Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Akkor becsüli az ember az egészséget, amikor nincs

Ma van épp két hónapja annak, hogy futás közben egy hirtelen nyilalló fájdalommal megkezdődött eddigi futóéletem legnehezebb időszaka. Két hónapja, a sikeres A Kör teljesítés utáni kellemes futómámoros futások egyikén jött egy hirtelen nyilallás, majd a következő percek már azzal teltek, hogy Csúcs-hegyen a kék sávon fogösszeszorítva próbálom kiegyenesíteni a beakadt bal térdem. Nem tudtam ráállni. A legrövidebb úton hazavonszoltam magam (voltak részek, amelyeket a jobb lábamon ugrálva abszolváltam). Nyilvánvaló volt, hogy itt baj van. Eltelt két nap és még mindig bicegve jártam – még a lakáson belül is. Még jógázni se tudtam normálisan. Már ekkor őrülten hiányzott a sport. Öt nap múlva, miután sikerült úgy végigcsinálni egy bevásárlást, hogy szinte nem éreztem fájdalmat, örömittasan felvettem a futócuccot, hogy akkor én meg is gyógyultam, kipróbálom magam óvatosan 1-2 kilin. 100 méter kocogás után könnyek közt sántikáltam vissza. Aznap nem tudtam már ráterhelni. Egyértelmű volt, hogy ezt orvosnak kell látnia. Diagnózis: külső meniscus szakadás (porcszakadás), műtéttel lehet csak orvosolni. Emellett ITB szindróma (a térd külső oldalán futó szalag gyulladása túlterhelés miatt). Az évben már nem volt időpont megműteni, így majd januárra csúszik át a műtét, amit majd 2 hónap futásmentes időszak követ. Ültem november végén felpockolt lábbal, sokkot kapva az információtól, hogy márciusban futhatok újra. Én, aki a bölcsességfogműtét után is csak 2 napot tudtam csak pihenni, azt is igen komoly erőfeszítés árán.

Jött egyik nap a másik után. Hengereztem, térderősítő gyakorlatokat csináltam, marékszámra szedtem a Hammer porcerősítőt, zselatint ittam (mentsük a menthetőt alapon). Bár jógázni már tudtam, konditerembe is jártam edzeni - már lábra is babasúlyokkal, óvatosan bringáztam, úsztam. Ez minden volt, csak nem elég a napi 2 óra intenzív edzéshez szokott szervezetemnek. Pár hét alatt egyre több problémám jelentkezett: egyszerűen a napi rendes terhelés volt az egyensúlyi állapot, amiből most kibillentem. Nem tudtam normálisan aludni, több kilónyi vizesedéssel jártam már nyirokmasszázsra, gasztroenterológiai bajaim tomboltak, hormonrendszerem összezavarodott. Először felválta éreztem dühöt, elkeseredettséget, szinte egyfajta gyászt. Aztán már csak melankóliát, kedvtelenséget. Eddig is tudtam, de eddigre egyértelmű lett: bár hobbiszinten űzőm, de ez már egyfajta sportfüggőség. Szóval ilyen, amikor egy függő nem kapja meg a napi adagot.

Nem terhelem, ha fáj. Kivéve, ha annyi hó van, hogy Normafán is lehet túrasízni... Mindenki tudja, milyen amikor egy gyerek kint szánkózik kék szájjal, vacogó fogakkal és próbálja az anyjának bizonytani, hogy pedig ő nem is fázik... Kb. itt így magyaráztam én is, hogy nem is fáj ez annyira...

