Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Ember tervez, Isten végez

Ismerős az az érzés, amikor tudod, hogy ezt már el kell engedni, de még az utolsó pillanatig úgy alakítod a dolgaidat, hogy maradjon egy kis rés? Arra az esetre, ha csoda történne és mégse kellene lemondanod arról, amit nagyon szeretnél? Így voltam én az utóbbi hetekben az UTH-val. Már áprilisban éreztem, hogy ez most nem megy, de görcsösen kapaszkodtam, hogy de, igen, akkor is megy ez, „ez csak hiszti.”

Idén is ott akartam lenni a 112 km-s távot teljesítve. Hogy mit jelent számomra az UTH? Számomra az UTH egy jelkép. 2014-ben az UTH promós videóját nézve kattant át valami és neveztem be életem első terepversenyeire. Jött először 55 km-es távja, majd tavalyi már az első 100 fölötti távom volt. Tavaly az UTH 112 kilométere megmutatta meg, mi is az igazán, amiről Simonyi Balázs az Ultra című filmben beszél, azaz milyen egy ultra, ami tényszerű, egyszerű és elvezet önmagamhoz.

Van az a motivációs elmélet, amikor egy bizonyos cél elérése elsődlegesen már nem elégedettséget szül, hanem elégedetlenséget szüntet meg. Nekem az UTH már túlságosan kötelező elem volt a naptárban. Ezért is volt különösen meghozni a döntést.

Ez az év eddig nem kedvezett a futós céloknak, míg tavaly minden összejött, eddigi legjobb évem volt futásban, az idei elég nyögvenyelős. Kezdődött még a tavalyi porcszakadással és ITB szindrómával, amiből februárra hellyel-közzel, de felépültem. Sajnos a térdem azóta sem a régi: keményebb terhelés utáni edzésen érzem, lejtőzésben nagyon óvatosnak kell lennem. Hengerezés, nyújtás, gyógytorna szentháromság segítségével egészen jól tudom terhelni, de sok törődést igényel.

 

A legrosszabb napon volt, hogy túrázni sem tudtam hegynek felfelé. Akkor amikor az utolsó kemény edzéseket kellett volna csinálnom UTH előtt épp tökéletes formában. Tíz-húsz lépést tudtam megtenni, utána meg kellett állnom pihenni. Sorra mentek el mellettem még a nyugdíjasok is. Szörnyen éreztem magam. Mentálisan ez volt a legrosszabb időszak. A tüneteim, amire a gyógyszert szedem tombolnak, ugyanakkor a mellékhatások teljesen kiütnek. Még szánalmasan kapaszkodtam az UTH-ba, nem volt nap, amikor ne mondtam volna, hogy abbahagyom ezt a szörnyű gyógyszert, elegem van, hogy így kikészít, hogy gyenge vagyok és szédelgek. Aztán szép lassan beletörődtem, hogy nincs választásom, most ezek mellett a játékszabályok mellett kell játszani.

 

Bár Tamás – aki tavaly is végig mellettem állt és segített, a felkészülésben és a versenyen is sokáig mondta, hogy együtt idén is megcsináljuk, de májusban ő mondta ki először a mellbevágó Stoderzinken Trail után: nem szabad most versenyezni mennem. …és ez alól az UTH sem kivétel. Az addig egyértelmű, hogy az UTH-n 112 km futást most nem tudom teljesíteni, de igaza van Tamásnak: semmi olyan szituációba nem szabad belemennem, ahol „megmérettetés”, „verseny”, „eredmény” van, mert kicsinál mentálisan (is). Ez most sajnos nem az a szint, hogy elindulok azzal a tudattal, hogy maximum kiszállok.

Persze olyan is van, amikor nem szédelgés miatt kell pár percre megállnom futás közben :)

 

Mi változott és mi maradt?

  1. Hétköznapok edzésórái nem változtak, csak az intenzitás és persze a teljesítmény csökkent. Edzésórában ugyanúgy lefutom a napi penzumot, csak vannak napok, amikor a kisebb emelkedőkön is bele kell sétálnom. 1,5 óránál többet viszont nem tudok futni. Napi 100 g szénhidrát (viszonyításként: egy közepes almában 25 g szénhidrát van) és a szedett gyógyszer kombója mellett sajnos nem megy. Így a hétvégi hosszú futást 3-5 órás túrákkal „helyettesítem”.
  2. Felborult az egyensúly, lassabb a regenerációm, ha kicsit is keményebb edzés után fáradt lábakkal megyek futni, tuti hogy fájdogál itt-ott valami, jobban feszül az IT szalagom, érzem a csípőm vagy épp a combhajlítóm. Erősítések után is gyakran van izomlázam, ami az utóbbi időben már egyáltalán nem volt jellemző.
  3.   …és ami vígasztal. Futni egyedül megyek, azaz a vizslámmal, míg túrázni Tamással együtt megyünk. Szebbnél szebb helyeket jártunk be Ausztriában, teljesen turistamentes részeken, fél napokra kiszakadva a civilizációból. Túra közben a teljesítménykényszert is elengedem, mivel az nem „edzésként” van a fejemben, hanem csak „sétálgatás” – még akkor is, ha épp 1000 méter szintet mászunk. Legalább annyit adott a futómúlt, hogy egész gyorsan és nagy távokat, sok szinttel tudunk menni egy nap, lötyögős séta szerencsére továbbra sem a mi világunk. Persze ha elég erőt érzek magamban, gyorsan azért belepréselek egy kis futást is a túrázós napba vagy kinézünk egy meredek hegyoldalt és „ami a csövön kifér” tempóban megmásszuk. De hát a vér nem válik vízzé.