Hogyan kezdődött az én futósztorim? Korábban nem szerettem futni, hiszen fárasztó meg különben is: mi értelme? Inkább tornázós-aerobikozós típus voltam. Utazni viszont szerettem, és egyszer csak az egyik légitársaság futóversenyt hirdetett, aminek „mellékhatásaként” repjegyre váltható, adott összegű kupont lehetett kapni. Na ez már izgatta a fantáziámat, beneveztünk a legrövidebb távra. Társult mellé a férjem a lányom, valamint a lányom barátnői is. Gondoltam, ha lefutni nem is bírom a teljes 5 km-t, majd belesétálok. A lényeg, hogy végigmenjek a pályán. Lesz, ami lesz!
Fantasztikusan éreztem magam!
Egy szép, napsütéses tavaszi napon megjelentünk a helyszínen. A startnál még nagy tömeg volt, ami egy idő után oszlani kezdett: mi ahányan voltunk, annyiféle tempóban haladtunk, el is veszítettem kis családomat pillanatok alatt. Egyszer csak látom, hogy közeledik az első kilométer vége, meglepődtem, hogy még csak az elsőnél tartunk. Hogy lehet ezt bírni 5 km-en át? Haladtam szépen, még bírtam szusszal. Valahogy elértem a 2. kilométert, és még mindig nem álltam meg. Közben jöttek a frissítőpontok. Mivel nem tudtam, hogyan lehet menet közben inni, ezért kihagytam. Közben a féltávnál fordító... A fele megvan, még egyszer ennyi, a lábam már zsibbad, messze még a vége. Az utolsó kilométeren arra gondoltam, hogy ha nem állok meg, akkor elmondhatom magamról, hogy lefutottam 5 km-t egyhuzamban! És ami ezután következett, az meghatározta a futójövőmet.
Fantasztikusan éreztem magam! Nem csak a büszkeség és a tudat miatt, hogy megcsináltam, hanem azért is, mert a testem pillekönnyű lett, bizsergető jó érzés és boldogság járt át.
Aztán kitisztult a kép: örömfutó lettem
Ezek után mégis a tornát folytattam, a futás elmaradt. De időről időre eszembe jutott az érzés, hogy mennyire jó volt az a könnyedség a futás végén. Újra át akartam élni! Elkezdtem fűzni a férjemet, hogy kezdjünk el futni. De hol is fussunk? Próbáltuk erdőben, nem jött be, aztán futópályán, na az már más élmény! Elkapott a hév, megy ez nekem. Egyre növeltük a távot, de három hónap múlva elkezdett fájni a térdem. Telt-múlt az idő, a fájdalom nem szűnt meg, eljött a tél, és a futás szépen elmaradt az életemből – de a gondolataimból nem tűnt el teljesen. Az új tavasz ismét meghozta az elhatározást, hogy futni kellene, hiszen azt a nagyon jó érzést már többször átéltem, és nem szeretnék lemondani róla. Lassan kezdtem újra, és fokozatosan növeltük a távot.
Most ott tartunk, hogy egy éve futunk folyamatosan: a közeli erdőben vagy a futópályán, heti 2-3 alkalommal, és a telet sem hagytuk ki. Jelenleg a leghosszabb táv, amit teljesítettünk eddig egyben, az a 14 km volt. Az elmúlt egy esztendőben elolvastam sok cikket, blogbejegyzést a futással kapcsolatban. Tisztáznom kellett magammal, hogy milyen típusú futó vagyok én. Fussak edzésterv szerint, órával? Pulzus szerint? Készüljek versenyekre? Aztán kitisztult a kép: örömfutó lettem. Nem mérek időt, nem nevezek versenyekre. Nincs különösebb célom, csupán a futás öröme, szeretete. Abbahagyni már nem tudnám, nagyon hiányozna!
Még több motiváló történet:
30 kilóval könnyebben új szintre léptem a futásban
