Szöveg: Szász Imola - olvasó | 2019.12.05. | Frissítve: 2019.12.06. | |
KalandKicsitMásképp | Egyedüli nőként vettem részt a KKM Kis-Fátra túráján, egy profi túrázócsapat részeként
2,5 éve túrázom rendszeresen, itthon és külföldön egyaránt. Olyan jó kiszakadni a dolgos és rohanó hétköznapokból, és egy új világba csöppenni. Tisztítja az elmém, tölti a lelkem, mélyíti az önismeretem, élményekkel gazdagít, egyensúlyban tart. Már gyerekként rajongtam a sátrazás nyújtotta életérzésért. Sátraztam már gyerektáborban, fesztiválon, kempingben, tóparton, folyóparton és még a Börzsönyben is.
Egy internetes eseményen keresztül bukkantam rá a 2 napos szlovákiai nomád túrára, amit a KKM sportegyesület szervezett. Már a nevük is nagyon szimpatikus volt számomra: Kaland Kicsit Másképp. Miután úgy éreztem, hogy megszólítja a lelkem ez a túra, vágyom erre az extrém kihívásra, így nem haboztam, jelentkeztem is rá. Egyedül. A barátaim nem mindig érnek rá vagy túl extrémnek ítélik meg a hóbortjaimat, túráimat. Így volt ez most is, és úgy éreztem, nincs is ezzel semmi baj, de nekem mennem kell. Megtanultam: az élet túl rövid ahhoz, hogy halogassunk és mindig csak várjunk. A leírás szerint 10/6-os nehézségű a túra, 1000 méter szintkülönbséggel, ugyanakkor a felszerelést, a hálózsákot, sátrat, ruhákat, enni és innivalót 2 napra magunknak kell cipelni.
Mindent bele!
Minden túra az előkészülettel kezdődik, ebben már van egy bevált rutinom. Pár nappal indulás előtt listát készítek arról, hogy mire lesz szükség az adott túrához. Ezután az időjárás függvényében megtervezem, hogy milyen ruhát vigyek magammal, bevásárolok hideg élelemből és elkezdem egy kupacba gyűjtögetni a túrafelszerelésemet. A 60+10 literes óriás túratáskámat, igazi nő módjára, maximumra pakoltam, pedig, becsületszavamra, csak a legszükségesebb holmikat tettem bele.
A mostani listámon a következők szerepeltek: sátor, felfújható derékalj, polifoam, hálózsák, kabát, túrabakancs, kamásli, esőkabát híján fesztivál esőponcsó, kabát, túranadrág, meleg pulcsi(k), trikó(k), kesztyű, fülmelegítő, sál, váltás ruha, aláöltözet, fejlámpa, elemlámpa, főzőedény, tányér, termosz, bicska, bögre, evőeszköz, powerbank, zsepi, kézfertőtlenítő, nedves törlőkendő, fogkefe, fogkrém, dezodor. Táskába került még rengeteg szendvics, csoki, müzli, keksz, magvak, konzervek, péksütemények, dobozos kávé, filteres tea, koktélparadicsom, alma, zacskós leves. Általában sokat eszem, így most sem bíztam a véletlenre a dolgot. 2 napi folyadékkal kellett számolni, ami 4 liter víz volt, plusz némi védőital. Mondanom sem kell, igencsak megdobta ám a táska súlyát, de ezekről ugyebár nem mondhattam le. Az előkészület utolsó momentumaként megkötöttem az extrém sportbiztosításomat. Biztos, ami biztos alapon. Útravalónak kaptam a következő gondolatot, miszerint medve ellen nem sokra megyek vele.
Akadt kihívás rendesen!
Mint kiderült, egyedüli nőként jelentkeztem erre a túrára, és hat idegen férfival töltöttem a hétvégét a szlovák hegyekben. A srácok már ismerték egymást a korábbi túráikról, gyakorlott túrázók, összeszokott társaság voltak. Túratársaimmal a Nyugatiban találkoztunk, és gyors bemutatkozás után két kocsival nekivágtunk a nem hétköznapi kalandnak. Dél körül megérkeztünk a Štefanova nevezetű falucskába, ami a túránk kiindulási pontja volt. Az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, esőt jósoltak egész napra, ráadásul fent a hegycsúcs közelében már hó formájában ígérték a csapadékot. A szakadó eső miatt előkerültek az esőkabátok, az esőponcsók, a kukás zsákok, az esővédő táskahuzatok, a kamáslik. A szendvicsebédet követően útnak indultunk. Az útvonal Štefanová - Podžiar- Horné diery - Veľký Rozsutec - Medziholie - Štefanová, összesen 16 kilométer és 1000 méter szintemelkedés várt rám sziklás, számomra szokatlan körülmények és terepviszonyok között.
