Ultra Trail Hungary 2017 | Futásról Nőknek
Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Ultra Trail Hungary 2017

Ősz, majd tél, kemény mínuszok, sötét, óra csörög 4:40-kor, álmosan mantrázom hónapokon keresztül: „meg akarod csinálni az UTH-t, bele kell tenni a rendszerbe, hogy júniusban kivedd, amiért megdolgoztál.” Amióta hosszúkat futok, mindig hangoztatom, hogy ez a legjobb önismereti és önkontroll tréning, a legjobb eszköz, hogy közel kerüljünk önmagunkhoz. Az eddigi maratonok, később ultrák csak arról szóltak, hogy küzdöttem le önmagam, a komfortzónám és értem célba. Az idei UTH megtanított arra, hogy a komfortzóna határa és a határaink között még eddig soha nem tapasztalt távolság van. Elmentem a határaimig, és a 72. kilinél kiszálltam. Életemben először feladtam egy futóversenyt. Kiszálltam úgy, hogy soha nem voltam jobb edzettségi állapotban, a lábaim olyan állapotban voltak 72. kili után mint egy örömfutós margitszigeti köröcske után. Egy sportolónak se kívánom az érzést: rajtszámot levenni ilyen állapotban. Egy hétbe telt, amíg feldolgoztam az egészet, és nem kudarcként és mérhetetlen igazságtalanságként gondoltam rá.

Az UTH rajtjába nagyobb elvárások nélkül álltam, első 100 km fölötti verseny, 4200 méter pozitív szint, alvás nélkül éjfélkor rajt, 20 órás szintidő. Az elmúlt hetekben a rajtba állás is veszélyben volt, de a saját és az orvostudomány minden erejét bevetve egész jó állapotban álltam rajthoz. Elhittem, hogy megint lehet akkora mázlim mint Mátrabércen és nem akadályozhat semmilyen betegség, szépen fogok tudni frissíteni. Ugyanakkor fogalmam se volt, hogy mi vár rám.

Hihetetlen élmény volt 200 fejlámpás futóval elindulni a pilisi éjszakába. Átszellemült arcok, az egész olyan volt mint egy közös meditáció. Alig szóltunk egymáshoz, mindenki próbálta megtalálni azt a monoton ritmust, ami társa lesz a következő akár 20 órában. Pár kili után teljesen bemelegedtem, megtaláltam én is a ritmust, gyönyörűen dolgoztak az izmaim, pulzusom kiváló volt. Éreztem az álmosságot a szememben, a szememben levő fáradt, égő érzés csak 2 óra futás után múlt el, de el tudtam vonatkoztatni tőle. Nagyon ment a futás, kiválóan tette a szervezetem amit kell. Dobogókőre érve már nagyon frissnek éreztem magam. Ekkor néztem először részszintidőt. Nem hittem a szememnek: majdnem 1 órával jobb időt futottam az első 20 kilin mint terveztem. Nem, nem futottam el az elejét, nagyon óvatosan kezdtem, egyszerűen csak megy. Igen, a sok edzés, a kemény munka kifizetődik. A lábam teszi a dolgát, frissítésem kiválóan működik, érzem, ahogy az energia szétáramlik az ereimben, szinte látom, hogy ahogy az izmaim a percre, grammra kiszámolt frissítést üzemanyagként hogyan használják fel – tökéletesen. A szokásosnál is szigorúbb diéta, a hónapok alatt, szakértőkkel grammra pontosan, külön az én esetemre összeállított, 2 versenyen már tesztelt frissítés működik.

A következő pár órában ha valaki megkérdezte volna, hány kilinél tartok, egyáltalán hol vagyok, nem tudtam volna rá válaszolni. Követtem a jelöléseket és mentem. Nem volt semmi „runner’s high”, vigyorgás a boldogsághormonoktól meg ilyenek. Semmi. Csak a koncentrált JELENLÉT. Együtt lüktettem a fákkal, az erdővel. Nem külön egy-egy virágból vagy egy szép sziklából merítettem erőt, hanem a teljes egészből. Soha nem éreztem magam ennyire jelen, ennyire egynek az egész erdővel. Azt hiszem ott a pilisi éjszakában, valamikor 3 óra körül megtapasztaltam a Tökéletes Élményt. No hát ezért kellett eljönni erre a versenyre. Azóta ebbe az élménybe kapaszkodom.

