Szöveg: Papp Tünde | 2021.08.21. | |
Lehetőségem volt a Grossglockner Ultratrail hosszú távján (110km, 6500m) indulni, ami egy fantasztikus, látványos, de nehéznek mondható magashegyi ultraverseny. Beszámolót klasszikus értelemben már rég nem írok, de hasznosnak tartom a versenyek után - lehetőleg magam előtt is igyekezve őszintén - összegezni a hibáimat, erősségeimet.
Mindezt azért vélem lényegesnek, mert egy hasonló versenyen való részvétel sikeressége az edzettségen túl véleményem szerint nagyban múlik a résztvevő önismeretén, hozzáállásán, megküzdési stratégiáin. Ezek fejlesztése tehát szintén fontos az edzés mellett. Mindezen felül e tapasztalatok talán segítségül szolgálnak másoknak is, akik hasonló kihívásokra készülnek. A következőkben összegyűjtöttem néhány tanácsot, amit a mostani verseny ihletett, és magamnak is ajánlok:
Sose sajnáld az előzetes “molyolásra” az időt!
A legtöbb magashegyi versenyre előirt kötelező felszerelés szükséges, ezeket a verseny előtt - és esetenként közben is - ellenőrzik. Ez alól a Grossglockner Ultratrail sem kivétel. Az indulás előtt szépen mindent előkészítettem, bezacskóztam, praktikusan elrendeztem. Így a versenyen nem kellett azzal bajlódnóm, hogy hosszasan keresgéljem, amire szükségem volt.
A kényelem igénye nem lustaság vagy hiszti! Ne sajnáld magadtól a pihenést és az énidőt!
A konkrét előkészületek mellett számomra nagyon fontos az, hogy lelkileg picit hangolódni tudjak. Ezt nem mindenki igényli, nem vagyunk egyformák. Számomra ez úgy néz ki, hogy 1-2 napig “csak úgy vagyok”. Pihengetek, megnézem a szintrajzot, alszom, amennyit csak tudok, nasizom. Ez most sem történt másként.
Az időjárás-előrejelzések nézegetését felejtsd el!
A rajt időpontja előzetes várakozásaink szerint péntek este lett volna 10 órakor. 2 héttel előtte már elkezdtem napi 3-4-szer ránézni az előrejelzésre. Egyrészt azért, mert nem szeretem a meleget, másrészt azért, mert a viharok igen gyakoriak ezen a versenyen, így az ezzel kapcsolatos terelések is. Az előrejelzések persze minden nap mást mutattak még a versenyt megelőző napokban is. A rendezők a verseny napján úgy döntöttek, hogy a heves zivatarok, esőzések okán lefújjak a 110 km-es távunkat, és másnap hajnalban indul a mezőnyünk a 85 km-es távon (Osttirol Trail 85km, 5000m). 02:30-kor szállítottak minket a rajt helyszínére. Feladta nekünk a leckét a kérdés, hogy mit vegyünk fel. (Nem, ez nem a szokásos női tanácstalanság volt.) Egész éjjel dörgött, villámlott, a reggel viszonylag hűvös volt, az előrejelzések folyamatos esőt vizionáltak. Térdnadrág és karszár mellett döntöttünk. A transzferbuszokon szembesültünk azzal, hogy csak a külföldiek vannak hozzánk hasonlóan beöltözve. Végül persze fülledt meleg volt nappal, amit heves zivatar és jégeső követett. Nem árt tehát megnézni/megkérdezni helyieket is, ha bizonytalanok vagyunk.
A megfelelő rajtpozíció neked is jár!
A buszok hamar Enzingerbodenbe értek, ahol fedett térben várhattuk az indulás idejét. Találkoztam magyarokkal, váltottunk pár szót, üldögéltünk. Mindezeknek és a kinti hűvösnek köszönhetően ismét elkövettem azt a hibát, amit már többször: nem álltam be kellő időben a rajtba, majd nem tolakodtam megfelelő mértékben előre. (Szégyen, de hasznos kategória.) Így szokás szerint a mezőny utolsó harmadából indulva kerülgettük felfelé a többi magyarral együtt az embereket. Ez a manőver sötétben, a meredek, köves, felázott ösvényeken nem igazán kímélő, szóval jobb elkerülni. Repült az idő, beszélgettünk, nevetgéltünk, majd rövidesen az első ellenőrző ponthoz, Rudolfhüttéhez érve normalizálódott a pozíciónk.
