Írhatnék egy drámai, már-már romantikus beszámolót a Pirin Ultráról, mely hivatalosan egy 150 km hosszú, és 9430 m szintes verseny Bulgáriában, de mégsem ezt az utat választom. Bár idén, a hegyekben felkerekedett hóvihar miatt a szervezők kénytelenek voltak rövidíteni a távon - én 135-140km-re és 7000-7500m-re tippelem a pályát rövidítés után - , a feladat így sem volt könnyű. Teletűzdelhetném a beszámolómat nagy szavakkal, és drámai helyzetek garmadával, nem hazudnék. Sokkal inkább szeretném megmutatni, hogy én milyen hibákat követtem el ezen a versenyen. és milyen megkérdőjelezhető döntéseket hoztam, míg végül bejutottam a célba.

Regisztrálj a versenyre itt! 

Előzmények

Sajnos a nyaramat egy bokasérülés keserítette meg, bizonytalan volt a versenyen való indulásom, de több orvos véleményét kikérve és megfontolva, végül úgy döntöttem, hogy mégis rajthoz állok. [valami]

Volt idő, egészen sokáig, amíg foglalkoztatott, hogy egyáltalán miért csinálom, miért vágyja a lelkem újra és újra a hosszú terepversenyeket. Mára már már kikopott belőlem ez a kérdés, természetessé vált, hogy ha tudok megyek, mert mennem kell. Megbarátkoztam azzal, hogy bár sokszor ésszerűbb lenne rövidebb futóversenyeken indulnom, akár egy félmaratonon vagy maratonon - hisz ezeket a távokat versenyen még életemben nem futottam -, de mást diktál a lelkem. Nekem a hosszú futások az erdőben és a hegyeken, az igazi szerelem. Teljesítménytúrázóként kezdtem, majd úgy kúszott be a terepfutás is az életembe.

Szerdán délután indultunk négyen magyarok Bulgáriába. A verseny előtt technikai értekezletet tartottak a helyiek, melynek az volt a szlogenje, hogy "üdvözlünk mindenkit ezen a téli ultrán" (szeptember közepét írjuk), és felhívták a figyelmet, hogy kötelező felszereléssé vált a hideg időjárási körülmények miatt, plusz egy réteg meleg felső, sapka és kesztyű. Elmondták, hogy ez egy nagyon speciális verseny, rendkívül technikás a terep, mindenféle időjárási körülményre fel kell készülni (pl. havazás, nyári meleg), külön nehézsége pedig, hogy a hosszú távosoknak sokszor 5-6 órát kell egyedül tölteni a pályán. Önállóan kell tájékozódni a hegyen, hisz a mezőny el fog oszlani. Külön felhívták a figyelmünket, hogy találkozhatunk a hegységben élő állatokkal, medvével, farkassal, és pásztorkutyákkal is akár. Ez utóbbiról biztosítottak, hogy nemigen lesz, illetve csak a "szelídebbek". (...)