 

December közepén nem tudom, mi történt, de napról napra javulást éreztem, a hétköznapi életben már nem éreztem fájdalmat. Megpróbálom! Futócipő fel és óvatosan, 8 perc alatt megtettem egy km-t. A végére fájt, de igen, újra csináltam valami kocogás féle mozgást. Megfogadtam, hogy csak addig terhelem, amíg nem érzek kellemetlenséget. Mivel csak síkon, egyenletes terepen, de nem aszfalton kocogva tudtam csak terhelni, így nem sok lehetőség körül választhattam: a Gercse templom előtti 350 méteres szakasz bizonyult megfelelőnek. Először minden másnap, aztán már minden nap el tudtam menni kocogni, általában 4-5 kiliket ezen az összesen 350 méteres szakaszon oda-vissza. Unalmas? Alapból azt mondtam volna, hogy maximum fogadásból csinálnék ilyen lélekölő dolgot. De ebben a helyzetben vigyorogva konstatáltam, hogy mehet még egy kör, még bírom. December utolsó napjaiban (sok belesétálással és síkon), de tudtam 10 km-t kocogni 350 méterenként fordulva. Örömkönnyek közt vettem le a futócipőt. Bár közvetlen terhelés után fájt, de másnap már úgy ébredtem, hogy nem éreztem fájdalmat.

Jól esik, ha a bajban ott a támogató partner :) "Azt hittem, így hogy csak maximum 10 kili a hétvégi hosszú futásod, legalább időt spórolsz meg. De nem. Ugyanannyi ideig tart míg régen a 20" (Itt már Határ-nyeregig eljutottam)

 

Január első hetében éreztem, hogy ez egy javuló tendencia, nem szabad egyből műtétre időpontot kérni, előbb meg akartam nézeti még egyszer – sok keresgélés, kérdezgetés után a legjobbnak vélt orvossal. Novemberi vizsgálaton a doktor egy-két térdcsavaráskor csillagokat láttam, most ugyanazokra a csavarásokra csak talán kicsit érzékenyebb volt. Viszont az IT szalagom… Dokit se sűrűn hallani káromkodni, de az IT szalagom feszességére csak ilyen jelzők illenek állítólag – pedig ekkorra már majd két hónapja nem volt komolyabban terhelve. Diagnózis: ITB szindróma a javából, a mostani térdfájdalmamat a szalag gyulladása és beakadása okozza, műtétet meg felejtsem el. A meniscusom köszöni szépen jól van, egy olyan terhelés után mint A Kör nincs porc, ami kicsit ne sérülne, felejtsem el és koncentráljak az IT szalagra és arra, ami az egész fájdalmat okozta: manuálterápiával kellene visszaállítani a csípőm fura helyzetét. Legszívesebben az orvos nyakába ugrottam volna.

Még aznap elkezdtem az IT szalagra irányuló terápiát, ami sok időráfordítást és már nem csak hengerezést jelentett. …majd jött a pillanat, amire már nagyon rég óta vártam: ha lazán is, de szintesebb terepen 11 km-t kocogtam fájdalom nélkül, úgy hogy már több 6 perc alatti ezret is futottam fájdalom nélkül. Külső szemmel állítólag úgy néztem ki aznap mint aki betépett. (Másnap még magamnak is alig ismertem be: de ettől a „szédületes” tempótól izomlázam lett…) Drognak drog, de legalább legális.

Az a bizonyos első 11 kili, már nem csak síkon, fájdalom nélül

Hogy mennyi idő lesz a teljes rehabilitáció, nem tudom. Hogy megúszom-e teljesen a műtétet – ezt sem tudom. Ami biztos: az elmúlt hetekben minden sejtemmel éreztem, mit tett hozzá a mindennapjaimhoz a futás – és mit jelent az, ha nem futhatok kedvemre. Akár az UTH-t nézzük, akár A Kört – 2018-ban sokat futottam „muszájból”, görcsösen, akár kedvtelenül, „essünk túl rajta” érzéssel, mert tudtam, hogy bele kell tenni a rendszerbe, hogy kamatosan kivegyem a célversenyeken. Az elmúlt 2 hónapban az elmúlt év legszörnyűbb edzését is visszasírtam. Köszönöm, ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam, mi számomra A Futás.

Eksztázis annyi, mint kívül állni. Kívül állni a szétszórt nyugtalanságon, és belül állni a megvalósított egységen. „Szabad vagyok önmagamtól, szabad vagyok az éntől”. (Hamvas Béla)