Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Újratervezés

Osztrák Alpok, hangulatos terepverseny mesés napos időben, állok egy csodaszép gerincen és elcsukló hangon hívom telefonon Tamást: „Ez most nem fog menni.”

Rég nem kaptam futástól ekkora pofont. Ilyen egyértelmű visszajelzést, hogy most nem kerülhetek ki győztesen. Az elmúlt időszakban volt már pár figyelmeztető jel, de valahogy mégis jól jöttem ki az egyes meccsekből. Legutóbb Mátrabércen is szörnyű állapotban álltam rajthoz, de fogat összeszorítva megcsináltam.

Igen, beszéltük az orvosommal is, hogy a mostani állapotom, amíg nem sikerül rendbehozni a pre-diabétesztől tomboló tüneteket, beállítani gyógyszerekkel normálisan a vércukorszintemet, addig a fizikai teljesítményem sem lesz rendben. Ugyan, annyiszor hallottam már, hogy én nem tudok ultrát futni, nem tudok frissíteni, hogy csak legyintettem. Kemény diéta? Ugyan, eddig is így toltam az edzéseket. Fejben dől el.

A Stoderzinken Trail 32 km-es távját az UTH előtti utolsó tempósabb, hosszabb edzésnek szántam. 32 km, 1600 méter szint. Mátrabérc képlet: rajtba állva fejben összeszedem magam és megcsinálom. Viszonylag kis létszámú verseny volt, de baromi erős tempóval nyitott mindenki. Mint ahogy közben a pályán kirajzolódott, érthető okokból: pár száz méter szintkülönbséget leküzdve sokat mentünk apró hullámvasúton, az eleje könnyű, gyors pálya volt. Próbáltam felvenni a ritmust, átzökkenni, átérezni a verseny izgalmát, de csak nem akart jól esni az egész. Gyomrom már a semmitől is kezdett felfordulni, de ekkor még csak ismerősként üdvözöltem az érzést, 30 km-t simán futok frissítés nélkül. Nyilván nem esik jól az ilyen, de már annyiszor végigcsináltam így. A fenébe. Annyiszor csináltam már így, de utálom ezt. De nincs kedvem most így futni. Küzdeni végig mint disznó a jégen. Mert hogy nem lesz egy jóleső futás, az biztos. Gyors pálya, lehetne csapatni.

Igazán gyors részek is voltak a pályán - azaz lehettek volna... (fotó:Stoderzinken Trailrun)

Próbálom tartani a lépést, térdem egyből nyilal. Nem kíméltem az elmúlt időszakban, ez most meg is bosszulja magát. Nem vagyok jó lefelé futásban, nincs jó technikám, nincs jó helyen az egyensúlyom és még egészséges térdekkel is bátortalan voltam hozzá, nemhogy mostanában. Az osztrákok könyörtelenek a lefelé futásban. Gyakorlatilag úgy mennek el mellettem mintha én állnék. Emelkedőn picit előzgetek, de igazából nem esik jól az egész, szédelgek. Te jó ég, még csak 5 kilinél járunk? Mintha már órák óta futnék. De nincs kedvem hányingerrel, fájó térdekkel küzdeni.

Gyönyörű völgyön futunk át. Szinte mérges vagyok magamra, amiért ilyen helyen ennyire elegem van az egészből. Nem baj, nem véletlen választom a hosszabb távokat, sokszor legalább egy óra futás után kezdek belerázódni. Tudatosan próbálom rendezni magam, hogy majd mindjárt átkattan valami. De az egyedüli, ami kattan, az térdem. Mátrabérc végén is fájdogált már ennyire, de ott megoldást kerestem: lefelé szépen csoszogtam, a felfeléket megnyomtam, így mentem egy korrekt időt. Itt és most nem akartam megoldást keresni. Egyszerűen nem volt hozzá erőm. Ha lefelé csak sétálok, felfelét megnyomom, hullámvasút részeken tisztességesen futok, simán megcsinálom vállalható idővel. Ugyan frissítés hiánya miatt eléhezve, szédelegve, másnapra igencsak fájó térdekkel, de talán meg tudnám csinálni. De egyszerűen nem akartam szívatni magam. Nem, nincs hozzá kedvem, de talán már nem is menne, nincs hozzá erőm. Sem fizikálisan, sem agyban.  Érzem, hogy ezt már nem biztos, hogy az a szint, amikor fogösszeszorítva kell menni.

