Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Pyhrn Priel Trophy - osztrák terepmaraton 3. hely

Paál Emőke | Középen Emőke én pedig bordó pólóban a jobb oldalon, az eredményhirdetésen.

Sokak számára ismerős érzés: jössz haza a nyaralásból, ülsz az autóban és tudod, hogy ez most ennyi volt, vége. A tudomány is ismeri, nyaralás utáni depressziónak hívják. Nekem az idei nyaralás a Grossglocner Ultra-Trail és a versennyel együtt a környéken töltött 5 nap volt. Hazafelé összeszorult szívvel néztem az egyre távolodó osztrák hegyeket. Fogalmam sincs, mikor látlak Titeket újra… Hazaérve már teljesen regenerálódva szépen csináltam a szokásos napi 15-20 km-s edzéseket. Nagyon mentek a futások, örömittas voltam, hogy egy kellemes 50 kilis magashegyi verseny után nem kell pihenőnap, nem vagyok fáradt, mennek tovább szépen a napi edzések. De valami hiányzott… Azok a fránya magashegyek… Következő hétvégén a heti edzésadatokat és a Grossglocner Ultra-Trailen készült képeket nézve azon kaptam magam, hogy az ATRA (Austrian Trail Running Association) oldalát böngészem. Jövő héten kellene futni egy hosszút, és valami jó szinteshez van kedvem. Oh, hogy pont lesz szombaton 43 km-s Marathontrail 2500 méter szinttel? …és lehet még regisztrálni? Mielőtt elkezdtem volna kifogásokat keresni, már be is neveztem. Semmit nem terveztem előre. Befizettem a versenyt és foglaltam péntek estére szállást. Többi spontán buli, ahogy alakul. Péntek reggel megérkeztem Spital am Pyhrn-be és átvettem a rajtszámom. …és ekkor villant be először, hogy „mi a fenét keresek én itt tök egyedül?” Fáradtnak és gyengének éreztem magam, semmi kedvem nem volt a másnapi versenyhez. Mi bajom van? Örülnöm kellene, hogy megint ilyen helyen futhatok. Nem segített az sem, ahogy a verseny napján hajnalban kinéztem az ablakon: szemerkélő eső és köd. Remek… Mindegy, elbattyogtam hisztisen a rajtba, sok lelkes futó közé és csak túl akartam rajta lenni.

Hőmérséklet kiváló volt, igazi futóidő, viszont harapni lehetett a ködös, párás levegőt. Már az első kilik alatt ömlött rólam a víz. Remek, annyira nem viselkedik jól a gyomrom, hogy inni alig tudok, de közben literszámra veszítem a vizet. Dehidratáció pedig nem vicces ilyen távon. Lábaim? Rápihenés a versenyre? Hát, az elmaradt. De direkt. Ez most arról szólt, hogy viszonylag nehezebb hét után, fáradt lábbal is szépen tudjak teljesíteni hosszú, szintes terepen. Ezt kell most gyakorolnom. Igen, ezt kell most gyakorolnom. Ez volt a mantra a verseny alatt.

Ködös, párás... Fotó: Pyhrn Priel Trophy

 

Nocsak, felértünk a felhők felé. Igen! Hegycsúcsok, panoráma! Végre! Vártam, hogy jöjjön a futós kedvem. Próbáltam volna valami belső monoton ritmust megtalálni, ami az istenért nem jött. De azért a hely szép volt. Csodás fények, lassítottam és lőttem párképet.

 

Srác megjegyzi angolul, hogy „hát igen, nagyon szép a táj.” Pár kili múlva elkezdtünk beszélgetni. Az egész 2018-as futóévemet elmeséltem már angolul, mire egyszer kiderült, hogy a kolléga magyar… Innentől Danival futottunk jó tempóban egész sokáig, beszélgettünk, teltek a kilométerek. Csak frissíteni nem tudtam semmit. Alig ittam pár korty vizet, a bevált Hammer Solids tablettából nemhogy a szokásos felet, de még negyedet is alig rágcsáltam el. Bár eddig jó volt a tempóm, de 20 kili körül megborultam. Leértünk a völgybe, igazán jól futható dimbes-dombos, szinte sík rész, nekem meg az 5:30-as min/km fájt. Húha, muszáj valamit csinálni. Sótabletta, fél Solids, némi víz és csodavárás. Hányingerem erősödött, de végül lett némi erőm. 1200 méter szintemelkedés várt rám, egyben. No, ezek azok a szép hosszú emelkedők, amire magyarként nem nagyon tudunk készülni. Aki szerint a Wurzeralm sípályái rövidek, az próbálja nyáron felfelé. Belassultam, Dani el is lépett, szép, egyenletes tempóban nyargalt fel, gratula, szép munka volt! Itt már nagyon éreztem a frissítés hiányát, hányingerem volt, de tudtam, nincs mese, kockáztatunk izoval. Vagy bejön, vagy itt van vége a versenyemnek. Nem esett jól elsőre, de végül hihetetlen erőre kaptam. Wurzeralm frissítőnél beértem honfitársam és együtt mentünk neki a maradék 400 méter szintnek.

