Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Azt hittem, lesz egy kutyám, akivel futni járok

Ma reggel a vizsla azzal ébresztett, hogy felugrott az ágyba. Legalább már reggel van, általában hajnal 3 és 4 között szokott ébreszteni, ha valami baja van. Kinek ajánlom a vizslát? Annak, aki nagyon unatkozik. Vagy aki imádja, ha miden lépését követik. Igen, ha vizslád van, elfelejtheted, hogy egyedül jársz pisilni, fogat mosni, szemetet kivinni. Önálló program nincs. Elutazni valahová spontán kutyával? Esetleg strandra menni? Párodnak úgy puszit adni, hogy egy vizslanyelv közétek ne ékelődjön? Esélytelen. „Hagyj, békén, dolgozom” hárításra mi a válasz? Olyat csinál, amit nem szabad, például elkezd papucsot rágni és mutogatja. Ha leszidod, farokcsóva. Igen, elérte a célját, foglalkozok így vele. Hiába próbálsz kifelé nyugodt maradni, érzi a pulzust, a stresszhormon szagot, mindent, így nem lehet átverni. Csak akkor együttműködő, ha Te is nyugodt vagy. Akkor meg miért az egész?

Azért szerettem volna vizslát, mert talán az egyetlen kutyafajta, aki ha edzett, simán fut hosszabb, akár ultratávokat is. Három és fél éve azt hittem, lesz egy kutyám, akit elviszek futni. Ehelyett lett egy edzőtársam. Reggel mindaddig félálomban van, amíg futós cuccba öltözök. Látja, hogy ebből sport lesz, de még lehet, hogy konditerem, nem biztos, hogy futás. Végül jön a biztos jel: csattan a pulzusmérő pánt csatja. A lakás másik végéből ugrálva sprintel, igen, megyünk futni!

Ahogy telnek a kilométerek, egyre jobban ráhangolódunk a futásra, az erdőre, egymásra. Azaz én kezdek el egyre jobban megérkezni a pillanatba, Bájos eddig is ott volt. Egyre tökéletesebb a kontakt köztünk. Egyre kevesebb a vezényszó, maradnak a kézjelek, aztán már csak a pillantások. Ért mindent. Értek mindent.

Színes ősz, csodás futóidő, turistákkal tömött erdő. Először csak esős, ködös napok, majd metsző tél, kemény mínuszok, üres erdő, csak mi ketten. Tavasz, első meleg napok, turisták felébredtek téli álmukból. Nyári kánikula, fülledt meleg, reggel pár futó, napközben újra üres erdő. Így megy évről évre. Mi ketten szinte minden nap megyünk. Mit tanultam a kutyámtól? Hogy nincs hiszti, nem várjuk a tökéletes futóidőt, megyünk, futunk. Mert futni mindig jó. Mindig más. Más a kánikulában, más az esőben, más mínusz 20 fokban. Persze, hogy sokszor nehéz elindulni, persze, hogy rengetegszer van, hogy nem esik jól és csak le akarom tudni a napi edzést. Egy-egy ilyen edzésen csak nézem a vizslát: ő is futott velem minden áldott nap ezen a héten is, ugyanezen az unalmassá taposott edzőkörön. Erre mit csinál? Ugrándozik és élvezi. Minden körülmények közt.

Körforgás

 

Csodás őszi napok, kiváló futóidő, meseszép erdő.

Már csak pár kilométer van hátra. Klasszikus 12 kilis kört futjuk, innen mindig megyünk haza, ezt Bájos is tudja. Mindig szépen fordul rá a hazafelé vezető útra. Jobbra kék megy le Fenyőgyöngye felé, onnan fel Árpád kilátóra. Bájos megtorpan. Néz rám kérdőn, szinte könyörög. „Jó, menjünk…”- mondom. Boldogan fordul rá az útra, közel +10 kilit teszünk így az eredeti edzésbe. Bájos hihetetlen boldog, mosolyogva nézem és csak élvezem a kilométereket.

 

Elfelejtem az órát, tempót nézni. Alacsony pulzussal futok, már tudat alatt pontosan érzem, hogy mennyi, nem kell órára néznem. Avar, őszi fények, boldog vizsla és csak megyünk. Hazaérünk, kapuban megállítom az órát, majd döbbenten állapítom meg: célpulzuson, félmaratoni távon, ezzel a szintkülönbséggel egyéni csúcsot futottam.  

Három és fél éve azt gondoltam, lesz egy kutyám, akivel majd futok. Ehelyett lett egy társam. Minden nap elvisz futni.