4 óra, napfelkelte. Most jött el az én időm. Érezte a szervezetem is, hogy minden nap ilyenkor kapja a terhelést, egyre nagyobb önbizalommal, magabiztossággal futottam. Sorra előztem az embereket, pedig visszafogottan, alacsony pulzussal futottam. Ez volt a vigyorgós „runner’s high” szakasz. Hajnal 5:45 és én ma már futottam egy terepmaratont. Hangosan felnevettem. Mosolyogva értem Pilismarótra. Biztattam a futótársakat, tele voltam erővel. A nagy jókedvben 1 percre elengedtem a tökéletes kontrollt. Megláttam, hogy a pilismaróti ponton van kávé. Hajnal 6, pont 6 órája futok, iszonyatosan, kínzón megkívántam a kávét. Minden frissítőponton mindig ellenállok minden kísértésnek sok ezer kalória elégetése után is: kekszeknek, csokiknak, sajtoknak, aszalt gyümölcsöknek, kólának stb. Tudom, hogy bármilyen szilárd ételből ennék vagy üdítőből innék, ott lenne vége a versenyemnek. Rá se nézek a frissítős asztalra úgy megyek tovább 1-1 pontról. De az a pilismaróti kávé… Két kortyot kértem belőle. Nagyon jól esett.

Soha nem tudom meg, hogy ez volt a végzetes hiba vagy valami teljesen más volt az oka, de innen sorra kezdtek rosszra fordulni a dolgok. Bár a versenyeken csak kortyokban iszok vizet 15 percenként, de egyre nehezebben ment. Muszáj volt eltérni a tervektől, bevállalni az eléhezés és a dehidratáció kockázatát. Nem estem pánikba: rengeteget edzettem erre helyzetre. Gyönyörűen megtanítottam a szervezetemet a sok-sok éhgyomros edzéssel, hogy hogyan dolgozza fel a felhalmozott raktárakat. A verseny hetén patikamérleggel feltöltött glikogén- és elektrolitraktárak tudnak még mobilizálódni, nem lesz gond. Bevettem a gyógyszereimet, eldöntöttem, hogy Dömösig semmi szénhidrát vagy víz, addig megnyugszik az összes belső szervem, Dömösön frissítek, Prédikálószékre mászás van, nem rázkódik a gyomrom, szépen majd fel tudja dolgozni, amit kell neki. B terv életbe lépett. Csak sajnos hiába nem ittam, ettem, egyre rosszabb lett a gyomrom, Dömösre lefelé, az egyébként gyors, jól futható részen csak lassan tudtam kocogni, egyre több szervem állt görcsbe, végül a gyomorszájam is lezárt. Na itt kezdtem el kétségbeesni. Sajnos ebből az állapotból még sose jöttem ki. Mentem így már Mátrabérc utolsó 10-15 kilijét tavaly, szédelegve, teljesen elkészülve a végére, de innen még több mint 50 kili van hátra! Ideges lettem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Dömösre még mindig jó időben érkeztem – 2 órával jobb idővel, mint azt terveztem verseny előtt. De érezhetően lassultam. Dömösön Tomi és Bájos várt, hozott váltópólót, meg egy adag lelkifröccsöt. Elég rossz állapotban voltam, de a feladás fel se merült bennem. Éreztem a frissítés hiányát, tudtam, hogy lassulni fogok, de hát ez van, így megyek tovább. Tomit megkértem, hogy hozzon még a gyógyszereimből a következő pontra, elfogyott a készletem. Megpróbáltam inni egy kortyot, és akkor tudtam, hogy itt ez most végzetes baj: nem tudta a gyomrom befogadni, onnantól elkezdtem fájdalmasan csuklani. Majdnem összeestem a fájdalomtól, de annyira dühös voltam, hogy dühből tovább tudtam menni. Eltelt egy újabb óra, már 10 órája futottam, órák óta frissítés nélkül, immár 30 fokban napsütésben, az izmaim elkezdtek üzemanyagért ordítani. Vércukrom esett, pulzusom 20-30 ütéssel kevesebb volt, mint kellett volna és fájdalmasan, félig összegörnyedve csuklottam. De mentem. Az utolsó görcsoldót is bevettem, vagyis bevettem volna, ugyanis a gyomromig nem tudott elérni. 20 kilit „futottam” ebben az állapotban. Pilisszentlászlóra szédelegve, az ösvényből kettőt látva, teljesen elkészülve érkeztem. Tomi várt gyömbérrel, citrommal, több doboz gyógyszerrel. A szervezők nyakon öntöttek egy vödör vízzel, jeges törölközőt kaptam a nyakamban és életemben először frissítőállomáson leültem. Minden belső szervem remegett, alig éltem. Bő 40 kili, majdnem egy maraton van még hátra. Kalkuláltam. Hőségben víz és némi szénhidrát nélkül ez esélytelen. 2 órám volt még ezen a ponton zárásig, van időm összeszedni magam. Eltelt fél óra, semmi. Eltelt egy óra, a csuklásom elállt, mentálisan teljesen helyreálltam, elfogadtam, hogy küzdős, de akkor is továbbmegyek valahogy. Az izmaim bár kértek volna egy kis üzemanyagot, de teljesen jó állapotban várták, hogy induljunk. Ezer és ezer edzésen begyakoroltam. Kimentem futni este, akár az éjszaka közepén is, amikor nem tudtam aludni, a legrosszabb pillanatokban is, hogy felkészüljek erre a helyzetre. Igen, volt edzés, ahol eléhezéstől hallucináltam, szédültem, ösvény szélén fetrengtem. Azért hogy ebben az állapotban is tudjak teljesíteni célversenyen. Be van gyakorolva. Visegrád innen 9 kili, odáig el tudok menni, aztán meglátjuk. Felálltam, abban a pillanatban újra jött a fájdalmas csukás, Tomi kapott el összeesés közben. Akkor mondta ki először Tomi, hogy nem mehetek tovább, mert itt halok meg. Soha nem mondott még ilyet. Ha látta, hogy teljesen készen megyek edzeni, akkor elkísért bringával. Ült már türelmesen velem az ösvény szélén, öntötte magából a poénokat a legnehezebb helyzetben. És most azt mondja tök komolyan, hogy itt a vége? Tudtam, hogy igaza van – mint mindig. Le kell vennem a rajtszámom. Egy lépést se tudtam megtenni. Potyogtak a könnyeim. Iszonyatosan akartam, soha nem voltam ilyen edzettségi szinten, soha nem voltam még mentálisan ennyire erős. De tudomásul kellett vennem, hogy 40 kilit képtelenség így teljesíteni. Teljesen összetörtem. Nagyon igazságtalannak éreztem. Néztem a futókat, ahogy beérnek a pontra és tömik magukba a kekszet, sajtot meg a kólát és mennek tovább. Legszívesebben megütöttem volna szegény ártatlan lányt, ahogy a sós kekszre ette az édeset vigyorogva, teli szájjal kért valami löttyöt a kulacsába.