A versenyről

Enyhén hűvös, de tiszta reggelre ébredtünk. Furcsálltam is, hogy ez lenne a téli ultra?! A rajtban összeverődtem két magyar sráccal, Attilával és Fridivel. Utóbbi (aki többszörös TDG - Tor des Geants teljesítő), szóvá is tette, hogy "Tündike, te így jössz? Kinn a térded! Nem kéne rendesen felöltözni?". Én lerendeztem azzal, hogy nem vagyok fázós. Nyári térdnadrágban, kompressziós szárban, pólóban és karszárban indultam útra a hegyekbe. Rajta téli nadrág, kabát volt. Jókedvűen, beszélgetve haladtunk, az első pont azt hiszem 5-6 órára volt, csak felfelé vezetett az út, de nem volt különösebben nehéz terep. Ezt követően a pálya egyre sziklásabbá, zordabbá vált. Csodálatos panorámával kényeztetett az út, vitt a táj, repültek az órák. Nagyjából együtt haladtunk a srácokkal: ők lefelé sokkal ügyesebben, rutinosabban szaladtak a köveken, nekem nehéz volt a terep, nagyon kellett figyelnem, illetve a jobb bokámat is óvtam. Felfelé mondig látótávolságba kerültek, illetve az ellenőrzési pontokon is gyakran találkoztunk. Mikor azonban az egyik legmagasabb részre értünk, hirtelen viharossá vált az idő. Láttam, hogy hátranéznek, megnyugszanak, hogy jövök. Azonban nekem meg kellett állnom, hogy felöltözzek. Mindent magamra vettem, ami a kezem ügyébe került, de még így is rettentően fáztam. Természetesen minden volt nálam, amit a kötelező felszerelésre vonatkozó szabály előírt, de azt tapasztaltam, ezek valóban csak a minimumok, hiszen fáztam. Köd volt, a látótávolság 2 méter lehetett, az arcomat vízszintesen verte a jégeső.  Az órám pont lemerült, a jelzés is ritka volt. A 70 km-es mezőny ide nem jött fel, így hirtelen elfogytak körülöttem az emberek. Próbáltam a fiúkat felhívni, de nem volt térerő. Órákig haladtam így, egyedül. Mindenhol deres, nagy kövek feküdtek, tejfehér ködben lépegettem, és bevallom, picit féltem.

Ezt is olvasd el!

A futásban nincsenek álarcok - interjú a kétszeres Kör teljesítővel, Csernus Brigivel

Az nyugtatott meg, hogy nincs semmi más dolgom, csak haladni szép nyugodtan. Tudtam, hogy 1-2 órán belül valaki biztosan jön mögöttem. Már pont azon gondolkodtam, hogy becsavarom magam a fóliába, mikor megláttam a turistaházat, ahol a következő ellenőrzési pont is volt. A ponton a fiúk már nagyon vártak. Felvettük a maradék ruhákat, fejlámpát, majd elindultunk lefelé. Próbáltam lépést tartani velük, de nem ment. Tudtuk, hogy éjszaka jó lenne egymásra figyelni, mert a jelölés sokszor nem egyezett az itinerrel, illetve két gps-szel is sokszor eltévedünk, de döntöttem:  amint a könnyebb szakaszra érünk, elengedem a fiúkat, és szép lassan csoszogok tovább, hogy a többi nagy hegyre "felszívjam" magam. Keresztbe húzta a számításom az, hogy 70km körül megtudtuk, hogy a legnagyobb mászást kiveszik a túrából. Kimarad az útvonalból a Pirin csúcs és az Albutin csúcs, mert az időjárási körülmények miatt veszélyessé vált ott a terep.

Átértékeltem a tervemet ismét, úgy éreztem, hogy  jó erőben vagyok, így arra jutottam, hogy mégiscsak futok a fiúkkal. Egy 20km-es lejtő következett, amit végigkocogtunk. Ezt a kocogást utólag mindannyian megéreztük, - és később rájöttem, hogy mekkora hiba volt. Mindezek ellenére, még jó kedvvel, és jó állapotban folytattam az utamat, be is értem az első helyen futó, "címvédő" hölgyet. Viszont ez a verseny nem 100 km-es, várt ránk még bőven kihívás.

Egy idő után érezni kezdtem, hogy a jobb combom valahogy nem stimmel. Ez addig fajult, hogy nehezemre esett minden lépés. Elengedtem a srácokat. Volt még vissza 20 km, egy nagy mászással, és egy nagy köves leereszkedéssel. Ekkor már a felfelé haladásnál is fájt a combfeszítőm.

Ezt is olvasd el!

