lett, 2003 márciusában ismét elkezdtem kocogni. A versenyek ekkor sem érdekeltek, de a Kinizsi Százas teljesítését a fejembe vettem. Így alig pár hetes futkározás után a túrázó barátaim tanácsára április közepén a Mátrabércen kötöttem ki, főpróbát tartottam a Kinizsire. Utólag azt mondom, ez nem volt igazán jó ötlet, mert az 56 km-es útvonal a sok szinttel nagyon megviselt. Túlságosan kicsi volt a futócipőm is ehhez a hosszú erőpróbához, szinte az összes körmöm odalett a lábujjaimról, izomzatilag is rettenetesen kikészültem, de a távot teljesítettem. Borzalmas izomlázam volt utána, napokig csak másztam otthon az egyéves Imolám után, de nem bántam. Májusban a Kinizsi Százas már könnyebb volt, és utána is évekig visszajártam erre a két teljesítménytúrára, gyűjtöttem a kitűzőket, és az időmből is mindig sikerült valamennyit lefaragni.
A félresikerült babakocsis futás„Sokat voltam egyedül a két lányommal, mert a férjem Németországban dolgozott. Én nem dolgoztam, GYED alatt lett volna időm futni, de nem akadt senki, aki vigyázzon volna a lányaimra, így hármasban kellett a futós programot szervezni. Imola, a kicsi lányom picinek született, de nagyon mozgékony volt, már 8 hónaposan szaladgált. Mikor másfél-két esztendős volt, rendszeresen babakocsiba tettem, a nagyobb, 11 évvel idősebb lányomat pedig biciklire ültettem, hogy kísérjen minket, és hármasban útnak indultunk. Voltak kalandos és idegtépázó kiruccanásink. Imola nem mindig bírta az egy helyben ülést, volt, hogy már tíz perc után üvöltött a babakocsiban A nagyobbik lányom biciklivel ment a babakocsi mellett, szórakoztatta a húgát, és haladtunk, amíg nem jöttek az emelkedők. Viszont bringával fölfelé tekerni nehéz volt, segítettem a nagyobbnak, a picit addig senki sem szórakoztatta, így egyre jobban üvöltött. A nagylányom pedig elfáradt a tekerésben, hisztizett, lecsapta a bringáját, hogy az nem kell neki, és különben is elege van, hogy a húga csak bőg, csináljak, amit akarok, ő biza nem biciklizik többet. Én meg ott álltam jól leizzadva az út szélén a babakocsival, a biciklivel, az üvöltő babával és a hisztis nagylányommal. Még szerencse, hogy sosem jutottunk túl messze az otthonunktól. Sok futást nem, de fizikális és mentális erősítést jócskán tartalmaztak ezek a próbálkozások.” |
Mikor jött az ötlet, hogy ultratávokon kipróbáld magad?
Életem első futóversenye 2003-ban a Budapest Plusz Maraton (ma Spar Budapest Maraton – szerk.) volt. Rengeteg ember, jó hangulat, egy hatalmas buli a Városligetben, az egész annyira megtetszett, hogy a férjemnek már nem kellett biztatgatni, hogy versenyezzek. Sokat futottam aszfalton, de a Mátrabércet és a Kinizsi Százast nem hagytam ki egyik évben sem. Ezek első perctől igazi kedvenceim lettek, és lényegében ezek már ultrák voltak. Aztán Korányi Balázsnak jó ötlete támadt, és elkezdte szervezni a Terep Százas nevű versenyt, melynek az útvonala pont a Kinizsi útvonalán haladt. Persze, hogy ott volt a helyem!
És innen indulva 2014-ben 6. lettél az UTMB-n, 2016-ban és 2018-ban 7., 2019-ben 9.