Normális esetben imádtam volna ezt a versenyt - most alig tudtam felkapaszkodni a meredek részeken (fotó:Stoderzinken Trailrun)

 

Felérek a verseny legszebb pontjára. Olyan gerincen vezetett az ösvény, hogy itt bárkit elkap a futómámor, normális esetben párás szemekkel, hatalmas vigyorral futok itt végig. Most gyaloglok. Megállok, körbenézek és nem értem. Mesés helyen vagyok és ez most nem jó. Hányingerem van, szédelgek, iszonyat fáradt vagyok, szúrkál a térdem és elegem van az egészből. Mellbevágó élmény. Ilyen panoráma tárul elém és elegem van? Valami itt nagyon nincs rendben. Megállok és csinálok egy képet. Hogy emlékezzek arra, hogy ezen a helyen „elegem volt” a futásból.

A bizonyos kép

Elcsukló hangon hívom Tamást. „Ez most nem fog menni. Lesétálok a hegyről. Kiszállok.” Tamás nem tud mit kezdeni a helyzettel. Tudja, hogy versenyen mindig helyre teszem az agyam és ha kell, határokat jócskán feszegetve megcsinálom. Beszéltük, hogy nem fogok tudni vélhetően frissíteni ebben az állapotban, de Tamás is csak legyintett: 30 kilit bármikor lenyomok így is. Csomószor szédelgek edzéseken is, csak nem lesz baj most sem. Gyógyszermellékhatás? Ugyan… Kicsit nehezített terep, de sima ügy. Beszéltük, hogy kicsit túlterheltem a napokban a térdem, de hát majd óvatos leszek. Szóval nem tudott mit kezdeni azzal, hogy ki akarok szállni.

Egy ideig még cikáztak a gondolataim, ahogy bekocogtam Gröbmingbe. Iszonyatosan fájt odamenni a szervezőkhöz és azt mondani, hogy nem megyek tovább. Bár tudtam, hogy ebben a helyzetben ez a helyes, de zavart lettem. Annyira, hogy órákkal a verseny után mondta Tamás, hogy még semmit sem mondtam, nem meséltem a versenyről. Persze hogy nem. Mert nem tudok mit mondani. Zavart vagyok.

Azt hiszem az arcom mindent elárul arról, hogy éreztem magam
(fotó:Stoderzinken Trailrun)

 

Másnap ugyanolyan erőtlen voltam, de zavartságomra túrasít gondoltam legjobb gyógyszerként. Hochwurzenre 1 óra és 1 óra 10 perc közötti időkkel értem fel eddig, most azonos útvonalon majdnem 1,5 óra kellett, pulzusom végig túlságosan alacsony volt, felérve úgy elkészültem, hogy lábamat felpockolva le kellett feküdnöm. Mi a fene van velem?  

Túrasí másnapra

 

Újratervezés kell. Ha valamit eddig kissé eltávolodva kellett néznem, elmentem futni. Ha érzem, hogy kívülről nézve kellene magánéleti konfliktusra nézni, elmegyek futni. Ha munkában hirtelen nem tudom, hogyan kellene kezelni az adott helyzetet vagy csak ha túl sok kezd lenni, becsukom a laptopot és gyorsan elmegyek egy órát futni. Most a futást, sőt a sportot kellene külső szemmel néznem. Mivel ez az, amit objektíven nem tudok nézni, így megfogadtam Tamás tanácsát. Két napig nincs futás, semmi kardiós sport. „De csak picikét elmegyek kocogni” verzióban sem. Két napig csak jógáztam, nyújtottam az IT szalagom, gyógytornáztam, kutyával is csak sétálni mentem. Szigorúan túrabakancsban, nehogy elkapjon a hév és elkezdjek futni… Nyugalmi pulzusom két nap alatt helyreállt, azóta futni is megyek minden nap, ideális pulzussal, de gyengécskén, maximum 1,5 órát. Hosszabb „edzésnek” vagy inkább sovány vigasznak marad a túrázás. Az orvos szerint ez „normális” mellékhatás. Így az egyetlen amit tenni tudok, hogy újratervezek. Célokat, versenynaptárat, hétköznapokat.