A saras, felázott talaj megnehezítette a haladást, ami folyamatos egyensúlyozást igényelt. Volt, hogy bokáig süllyedtem a sárban, a következő lépéseknél meg oldalra csúszott a lábam. Próbáltam nem hanyatt vágódni, igaz, a táska tompította volna az esést, de nem állt szándékomban kipróbálni ezt a mutatványt. Másfél óra elteltével elértük az utolsó civilizációs pontunkat, egy kis faházat, amiben büfé üzemelt. Itt elfogyasztottunk egy útravaló sört/forralt bort, aztán indultunk tovább a szurdok bejáratához. Ezt viszonylag hamar el is értük. Az eső miatt akadt kihívás rendesen! Kimerítő volt folyamatosan koncentrálni a következő lépésre, fogásra, és mindent gondosan meg kellett tervezni a csúszós kövek, sziklák miatt. Pallók, vaslétrák, láncok segítették a feljutást, amolyan szurdok módjára. A vadregényes táj, a csodálatos vízesések, a csobogó patak és az őszi erdő színei kompenzálták az eső okozta nehézségeket. Észrevétlenül telt az idő, haladtunk egyre feljebb és feljebb. 6 óra körül feljutottunk a nyeregre, kb. 1200 m magasra, itt szép kilátást ígértek, de sajnos a nagy köd miatt a panorámát nem csodálhattuk meg.
Kaland az élet, de csak ha megéled!
A túraútvonalról picit letérve kiválasztottuk a táborhelyünket. Nagy szerencsénk volt, mert a sátorállítás idejére még az eső is elállt. Majd újra esni kezdett, így gyorsan felállítottuk a ponyvát, ami a táborhely legpraktikusabb része volt. Mind a hetünknek, a táskáinknak, a tábortüzünknek is megfelelő menedéket nyújtott. Óriási profizmussal alakultak a dolgok, látszott, hogy nem először csinálják ezt a srácok. Gyors fagyűjtés után hatalmas tüzet raktak, végre meleg volt. Nyugtató érzés volt hallgatni a tűz ropogását, látni a lángcsóvákat, érezni a melegét. Mindannyian nagyon éhesek voltunk már, és meleg ételre is vágytunk. Jobb híján maradt a gyors zacskós leves, ami abban a helyzetben életmentőnek bizonyult. Jó magyar túrázó módjára előkerült a kolbász és a szalonna is. Saját készítésű nyársra tűzdeltük fel, aztán a ropogó tűzben megsütöttük, majd jóízűen elfogyasztottuk. Az egész napunk jó hangulatban telt, ami a tábortűz körül csak fokozódott. Nagyon jól éreztem magam, igazán klassz, fiatalos csapatba csöppentem bele. A túravezetők elmesélték, hogyan alakult a sportegyesületük, merre szoktak túrázni, milyen sokféle túráik vannak, és mennyire szenvedélyesen szeretik ezt csinálni. Mottójuk: kaland az élet, de csak ha megéled! Teljesen tudtam velük azonosulni, és ezután az este után úgy éreztem, hogy sok közös kaland vár még ránk.
A fáradtság hamar ledöntött a lábunkról, így korán nyugovóra tértünk. Aggódtam az esti hideg miatt, mert éppen hogy fagypont felett lehetett a hőmérséklet. 15 fok alatt még nem aludtam kint a szabadban, fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. Jó vételnek bizonyult az új hálózsákom, ami 0 fokig megfelelő komfortot biztosít. Úgy hittem, alváshoz fel kell majd vennem az összes meleg ruhámat, de elég volt hosszú aláöltözetben bebújni a hálózsákba, és még melegem is lett reggelre.
Csúcshódítás
Jó nagy alvás után, izgatottan vártam az indulást, a csúcshódítást, a kalandot és mindent, ami még ránk várt. A 400 méterrel feljebb lévő, 1610 méteren fekvő Veľký Rozsutec volt a cél. Reggeli után kiültem egy óriáskőre énidőzni. Kedvenc kempingbögrémet tartottam a kezemben, benne forró gyümölcstea, velem szemben a fenyvesekkel borított hegyoldal... Olyan nyugodt volt minden. A felhők egyre lejjebb ereszkedtek, lassan kúsztak be a fák közé és takarták el azokat, végül pedig szállingózni kezdett a hó. Hihetetlen élmény volt szinte eggyé válni a természettel.