Ne hagyd kizökkenteni magad a saját ritmusodból!
Lassan mindenki megtalálta a saját ritmusát; egymáshoz közel, de nem együtt mentünk a magyarokkal. Már rég elengedtem az ilyesmit, hisz mindenkinek megvan az erőssége, gyengesége, mindenki máshol tud jól haladni. Az embert ilyenkor elkaphatja a hév, és a barátai után igyekezve túlvállalhatja magát. Ezt - akár tudatosan is - jobb elkerülni, mert egy ilyen hosszú úton később megbosszulja magát. A közepesen technikás, szintes terepen még megfelelően haladok, de ezen a versenyen a felső régiók igen kövesek, technikásak, ezek megfogtak. Nem árt picit gyakorolni, ha valaki hasonlóra készül. Az összekötő részeken aztán behoztam a “lemaradásom”.
Figyeld a tested jelzéseit; ne az órád szabjon meg mindent!
Ismerőseim, barátaim, illetve a szervezők is felhívták a figyelmem arra, hogy a verseny egyik nehézsége, hogy az útvonal nagyrészt magas régiókban halad. Abszolút nem vagyok a pulzusmérés ellen, magam is használom, de egy ilyen versenyen nagyobb szerep jut az érzeteknek, mint úgy általában. Ahogy a magasabb hágók környékén jártunk, gyakran tapasztaltam azt, hogy gyökkettővel haladok, pulzus rendben. Mehetnék akár picit gyorsabban is, de nem esik jól. Ilyenkor elengedtem a dolgot, és az érzeteimre hallgattam. Ami valószínűleg jó döntés volt, mert egy idő után észrevettem azt az abszurd helyzetet, hogy ezzel a lassú, de stabil tempóval is elkezdtem gyorsabb lenni másoknál.
A holtpontokat fogadd higgadtan! Légy magaddal nagyvonalú!
Szépen haladtam, tartottam a tempóm. De elérkezett egy kisebb hullámvölgy; valószínűleg nem ettem eleget. Aki azt hiszi, hogy holtpont nélkül megússza az ilyet, az inkább el se induljon! A szokásos stratégiát alkalmaztam: mondtam magamnak, hogy OK, akkor most 2 km “pihenés”, ami abból állt, hogy visszavettem az iramból, sétálgattam. A pontok pazar kínálatából feltankoltam kajával, eszegettem, iszogattam, nézelődtem. Sokan - előfordult, hogy én is - a végsőkig hajtják magukat, pedig szerintem pont az ellenkezője válik be.
“Aztán síelni tudsz-e?”
tette fel a kérdést az egyik emelkedőn egy német srác, akivel sokat kerülgettük egymást. Először nem értettem, mire gondol. A sok combos, nehéz, gyaloglós részt futós, haladós összekötő szakasz váltotta fel, amit nagyon élveztem. Előtte azonban egy hosszú hónyelven való lejutást kellett megoldani. Ki-ki a saját vérmérséklete szerint csinálta
: akadt, aki síelésre emlékeztető mozdulatokkal haladt, más a popsiján ereszkedett le, néhányan pedig a kifeszített kötél segítségével. Estek-keltek az emberek, sokat nevettünk. Eszembe jutott a sokat vitatott kérdés, hogy futóverseny-e, amiben gyaloglunk. Továbbgondoltam: futóverseny-e, amiben síelünk… Ezzel és hasonlókkal remekül elszórakoztattam magam, repültek a kilométerek, visszatért belém az erő.