Fotó: Pyhrn Priel Trophy

Innen is bocsi Daninak, olyan erőre kaptam, hogy be nem állt a szám felfelé. Útközben az egyik szervező közölte, hogy egyébként negyedik lány vagyok és a 3. helyen futó lány kb. két percre van előttem. No, több se kellett nekem, persze, hogy elöntött a versenyláz. Elrágcsáltam egy Solids tablettát és elbúcsúztam futótársamtól, én akkor innen most megnyomom, ennyit az alacsony pulzusos, „csak edzeni jöttem egy hosszút” futásról. Jött a flow. Végre. Teljesültek a flow definiált feltételei: cél adott, képes vagyok megcsinálni, a visszaigazolás egyértelmű, beszűkült a fókuszom. Végre van, de nagyon van cél. Megláttam a 3. helyen futó lányt. Kegyetlen tempóra váltva mentem el mellette. Van még erőm. Hiszem ez „csak” egy maraton, 43 km a verseny, nem több. Nem kell tartalékolni. Jött a lefelé, és igen, igazából nem fáradt a lábam az utolsó 10 kilire sem, jobban merem vállalni az osztrák zerge-üzemmódot. Egy hosszabb ultrán már nem mernék fáradt lábakkal így ugrálni, de most még stabil a lábam, wow, de jó! Sík rész, mertem már magasabb pulzussal futni, nézzük, mi van még bennem a végére. Mi? Ez emelkedik? Nem is kicsit! Na, erre nem számítottam. Nem baj, menjünk. Egy percig nem akarom azt érezni, hogy a végére nem adtam bele mindent. Teljesen mindegy, hogy az a 3. helyre lesz elég vagy a 10. helyre, akár az utolsóra. Jött az érzés, hogy ebbe most bele kell tennem, ami bennem van. Beértem, megvan a 3. hely. Nem, nem volt egy tökéletes verseny. A közepében rengeteg lett volna még. Elsőre azt gondoltam, hogy ezzel az állapottal, amit mára dobott a gép, nem tudtam többet hozni. Talán. De talán volt benne kis hiszti is. Hogy mit kaptam ettől a spontán bulitól? Nem azt, amiért jöttem. Kizökkenve az itthoni dolgokból, magas hegyek közt akartam edzeni egyet. Erre futottam jó tempóban, de teljesen kedvtelenül az elejét, energiahiánnyal, túlélésre játszva a közepét, szárnyalva, beleadva mindent, flow-ban a végét.

Fotó: Pyhrn Priel Trophy

 

Fotó: Pyhrn Priel Trophy

 

A dobogósoknak járó díj? Eszméletlen szép munka! Külön ráadás, hogy a kiváló magyar terepfutó, Paál Emőke női pályacsúccsal nyerte a versenyt, az én 3. helyemmel magyar többség az osztrák női dobogón!

Gyönyörű díjak! Összetett női 3. hely, kategória 1. hely

 

Tekintettel arra, hogy „meg kellett várni” a díjátadót, úgy döntöttem, maradok még egy éjszakát és másnap reggel még túrázok egy lazát. A szálláson egy dologról viszont elfelejtettek szólni: hogy aznap lakodalom lesz náluk. Hajnal négyig tartott a buli, bár hajnal 3-ra már egész szép kedvezményt kialkudtam a recepción, de ez a fáradságomon semmit nem segített. Persze a fájó hasam 6-kor ébresztett. Remek, 2 óra alvás után, alig látok, jó lesz így vezetni. No nem, előtte kell a friss levegő, irány a hegy! A verseny legszebb részére, Wurzeralmra esett a választás, hehe, de ma papírkutya módon felvonóval megyek fel, nem a sípályán felfelé küzdve magam. Aha, de a felvonó csak 8:30-kor nyit csak. Biztos meg nem várom! Hirtelen megszépültek az emlékek Wurzeralm sípályáról és már mentem is fel a hegynek. Alváshiány, verseny után enyhén fáradt lábak? Kiváló gyakorlás egy hosszú ultrára! Ilyen korai órákban még senki nem volt rajtam kívül a hegyen. Unalmas dolog ez a túra, már bemelegedett lábakkal inkább belekocogtam. Senkit nem akarok megtéríteni sem a pihenőnap nélküli edzéstervvel, sem a vegán táplálkozással, de én azért imádom learatni a gyümölcsét. Továbbra is kedvenc érzés: hosszú, szintes verseny után másnap lazán futni - mert jólesik. Hazaértem, vége a hétvégének. Újra hétfő, csörög az ébresztő, irány újra szokásos itthoni kör. De mielőtt kilépek az ajtón, mosolyogva rápillantok azokra a csodás fa díjakra.