El Camino futva

Kalandok

Egy törpefenyős, benőtt, zárt ösvényen haladtam épp felfelé gyökkettővel, mikor hipp-hopp egy báránycsorda útjába kerültem. Rövidesen egy olyan csorda közepén találtam magam, amit  két nagy pásztorkutya kísért. Érdekes helyzet alakult ki: a bárányok nem haladtak, legelésztek, az egyik kutya elől, a másik hátul őrizte a nyájat, én pedig ott álltam a nyáj közepén. Az ösvény teljesen zárt, és egyirányú volt. Megpróbáltam elhagyni kéretlen társaimat, de mindkét kutya őrületes ugatásba kezdett a lábam előtt. Nagyon megijedtem, tanácstalan voltam, hogy mit tegyek. Kiabáltam minden nyelven, ami csak eszembe jutott. Ekkor még erősebb ugatásba kezdtek. Észrevettem, ha nem teszek semmit, megnyugszanak. Térerő természetesen nem volt. Így leültem egy törpefenyő tövébe, és néztem, ahogy a birkák békésen legelésztek, a kutyák pedig csóválták a farkukat. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek?

Elkezdtem agyalni: alig tudok haladni, még a bárányok is túszul ejtettek, vajon meddig fognak terelni? A bizarr és nagyjából fél óráig tartó helyzetből végül egy pásztor fiú mentett ki, akinek az első kérdése az volt, hogy hol harapott meg a kutya. Nos, ennyit a békés őrzőkutyákról. A kutyák valószínűleg a nyáj részének tekintettek; utólag már jókat nevettünk ezen, de élőben, egyedül, annyira nem volt vicces. Miután kiszabadultam a fogságomból, felvonszoltam a testem az utolsó nagy hegyre. A lábam már nagyon fájt, amit a hegyimentők is kiszúrtak, így megállítottak.

Azt gondoltam, itt a verseny vége, nem tudok tovább menni. Megvizsgáltak, megnézték, hogy van-e valami baja a térdemnek, kérdezgettek. Megállapították, hogy nincs komoly baj, csak egy nagyon erős izomgörcs miatt van fájdalmam. Rögtön szóvá is tették az öltözetemet, felhívták a figyelmem arra, hogy az izmokat melegen kellene tartani:  "itt Bulgáriában nagy hegyek vannak, szeptemberben már jobban fel kell öltözni." Az is feltűnt nekik, hogy nagyon ki van száradva a szám, itattak velem egy csomó teát. Azt mondták, sokszor előfordul hasonló eset, hiszen az óriási sziklákon sokszor kell nagyokat fel vagy lelépni a túrák során, ez általában meglep mindenkit és én sem voltam kellően elővigyázatos. Közben megérkezett a hegyi mentők vezetője is, ő is megvizsgált. Azt mondták, tovább mehetek, a fejem tiszta, tudok koncentrálni, de készüljek fel, mert bizony szükség lesz a fejemre a hátralévő kilométereken.

TOVÁBB A CÉLIG

Már csak 14km volt hátra, és ebből az első szakasz továbbra is nagy köves lemászás kilométereken keresztül. Az ellenőrző házhoz mindenképp le kellett jutnom, ha kiszállok, ha nem, akkor is. Versenyen ilyen közel még sosem voltam ahhoz a gondolathoz, hogy feladom, pedig van már pár őrültség mögöttem. Ha a hegyimentők nem mondják azt, hogy nincs komoly baj, valószínűleg ki is szálltam volna. A hegyi mentők kísértek, 10 percenként megmasszíroztak.  Jópofa volt az egész, de irtó lassan haladtam. A mentősök mutatták, hogy használjam úgy a botokat, mint egy mankót. Nevetgéltünk, csak sajnos azt éreztem, hogy be vagyok zárva a rosszul működő testembe. Közben utolért egy magyar srác, vele folytattam az utat. A hegyimentő srác azért még annyit odasúgott, hogy a háztól csak 11 km van vissza, rengeteg időm van, nem lesz bajom, meg tudom csinálni.