Helyzetek, amelyekre nem tudsz felkészülni:
Sok hosszú túrán jártam már, és szinte mindig történt olyasmi, amire az ember nem számít. Voltam már pásztorkutyák fogságában a Pirinben, teljesítettem Kört ködben, 70 km/órás szélben, de a mostanihoz hasonló, abszurd helyzet még nem állt elő. Az útvonal egy mocsaras részhez vezetett. Olykor picit jobban elmerült a lábam, de nem volt vele gond. Egészen addig, míg sikerült úgy lépni, hogy a jobb lábam térdig elmerüljön. Nem tudtam kihúzni a lábam a cipővel együtt, így gondoltam, kézzel lenyúlok, és megpróbálom kihúzni a cipőmet. Ez se sikerült. Mondom, márpedig valahogy ki kell halászni, mert zokniban nem tudok végigmenni. Megpróbáltam ismét belelépni a mocsárba és beletuszkolni a lábam a cipőbe, ami - kb. csodával határos módon - sikerült is. Ekkor utolért egy srác, aki a távolból végigkövette a szerencsétlenkedésem, és kirántott cipővel együtt sárból. Jót röhögtünk, és mentünk tovább.
Tanulság, hogy következő hosszú túrámra, amennyiben lesz depózási lehetőség, biztos előre küldök egy pár cipőt és egy váltás ruhát. Sose lehet tudni, mikor kell.
“Azért a víz az úr…”
70 km környéken elkezdett mérséklődni a napsütés. A felhőzet igen hamar átalakult, az idő borongóssá változott, majd rázendített az eső. Nagyon jólesett a felhevült testemnek, élveztem. Szuper kilométerek voltak. 85 km környékén a kellemes esőzést szél és jégeső váltotta fel. Kezdetben nagyokat nevettünk egy osztrák csapattal, ahogy koppan a jég a fejünkön. Majd ez a csapat veszélyesnek ítélte meg az időt, és hívtak magukkal, hogy menjünk le a hegyről. Egy kis szakaszon velük tartottam. Majd ránéztem az órámra, láttam, hogy 2-3 km lehet hátra, illetve Kaprun is látótávolságom belül volt, csak ereszkedni kell. Úgy döntöttem, leválok róluk, mégis végigmegyek a kijelölt útvonalon. A fenyőerdős rész teljesen felázott a hirtelen esett, nagy mennyiségű csapadéktól. Belül még picit bizonytalan voltam, hogy jól döntöttem-e. Senki nem előzött meg lefelé, ami furcsa volt, felmerült bennem, hogy talán lefújták a versenyt. Aztán elhessegettem e gondolatokat, és minden erőmet a cél elérésére fókuszáltam. Szuper érzés volt beérni a városba, végigszaladni az ismert kis utcácskákon, meglátni a célkaput, majd átfutni alatta. Ilyenkor - ha nagyjából jól jönnek ki a dolgok - az ember mindig azt érzi, megérte!
Mikor az ember célba ér, általában jönnek a gratulációk, de azt csak maga tudja, hogy mindez “megérdemelt-e”. Mivel nagyjából jól menedzseltem a felmerülő problémákat, folyamatosan javítottam a pozíciómat, szuper állapotban értem be 9. nőként 14:55-ös idővel. Sikeresnek értékelem összességében a teljesítésem. Ez a pozíció dolog igazából nem is azért lényeges, hogy hányadikként lépted át a célvonalat, hanem azért, mert megmutatja, hogy mennyire jól találtad el az egész ívét. Ez a “sikeresség” kérdéskör amúgy is egy nehezen megfogható; én azt mondom, ha 80%-ban elégedett az ember, felesleges részletkérdésekkel - miért ezt a cipőt vettem fel, mivel tudtam volna 5-10-30 percet “nyerni”, mennyit “hagytam benne” stb. - fárasztani a környezetünket és legfőképp magunkat, mert a versenyünk úgy, ahogy volt, alkot egy kerek egészet. Annál is inkább, mert legtöbben nem ebből a sportból élünk, nem kell elszámolnunk senkivel. Leginkább talán Bob Dylan meghatározása tetszik: “A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van.”
Ha ebből indulok ki, egy igen sikeres napot zártam.
Köszönöm a Grossglockner Ultratrail csapatának a szuper, rugalmas szervezést, Szabó Gábornak a segítséget a felkészülésem terén, az Futásról Nőknek online magazin bizalmát, illetve a barátaimnak a klassz, inspiráló társaságot.
(Azért a teljes távot egyszer még meg kell nézni!)
