Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Neked könnyű, mert te szeretsz futni…

Amikor valakinél elfogynak a kifogások, hogy ő miért nem fut vagy sportol, akkor sokszor kapom meg azt, hogy nekem könnyű, mert én szeretek futni.

Reggel, 15 fok, napsütés, nagybetűs Futóidő. Nem szeretek lustálkodni, szól az ébresztő, lenyomom, felkelek, indulok futni. De ez nem az a reggel.

„Beteg vagy? Miért nem keltél?” - szólítanak meg a gondolataim.

„Mert ha kikelek az ágyból, menni kell futni. Rosszul leszek, ha csak a futócipőmre gondolok.” - érkezik a néma válasz.

Mégis mi bajom van? Checklist pörög a fejemben. Nem, nem vagyok fáradt. Nem edzettem túl magam. Nem vagyok beteg, egész jól érzem magam. Próbálok kifogást keresni, de nincs. Felkelek. Ez a legnehezebb pont mindig.

Nem, nincs kedvem mindig futni. Aki szerint vidáman lehet 5-kor kelni az vagy hazudik vagy ossza meg velem a titkát. Sokszor a hátam közepére se kívánom a napi edzést, csak le akarom tudni. Az a stratégiám, hogy nem gondolkodom: robotként felkelek, felöltözök, kilépek a lakásból, csak teszem egyik lábam a másik után és megcsinálom az aznapi penzumot. Mert csak elindulni nehéz.

Nem, most nem reggel 4:40-kor csörgött az óra. Reggel 8 óra van és végre kikászálódok az ágyból. Tudom, csak elindulni nehéz. Kimegyek. Merre induljak? Jobbra nézek: fuj, undorító. Annyit futok arra, hogy ismerek minden kavicsot, bokrot fűszálat. Balra nézek. Fuj!  Erre is. Mindegy, elindulok, majd útközben jobb lesz. Eltelik egy perc. Kettő. Azon gondolkodom, hogy minden lépéssel egyre távolabb vagyok otthonról, még most kellene visszafordulni és hagyni ezt az egészet. Kellene valami ürügy. Időjárás? Nem mintha -20 fokban/+40-ben, esőben, hóban, ködben jelentett volna valaha kifogást az időjárás, de ráadásul most tökéletes minden. Még enyhe, hűs szellő is van. Nem vagyok kimerült, az izomzatom kiválóan tenné a dolgát, csak az agyammal van baj. A kutya ugrándozva jelzi, hogy neki baromira van kedve menni. Nincs mese, ez csak hiszti, menni kell tovább. Pár métert félig lecsukott szemmel teszek meg. Undorodom az ismerős kövektől. Évek óta minden nap ezeket nézem. Unalmas és monoton az egész. 2,5 km-nél tartok. Mentális küzdelem minden lépés.

Várom, hogy átbillenjen valami. Mindig van egy pillanat, amikor jön az érzés, hogy de jó, na azért megérte. Csúcs-hegyről jövök a kéken, Virágos-nyereg. Útelágazás, négy lehetőség. Innen haza tudnék futni, 2 kili…Hív a hazafelé vezető út. Ránézek a vizslámra, döntsön ő. „Bájos! Merre menjünk?” Megörül, hogy ő dönthet, ugrándozva mutat előre a szintút felé. Köcsög kutya! Ezért még számolunk. Rendben, 1 órás edzést kipréselek magamból. Gyönyörű fények, üres az erdő, előző esti eső után gumiszőnyeg minőségű ösvények. …és kínzás minden lépés. Szinte már görcsösen próbálok átszellemülni, kapaszkodni a csodás környezetbe vagy valamibe. Esélytelen. Csak haza akarok érni. 50 méterenként az órám lesem: már csak 4,21 km hazáig. Már csak 2,87. Rövid kis 10 kilis edzésen mentálisan már olyan érzetek vannak bennem, mint aki épp a Muzslára mászik a Mátrabércen vagy a két tüske egyikére az UTH 112 km-n. Minden futásban van egy pillanat, ami igazán csodás. No, ebben is volt, amikor végre megfogtam a kilincset és lerúgtam a futócipőt. Mint aki élete legkeményebb munkanapjáról ért haza.

Hogy miért indulok el és csinálom végig az edzést ilyenkor mégis? Miért nem legyintek egyet és hagyom az egészet a fenébe? Nagyon egyszerű. Mert ha nincs baj (túledzés, betegség, sérülés), akkor nem hagyok ki edzést. Mert ha egyet kihagyok, akkor holnap is kihagyhatom. Vannak céljaim. A futás pedig kegyetlenül igazságos: bele kell tenni a rendszerbe, hogy ki is vegyünk. Nem, nem kanapén tespedés után ébred úgy az ember egyik nap, hogy lefut egy terepultrát. Meló. Egy olyan meló, amit ha becsülettel elvégzek, akkor rengeteget ad. Megváltoztatja az életemet. Ehhez viszont az kell, hogy elinduljak. Minden nap.