Leérni a házhoz tragikomédia volt, és onnan ismét egyedül folytattam a célig vezető utat. A 11 km-es lejtő a sípályával kb. 4 órába telt, nem hajlott a lábam. Nagyon sokan megelőztek, de nem zavart már, viszonylag derűs voltam. Lefelé cammogva sokszor eszembe jutott, amit egy olyan barátom kötött a lelkemre, akire felnézek, és akinél bár vannak jobb futók, de ebben a "túlélő" műfajban szerintem a legjobb: "Ez nem futóverseny. Felfelé séta, lefelé osonás, és akkor  a második felében bármi lehet. A combjaidra vigyázz nagyon, ha kinyírod, fel is adhatod." Mosolyogtam magamban, hogy milyen jól megjósolta, hogy miként fogom kikészíteni magam, és azon is, hogy én meg a bokám miatt aggódtam.

Míg én szerencsétlenkedtem az utolsó kilométereken, a célban szinte fogadásokat kötöttek rám, hogy vajon beérek-e vagy sem. Utólag mondták el, hogy a következő párbeszéd zajlott a társaságban. Terepfutók közt már csak így van ez:  - Mikor ér már be? - Á, hogy érne be?  - Beér az, majd meglátjátok! (Yoyo) - De nem tud járni! - Nem érdekli azt, akkor is begurul! - bízott bennem Yoyo barátnőm :) .

Nagy nehezen végül beértem. A szervezők is nagyon vártak már, mindenki tudta, hogy van egy lány, aki nem tud igazán járni, de jön-jön a cél felé. Még az utolsó kilométereken is többen megelőztek, de a célban megtudtam, hogy végül mégis harmadik helyen végeztem a nők között. Bevallom, nem tudtam igazán örülni a hírnek. Nekem fontos az, hogy az utolsó szakasz örömteli legyen, hogy az egészet könnyedén tudjam csinálni, megélni. Sokan hiszik, hogy a hosszú táv önmarcangolás, de ez nem igaz, én speciel nem szeretek szenvedni úgy igazán.

Hogy mi ebből a tanulság?

Először is egyáltalán nem vagyok hős. Az időeredményem elúszott, az utam szenvedős lett. Egy dologra büszke vagyok mégis, hogy megoldottam az újabb és újabb kihívásokat, melyek elém gördültek, és minden szenvedés ellenére mosolyogva, kicsit önmagamon is nevetve tudtam célba érni. Összességében erős volt ez az egész élmény, még mindig emésztem. Kaptam a verseny által egy esélyt, hogy tanuljak. Ha mindig minden összejön, nem látjuk a hibáinkat. Tehát vagy rövidebb/könnyebb versenyt kell választani, vagy meg kell próbálni felnőni a feladathoz, nem csak fizikálisan, de hozzáállásban is. Én szeretném ez utóbbit választani, de hogy mit hoz a jövő, hogy mit szán nekem a Jóisten, majd kiderül. 

Saját tapasztalatim alapján a következőket javaslom azoknak, kik hasonló versenyre készülnek: 

• Ellenőrizd a helyi időjárási körülményeket, és legyen nálad elegendő és megfelelő ruha.
• Figyelj a só és magnézium pótlásra. 
• Minél hosszabb és durvább a verseny, annál fontosabb saját ütemben haladni.
• Nyújts az edzések után! Én se hittem, hogy ilyen fontos, pedig az!
• Csak teljesen felépülve vágj bele ilyen versenybe. Az óvatoskodó lépéseimmel valószínűleg én is máshogyan terheltem a lábamat.
• Ne ijed meg attól, ha több kaját kívánsz, mint otthon.
• Igyál a verseny alatt folyamatosan! ! :)

Általában a szervezésről

A frissítés jó volt, a szervezők kedvesek, a táj csodás, a jelölés kevésbé tökéletes. A versenyről még biztos hallunk, a 70 km-es táv jövőre az Ultra Trail World Tour része lesz, a hosszú táv pedig - talán már idén is - a Hardrock100 kvalifikációs versenye. (Ha esetleg valakinek ilyen ambiciói vannak.)

Végül a legfontosabb: köszönöm mindenkinek, aki segített, velem volt bármilyen formában az út során. Külön kiemelném a haverjaimat. Jó volt veletek, a nehézségek ellenére is.

A szervezők így köszöntek el tőlem: "Még látjuk egymást. Bulgária visszavár."