VTM – Ultramaraton | Futásról Nőknek
Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

VTM – Ultramaraton

A kihagyott Pilis Trail utáni első tiszta gondolatom, ami már nem a „miért ilyen igazságtalan az élet” című hisztiről szólt az az volt, hogy szóltam Tominak, akármennyire is fáj a hasam már reggel éhgyomorra, ha kiegyenesedni se tudok, akkor is vigyen el a VTM rajtjába. Mentálisan már jobb lenne 2 kilinél felfordulva feladni mint el sem indulni.

A pénteki akupunktúrás kezelésnek hála egész jó állapotba kerültem hétvégére, a VTM reggelén közepes állapotban ébredtem, éreztem, hogy korlátozott lesz valószínű a frissítésem, de még nem kizárt, hogy végig fogok tudni menni.

Bár futottam, erősítettem szorgosan az elmúlt hónapokban, egy edzést sem hagytam ki, viszont hosszút már nagyon régen nem tudtam futni, 50 kilis táv közelébe a nyári Eiger Trail óta nem jutottam. Tudtam, hogy a lábam is elszokott már ettől a távtól, de bíztam benne, hogy a napi rövidebb, de kihagyás nélküli terhelés elég lesz a teljesítéshez.

A rajtba érve megcsapott újra a jó kis terepversenyek hangulata. Jaj de jó újra itt… Rajtszámfelvétel, 4 adag zselé beszerzése a Hammer standról, indulhatunk. A VTM pálya gyors, haladós terep a Vértesben, egyedül a latyaktól, sártól tartottam kicsit, már ami a terepet illeti. Pulzusom maga volt a tökély, szépen kezdtem, jó volt újra versenyen futni, hiányzott már. Éreztem, hogy megy, de azt is éreztem, hogy ebből nem lesz vasárnapi nagy ivás, kajálás. Ha valami tud működni az a Hammer zselé és víz, kizárólag.

Próbáltam 15-20 percenként óvatosan kortyolni egyet a vizemből. Az első ponton lévő frissítő asztalok mellett ezúttal is rezzenéstelen arccal futottam tovább, sajnos vízre se volt szükségem. Az első korty/falat (:)) zselével 1,5 óra futás után próbálkoztam. Nem lelkesedett a gyomrom, de végül apró részletekben kb 30-40 perc alatt megbirkóztam egy adag zselével. Hihetetlen mázli, hogy a Hammer termékei tényleg finomak, ugyanis ilyen gyomorral olyan zselét vagy bármit enni, ami rossz ízű is, az biztos hányást jelent. Teljesen feltöltetődtem energiával. Szépen haladtam a saját tempóban, semmi mással nem foglalkoztam. A fagyott talaj kezdett kiengedni, helyét kezdte átvenni először még csak kellemesen futható, majd egyre mélyebb sár: hol cuppogós, cipőleszedős, hol csúszkálós verzió formájában. A várgesztesi ponthoz közeledve, 24 kilinél végigmértem magam: egész jól vagyok, lábam kiváló állapotban, lassan egy kis zselé is beleférhet. Fél adag zselé pipa, remek, de a vízzel még mindig hadilábon állok. Ami a lábakat illeti, az ízületeimet kezdtem érezni. Bizony, bizony, a lábam érzi, hogy az elmúlt hónapokban maximum 20 km körüli futásaim voltak csak. Izmom jó állapotban volt, de a csúszós sár miatti folyamatos egyensúlyozás, korrekció a csípőmet, a cipőt odatapasztó sár az achillesemet rendesen igénybe vette. …és persze a Speedcross Pro cipőmet se ártana lecserélni… Cipőt 1000 km után illik cserélni, no, az én kis hű sárfutó cipőmben 2000 km is van már. Csillapítása semmi, szakadás rajta már annál több. A VTM volt az utolsó bevetése, méltó búcsút kapott a saras talajra tervezett modell. :)

Az utolsó bevetésén a Speedcross Pro

 

A várgesztesi és a vérteskozmai ellenőrzőpont között kissé gyér volt a jelölés, a pályát jelző szalagokra való koncentrálás kicsit kizökkentett a ritmusból, de végül pár futótárssal közösen belőve a helyes útvonalat elértünk Vérteskozmára. 32 kilinél jártunk, az első frissítő, ahol megálltam, hogy vizet kérjek a kulacsomba. Nagy lendülettel vettem elő a fél literes kulacsot, hogy már biztos tölteni kell, mert már „sokat” ittam. 1 deci fogyott csak belőle… Huha, az nagyon kevés… Óránként fél-egy liter vizet kellene inni, már 3 és fél órát futottam és 1 deci vizet tudtam csak inni. Bevettem egy sótablettát egy korty vízzel, próbáljuk menteni a menthetőt. Úgy terveztem, hogy 30 km után erősebb tempóra váltok és kifutom magam. A pulzusom, izmaim bírták is volna, de csípőmnek nagyon nem esett jól a magasabb fokozat. Elfogadtam, beálltam egy kényelmes tempóra. Vártam a flowt, a vigyorgós részt, de nem jött. Egyszerűen csak jó volt futni, jó volt versenyen futni. Jó volt újra számolgatni, küzdeni, menni, csak a jelenben lenni. Minden porcikám teljesíteni akarta a versenyt. Nem számított az időeredmény, végig akartam csinálni egy terepultrát hosszú hónapok kihagyása után. Ennyi számított, ezért tettem egyik lábam a másik után. Már csak 10 km. Innen négykézláb is bemegyek. Talán itt először néztem rá a részidőmre. Elképedtem: bár a lábaimat jobban érzem mint tavaly, de szinte percre pontosan a tavalyi időt futom, pedig idénre sokkal nehezebb terep jutott és tavaly sokkal több hosszabb edzés volt a lábamban. Ugyanakkor a csípőm már nagyon fájt, nagyon nem esett jól már futni. Ekkor viszont megláttam, hogy írt Anya: szurkol, küldi az energiát azzal, hogy ő is indul futni. A világ életében antifutó Anyukám, aki az elmúlt hónapokban felhúzta a futócipőt (ha épp nem volt hó, mert akkor sífutott J). Pont ez kellett nekem az utolsó órában: szép kellemes tempóban, újult erővel mentem, kapaszkodtam a gondolatba, hogy együtt futunk Anyával. :)

célhoz közeledve persze elöntött mindenféle boldogsághormon, mámor meg minden, ami kell. A legális kemény drog… Nagyon, de nagyon jó volt teljesíteni a versenyt. 4 deci víz, 2 Hammer zselé és 2 db Hammer sótabletta volt a menüm 52 kilire, 1245 méter pozitív szinte. Az érdekes, hogy bár ez baromi kevés, de semmi gondom nem volt. Tudtam, hogy többet nem tudok enni, inni, de ez most a teljesítéshez elég volt, nem volt se szédelgés, de fájdalmas csuklás, se elviselhetetlen görcs, fájdalom. 5 óra 40 perc, tavalyi időmhöz képest csupán fél perccel rosszabb. Legyőztem a pesszimista, betokosodott énemet, nekiindultam és megcsináltam. Kellemes boldogság.:)