Mi sportos család vagyunk, a futás leginkább életformaként van jelen az életünkben, mert szükségünk és igényünk van a mozgásra. Ez is egy olyan kapocs, ami a férjemmel összeköt minket. Sok szép közös élményünk van, hiszen rengeteget futottunk már együtt. A férjem nem versenyez, én a legtöbbet vele futok, ezért azt nem is állíthatom, hogy kimondottan versenyspecifikusan edzem. De nyilván a magam módján készülök egy-egy megmérettetésre, és a férjem, amennyire csak tud, támogat ebben. Szeretem a versenyeket, és nyilván a versenyzés is egy olyan képesség, ami fejleszthető. Az évek alatt sok hosszú, száz kilométereres és afeletti távokat futottam aszfalton és terepen egyaránt. Volt alkalmam megismerni saját magam, megtanultam beosztani az erőmet. Ennyi év után már teljesen tisztában vagyok a képességeimmel, így elérhető célokat tűzök ki magam elé. Hosszú versenynél ezek óriási előnyt jelentenek. A tapasztalatom sok helyzetben segít, talán ez jött ki a 2018, 2019-es UTMB-n is. Köztudott, hogy a mezőny évről évre minden versenyen erősebb, a terepfutás nagyon dinamikusan fejlődő sportág, és különösen az UTMB egyre inkább felkapott lett, ott tényleg a világ legjobb terepultrásai állnak rajthoz. Elégedett vagyok nagyon, hogy Chamonixban minden próbálkozásom ilyen jól sikerült, és hogy a TDS-en harmadik is tudtam lenni.
Milyen edzéseket végzel?
Landsbergben élek, de ebben az évben anyukám betegeskedése miatt Budapesten is sokat tartózkodtam. Ha Pesten edzek, akkor szinte mindig Gazdagrét-Erzsébet-kilátó vagy a budafoki Duna parton vezet a futóútvonalam. Közös futások ezek a régi futó cimborákkal, beszélgetős tempóban, hiszen mindig sok mesélni valónk van egymásnak. Németországban kicsit más a helyzet. Ott, amennyire csak lehet és ahogy az időm is engedi, próbálom összekombinálni egymással a teljesen sík és a hegyi edzéseket. Hétközben Landsbergben síkon futok napi 40 perc és 1,5 óra között. Ezt még általában kiegészítem úszással, jógával, aerobikkal vagy erősítő tornával. Hétvégén legtöbbször Garmischba utazom a férjemmel, és ott futunk vagy túrázunk. Itt aztán kitombolom magam a botjaimmal, élvezem a mozgást a jó meredek, technikás terepen. Észre sem veszem az idő múlását, gyorsan pörög itt az óra, így ezek az edzések legtöbbször 3-4 órásra, sőt előfordul, hogy még hosszabbra is nyúlnak.
Több mint 20 éve sosem hagytad abba a futást huzamosabb időre?
Volt kihagyás, mint említettem, a szülés miatt. De ez természetes egy nő életében. Aztán egyik év nyarán egy rossz lépes miatt a bokámmal volt baj, akkor is kimaradt pár hónap, de bringázással, túrázással túléltem ezt az időszakot is. A legszörnyűségesebb kihagyásom 2016-ban volt az autoimmun alapú pajzsmirigy túlműködés miatt. Nem volt hosszú, január közepétől március végéig tartott, de ez két és fél hónap örökkévalóságnak tűnt, mert nagyon hirtelen borzasztóan gyenge fizikai állapotba kerültem. A vizsgálatok hetekig tartottak, nem tudták, hogy mi a bajom, én egyre rosszabbul éreztem magam, és mikor megszületett a diagnózis, jött a napi háromszori gyógyszerszedés. Ez lelkileg teljesen megviselt, de nem hagytam el magam, a gyógyulásra összpontosítottam. A dokim azt mondta, ha fél év alatt nem jövök rendben, akkor műtét lesz. De mondtam neki, hogy én májusban Ausztráliában futni AKAROK. A World Tour abban az évben támogatott, és kimehettem ingyen Ausztráliába a 100 km-es trail versenyre. Persze a sporttól teljesen el voltam tiltva, hetente jártam vérvételre, és a doki csak emelte és emelte a gyógyszeradagokat. Nagyon rosszul éreztem magam, 80-85 között mozgott a nyugalmi pulzusom, de tartottam magam. A szigorú diéta, a könnyű jóga, az agykontroll és ezek mellé persze a gyógyszer is segítettek rajtam, és március végére elkezdhettem újra kocogni. Persze a betegséggondozás nem fejeződött be, nem voltam még gyógyult, csak a pajzsmirigyhormon értékek kerültek a megfelelő tartományba. Óriási szerencsém volt, nagyon jó orvoshoz kerültem, aki már nem fiatal, és maga is megszállottan sportol, így megértette, hogy futni szeretnék. Megbeszéltük, hogy edzegetek, versenyzem, de mindig pulzusmérővel futok, és nem fárasztom ki magam nagyon, a komfortzónát nem hagyom el.
