Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Az ötödik Mátrabérc Trail

2014 tavasza. Az akkori munkahelyemen pár futóval beneveztünk a Vivicittá félmaratonra, életem első félmaratonjára. Edit, aki már régebb óta futott, nem nevezett a Vivicittára. Mert aznap lesz valami őrültség a Mátrában. Mátrabérc vagy mi, 55 km, jó sok hegyen át. Te jó ég, ilyen hülyeséget választani és kihagyni ezt a buli félmaratont?

Visszagondolva arra az időre és a futásra, amit 2014-ben csináltam inkább tűnik futócipőben való bohóckodásnak mint valós edzésmunkának. Azt hiszem minden hibát elkövettem, amit kezdő futó elkövethet. Persze akkor nagyon keménynek éreztem magam. Félmaratont 1:55-ös idővel teljesítettem, úgy gondoltam csúcsra értem… :) 2014 őszén lefutottam a maratont is aszfalton (a versenyen mért pulzusgörbével oktatni lehetne, hogyan NE fuss maratont). Bár abban az időben is futottam már néha 8-10 km-t terepen a Budai-hegységben, de hát ez tök nehéz az aszfalthoz képest! Minek szívassam magam? Közben Edit egyre többet beszélt terepversenyekről, szebbnél szebb élményekről, kezdett valami bogárféle elültetődni a fülemben. Végül beneveztem. A Mátrabércre 2015 áprilisában, majd májusban az UTH 55 km-s távjára. 2015-ben, az első Mátrabércemen, ahogy a Muzsláról ereszkedtem le a hegyről a célba már iszonyatosan fáradt lábakkal, ki-kicsordult a könnyem. Azt hiszem ott történt velem valami megmagyarázhatatlan. Azóta kizárólag terepen versenyzem, terepen edzek.  

Az első Mátrabércem céljában 2015-ben

 

Mátrabérc Trail. Azóta már tudom mi is ez az „őröltség a Mátrában.” A hazai terepfutásban két fogalom társul hozzá: 1. bakancslistás, majd egyszer én is, 2. kötelező elem a versenynaptárban - hazai legjobbaknak és az átlagos terepfutóknak is.

Nekem az idei volt az 5. Mátrabércem sorozatban. Az első Mátrabércem volt az első örömittas terepultrám, a másodikon szédelegve értem be, annyira nem tudtam frissíteni, a harmadik futómámor volt, a negyediken remek futás, egyéni csúcs, az idei, az 5. küzdősebb, ugyanakkor tanulságos menet volt.

 

Sokáig úgy tűnt, idén nem fogok tudni indulni a térdsérülésem miatt, de végül nevezési határidő után, mástól átvett nevezéssel álltam rajtba. Minden volt a helyzet, csak nem optimális. Nem túl jó friss egészségügyi leletek alapján mentálisan megtörve, a gyógyszermellékhatásoktól gyengén, közel sem tökéletes térdekkel vettem fel a verseny reggelén a futóruhámat. Tamás ekkor mondta ki, amire épp gondoltam: „Fogalmam sincs, mi lenne neked jobb. Küzdeni mint disznó a jégen, fogat összeszorítva végigtolni, de ha megcsinálod mentálisan erősebb lenni vagy inkább el sem indulni megspórolni sok óra önszívatás.” 

A rajtban - mint mindig – sikerült tudatosan összeszedni a gondolatokat, stratégiát. Egy dologra figyelek, az pedig a térdem. Ha az nem bírja, eldobom az egót és kiszállok. Köszönöm, az a közel 1,5 hónap sérülés miatti kihagyás elég volt, hogy megtanuljam a leckét. Nagyon kíváncsi voltam, a sérülés miatt kevesebb futás mire lesz elég. Januártól tudtam elkezdeni újra normálisabban edzegetni, de 10-12 kilinél nem tudtam többet futni, ugyanis az már sok volt a térdemnek. Februártól pár 20 kilis edzésem volt, majd áprilisban egy darab 30-as. Ami hosszabb edzésként funkcionált, az a pár keményebb hétvégi túrasí volt. Bíztam benne, hogy felfelé erős leszek, lefelé pedig nagyon óvatosan csoszogva nem lesz gond a térdemmel.