Az énidőzés után összepakoltunk, és nekivágtunk a csúcshódításnak. Igencsak meredek túraútvonalon haladtunk felfelé, ahol a kölcsönbe kapott túrabotom jó szolgálatot tett. Megnövelte a biztonságérzetet és a stabilitást, szinte volt „plusz egy lábam”, így sokkal biztosabban haladhattam és küzdhettem le a természet adta akadályokat. Szépen lassan hagytuk magunk mögött a métereket, és egyre jobban kezdett mindent beborítani a hó. A csúcsélményért keményen meg kellett dolgozni. Maratonfutóként az évek alatt nagy erényemmé vált a kitartás, amit itt igen jól tudtam kamatoztatni. Volt, hogy négykézláb haladtam, s volt, hogy majdnem függőlegesen másztam. Néhol láncokba kapaszkodtam, máshol minden másba, amibe csak tudtam. Végtelennek tűnő mászásnak éreztem. Több technikásabb részt kellett teljesíteni, ami nem volt egyszerű az óriási zsákkal a hátamon. Ilyenkor azért eluralkodott rajtam a félelem. Mondhatni, a biztonságérzetem nem volt teljes a felhős, ködös, havas, keskeny hegyi úton, a meredek hegyoldalon, mellettem/alattam szakadékkal.
Voltam már jó pár szervezett túrán, de eddig ez volt számomra a legélvezetesebb. Családias hangulat, jókedv uralkodott végig. Sokat számított a túratársaim közvetlensége, nyitottsága, türelme és segítőkészsége. Felkészültek voltak a túravezetők, és mindig alkalmazkodtak az aktuális körülményekhez. Nem kellett sehova sem rohanni, mindig akkor álltunk meg pihenni, töltődni, amikor szükségünk volt rá. Örültem a felkészültségüknek, nagyban megkönnyítette a dolgomat a sok jó tanács és a segítség, amit kaptam tőlük. Egy-két nehéz részen még a táskámat is elvették, hogy biztonságosan tudjam teljesíteni az adott szakaszt. A csúcsmászás összességében komfortzónán kívüli állapotot jelentett, igazi adrenalinbomba volt. Egyszerűen fenomenális érzés. A látványért megérte minden megpróbáltatás. Lényegében a felhőben voltunk, s ahogy fújta a szél a felhőket, a természet megmutatta sokszínűségét: alattunk hófedte kövek és fenyvesek, lejjebb őszi színekben pompázó erdő, még lejjebb pedig zöld mezők, legelők.
Alig várom a következőt!
Miután kigyönyörködtük magunkat és feltöltöttük lemerült energiaszintünket, újra útra keltünk. Körülbelül 1000 méteres szintkülönbség várt még ránk. Kezdésnek egy gyors és meredek ereszkedéssel indultunk, lassan már megszokottnak tekinthető szinte függőleges sziklafalon. Lassan, de annál biztosabban, láncokba kapaszkodva, és fenéken csúszva próbáltam magam lejjebb küzdeni. Ahogy távolodtunk a csúcstól, szépen lassan kezdett kitisztulni az idő, néhol még a napsugár is beszökött a fák közé és megvilágította az őszi színpompás avaron megpihenő havat. Csodaszép látvány volt.
Egy forrás mellett táboroztunk le késői ebédre. Elfáradtam mentálisan és fizikálisan is. Jó volt ücsörögni és csak úgy lenni. Ettünk, ittunk, majd nekivágtunk az utolsó szakasznak. Hol megsüllyedtünk, hol megcsúsztunk a sártengerben, itt aztán művészet volt talpon maradni. Délután hat óra körül érkeztünk vissza a faluba. Zárásként egy jó meleg levessel jutalmaztuk magunkat a parkoló melletti kis étteremben.
Hazafelé azon elmélkedtem, hogy mennyire jó dolgunk is van valójában. Olyan természetes a meleg, a világítás, az áram, a víz, a száraz ruha, a kényelmes ágy, a fedél a fejünk felett, a meleg étel, a térerő, az internet stb.. Egy-egy ilyen túra alkalmával felértékelődnek és még értékesebbé válnak a hétköznapi megszokott dolgaink. Különleges és felejthetetlen élmény volt számomra ez a két nap. Alig várom a következő nomádkodást az új túratársaimmal.