Ez a betegség tulajdonképp egyfajta választóvonal is lett a futóéletemben. Azóta sincs edző által írt edzésterv, nincs rendszeres tempófutás, leginkább csak a saját tapasztalatomra, érzésemre alapozott ösztönös futás és edzés van. Persze megpróbálok így is a versenyekre a lehető legnagyobb odafigyeléssel felkészülni. Néha megfordul a fejemben, hogy nem ártana megpróbálni újra „rendesebben”, mármint edző által irányítva edzeni, de egyelőre még a jövő évre a versenynaptáram sem állt össze teljesen.
Melyiket választanád: 2. leszel az UTMB-n, de utána már csak 5 évig futhatsz, vagy 12. leszel az UTMB-n és 30+ évig futsz még?
Persze, hogy a utóbbit, egy helyezésért nem adom fel az életformám.
Milyen regenerációs módszereid vannak?
Nekem az úszás nagyon sokat segít a regenerációban. A vízben való mozgás hihetetlenül jót tesz a fáradt ízületeimnek, izomzatomnak. Kiegészítőedzésnek is jó, a technikám ugyan nem híres, lassan úszom, de a lényeg az, hogy szeretem. A szaunát, gőzfürdőt is imádom, talán azzal tudom a legjobban kényeztetni magam. A masszázs is nagyon segítené a regenerációm, de itt, Németországban nem találtam még rá a számomra igazi szakemberre. Így a manuálterápia helyett leghatékonyabban a hengerek és a labdák segítenek rajtam. Igyekszem rendszeresen jógázni és nyújtani is, hiszen idősebb korban ez elengedhetetlen a komolyabb sérülések megelőzése érdekében. Egyébként, ha van rá lehetőségem, rögtön futás után vagy ha valamilyen sérülést érzek, akkor is, beleállok a jéghideg hegyi patakokba vagy a Kneipp-medencékbe. Persze erre jobban oda kell figyelnem a jövőben, mert az UTMB hetében annyit „patakoztam”, hogy a szépen felfáztam, és fájós alhassal kellett nekivágnom a versenynek.
Több mint 20 év tapasztalattal a hátad mögött mit tanácsolsz azoknak, akik nemrég kezdték el ezt a sportot?
Azt mondom, hogy futni jó, futni csodálatos, de a kezdő futók gondoljanak mindig arra, hogy a kevesebb az több. Fokozatosan kell elkezdeni a futást, ne akarjon senki egyből túl sokat és túl gyorsan futni. A cél, a hangsúly inkább a rendszeres, hosszú távú, kitartó, sérülésmentes, egészségmegőrző futás legyen. Mi, nők, gyakran azért futunk, hogy szebbek, csinosabbak legyünk, és örökké fiatalosak maradjunk. Ezért nagyon fontos, hogy a kezdetektől fogva ne terheljük túl magunk, ne akarjunk túl sokat és túl gyorsan futni. Azzal csak leamortizáljuk a testünket, és pont az ellenkező hatást érjük el, mint amit szeretnénk. Az edzést mindig akkor kell abbahagyni, amíg még jól vagy, amikor megvan az az érzés, hogy még tudnál futni, még lenne kedved futni. Így nagy valószínűséggel másnap is szívesen húzol majd futócipőt, és boldogan futsz. Ha ezt párszor hibátlanul el tudod ismételni, akkor a futás élvezete észrevétlenül kialakul. Utána már megy minden, mint a karikacsapás!