Fel kellett adnom. Megtaláltam a határaimat, ezek azok, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire távol vannak a komfortzóna határától. Nincs tovább. A szomorúságot és a dühöt éreztem felváltva. Egész este fájdalmasan csuklottam tovább ágyban fekve. Hiába nem aludtam már előtte éjszaka, sőt még 11 és fél órát is futottam, nem tudtam aludni a fájdalomtól. A görcs másnap reggelre kezdett elmúlni, fájdalom nélküli vízivásra még újabb pár napot kellett várni. A lábamnak, izomzatomnak meg persze kutya baja se volt… A feladás tényének elfogadásához, a dühösség enyhüléséhez több nap kellett. Egy hét után tudtam kijelenteni, hogy elengedtem. Még pár nap kellett, hogy rájöjjek, ez nagyobb önismereti tréning, tanulási lehetőség volt, mint az eddigi versenyek bármelyike, bár az eddigi legnehezebb házi feladattal. Hogy tudok-e még finomítani a frissítésen és lesz-e rá valaha megoldás, nem tudom. De a motivációm újra a régi, célversenyek kitűzve, edzek, ahogy kell. Az UTH tapasztalata meg beépül, beépül, beépül…

Képek:

1. Személyi edzőmmel éjféli rajt előtt nem sokkal

2. 23:51, rajt előtt. Minden porcikámmal vártam az egészet, amire hónapok óta készültem

3. Zsivány-szikláknál az éjszaka közepén – tökéletes kontroll, tökéletes Jelenlét

4. A befejezetlen kör…