 

 

A tavalyinál lassabb tempóban kezdtem, nehezen rázódtam bele a futásba. Az első 10-15 kili arról szólt, hogy megtaláljam az ideális tempót. Végig az járt a fejemben, amikor Pisti azt mondta A Kör teljesítésünk előtt, hogy A Kör nem más mint három darab 8 órás Mátrabérc egymás után. Nos, 100 kilivel a lábamban A Körön közel így, de inkább jobban éreztem magam mint most Mátrabércen az első félórában. Valahol Kékes csúcsa alatt nem sokkal kezdtem észhez térni, az utolsó húzósabb emelkedőt végre jó tempóban másztam meg, elkezdtem sorra előzgetni, 2 óra 49 perccel értem Kékesre. Ha nem lenne ennyi lefelé is a Bércen, akkor ezzel még jó időt is lehetne menni, főleg így, hogy a pálya is tökéletes, sehol semmi sár, az időjárás is kedvező. Kékesről le felvettem a csoszogós tempót. Közben zúztak el mellettem a futók. Próbáltam nem vérszemet kapni és a fogadalmamra gondolni, hogy nagyon vigyázok a térdeimre. Sombokornál elővettem a botokat is, azokra támaszkodva ereszkedtem le.

Apropó botok: többet kérdezték Kékesre fel, hogy látják összecsukva a botokat a zsákomon, ha valahol, hát ezeken az emelkedőkön kell használni, miért nem használom. Nos, két dolog miatt: 1. ritkán futok botokkal, most is a térdeim tehermentesítésre hoztam, kifejezetten Sombokor és Ágasvár lejtői miatt. 2. Pisti A Körön megtanított rá, hogy ha a táv második felében veszem elő a botokat a felfelékre, iszonyat löketet tudnak adni. 

Aki eljön a Mátra közepére napozószékéből "hergelni" a futókat :) (fotó: Kovács Zoltán Zsánklód)
 

Galyatetőre fel újra előztem. Egyre erősebbnek éreztem magam, jól mentek az emelkedők, annak ellenére is, hogy keveset tudtam frissíteni. Galyatető és Ágasvár közötti remek futható, szép lejtős rész alapvetően ajándék a Mátrabércen. Nos, nálam lassú kocogás volt a menü, térdem és a gyomrom is könyörgött, hogy minél hamarabb legyen vége ennek a rázkódós résznek. Szerintem ember még nem várta így Mátrabércen Ágasvár undorító emelkedőjét mint én. Ágasvár, emelkedő, újra előzök. Nos, ez a túrasí rohadt jó edzésnek bizonyul! Egyáltalán nem vagyok jó formában, de így is erős vagyok felfelé. Mátrakeresztesről 6:00-val indultam tovább. Magamba tudtam préselni egy Hammer gélt és a Muzslára fel olyan tempóban mentem, hogy magamat is megleptem. A futók kurjongatva és hálát adva érnek fel „a szemét” Muzsla tetejére, én idén nagyon nem örültem, hogy lefelé jön. Szúrt már rendesen a térdem, kellett az önuralom, hogy „ááá erre az utolsó 5 kilire engedjük meg, kibírja ez” gondolatokat elhessegessem. Csoszogásnak hála nem emeltem rendesen a lábaimat, így az utolsó meredek lejtőn sikerült életem egyik legnagyobb esését prezentálni – persze, hogy a fájós térdemre esve. Nem is értem, hogy lehet ilyen gyenge tempóval futva ekkorát esni… Felpattantam és gyorsan mentem is tovább, mindjárt itt a cél, majd ott kimosom a sebeket. (Bár már szépen gyógyul, de másnapra olyan ödémás lett a térdem, hogy alig tudtam járni.)

7 óra 52 perccel értem célba. Bár ez az idő elmarad a tavaly futott legjobbamtól, de tudtam, hogy ez csak a gyengén futott lejtők miatt van, így elégedett voltam ezzel az idővel is. …és főleg azzal, hogy idén is megcsináltam! Küzdés volt? Nem kicsit. 3,5 Hammer gél és 4 db sótabletta volt az összes frissítésem, ennyit bírtam leerőltetni komolyabb rosszullét nélkül. A sós izzadság végig csípte a legyengül immunrendszerem miatti árpás szememet. A lassú lejtőzések alatt az egómmal küzdöttem – igen, lehetne egyéni csúcs, de így nem. Az ötödik Mátrabérc Trail. Mind az öt más, mind az öt különleges. Mind az öt újat mutatott.

A Mátrabércen célba érni. Soha nem lehet megunni az érzést :)