A futáshoz való viszonyod változott az évek során?
Amikor elkezdtem futni, Magyarországon éltem, és az ottani helységeket, tájakat, hegyeket ismertem meg, hiszen én Erdélyben születtem és nőttem fel, így sok minden új volt számomra. Húsz év magyarországi tartózkodás után viszont úgy hozta az élet, hogy tovább kellett vonulni nyugati irányába. Bajorországban megint minden új volt, ismeretlen. Először itt a közvetlen környéken kellett tájékozódni, majd idővel az Alpok felé is elkezdtem kacsintgatni. Hatalmas élmény volt a Zugspitz környékét és az Allgäut megismerni, a Transalp futás pedig egyszerűen csúcs volt számomra. Aztán az öt éves Mammut csapattagsággal kinyíltak a kapuk Svájc irányába is, és a Mammutnak köszönhetően fantasztikus helyeken jártam. Svájc azóta is a kedvenc országom. Időközben az eredményeimmel bekerültem a Ultra Trail World Tour Elit Atléta programjába is, így icipicit a világból is láthattam már. Versenyezhettem Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában és Észak-Amerikában. A lányaim is megnőttek, a férjemmel kicsit szabadabbak lettünk, és szép lassan a futás az utazással, a világjárással is összekapcsolódott. Élvezzük ezt az új helyzetet, a nagyvilágban való kalandozást, de még dolgozunk, tehát nem vagyunk teljesen szabadok.
Hogyan választasz futófelszerelést?
A legfontosabb egyértelműen a cipő: nem mindegy, hogy milyen cipőben fut valaki, legyen az kényelmes, megfelelő méretű és alkalmas az adott terepviszonyokhoz. Terepfutóként fontos, hogy a cuccaim pehelykönnyűek legyenek, hiszen hegyen-völgyön, árkon-bokron át, akár egy napig is futni kell, így hát nem mindegy, hogy mennyi súlyt cipelek a hátamon. És az még nem is minden, hogy könnyű legyen, az időjárási viszonyoknak és a magashegyi terepviszonyoknak is meg kell felelnie mindennek. Nekem nagyon fontos a bot is, sokat futok bottal, kipróbáltam rengeteg típust, mire megtaláltam az igazit: picire összehajtható, karbon, könnyű. A hátizsák és fejlámpa is lényeges, főleg ilyenkor, télen. Nagyon sok dolog van, ami meghatározza, jó-e a futófelszerelés, de a legfontosabb az ember saját tapasztalata.
Van kedvenc versenyed?
Van, persze! Naná, hogy otthon a Mátrabérc a kedvencem. Nagyon szép verseny volt a Nagymaros Trail is, amit az idén futottam először. Külföldi versenyek közül a svájciak lopták be magukat a szívembe. Életem legszebb százasa az Eiger Ultratrail, ami egy 101 km-es terepverseny 6700 méter szintemelkedéssel. Nagyon jó szervezés, profi frissítéssel. A 111 km-es Trail Verbier du St. Bernard terepverseny pedig igen kemény, szintes pálya, nagyon technikás. Pont olyan, mint amilyet az igazi terepfutó álmodik magának.
Akad olyan verseny, ami mozgatja a fantáziádat?
Sok verseny van, amin még nem futottam, de érdekelne. Ilyen például Reunion szigeten a 166 km-es La Diagonal des Fous. Vagy Coloradoban a Hardrock vagy a Run Rabbit, mindkettő 100 mérföldes terepverseny. De lényegében minden új verseny izgat, hiszen új helyeken szeretek a legjobban futni.
