Motiváljuk egymást a futásban
Írj nekünk

Lassú örömfutó szeretnék lenni még nagyon sokáig!

Motiváljuk egymást

Veres Tünde gyűjteményéből | Lassú örömfutó szeretnék lenni – még nagyon sokáig! - mondja Veres Tünde amatőr futó

Olvasónk, Veresné Tünde futósztorija.

Miért is kezdtem el futni? Egészségi okokra vezethető vissza. A 45. születésnapomhoz közeledve súlyos csontritkulás diagnosztizáltak nálam, ehhez nagyban hozzájárult a fiatalkorban észre nem vett cöliákiám, azaz lisztérzékenységem. Ha ez nem lett volna elég, időközben hat nyaki és egy ágyéki gerincsérv „tulajdonosa” is lettem, valamint volt egy hátsó fali infarktus-gyanúm.

 

Egyre jobban rákattantam a futásra

A reumatológusom tanácsára elkezdtem jógázni. Ám a munkámból kifolyólag, illetve külvárosi lakosként nem tudtam minden órán részt venni, és bevallom, hogy nem is találtam meg a számításom ebben a mozgásformában. De azt gondoltam, hogy bizony meg kell találom a hozzám való sportot az egészségem megőrzése érdekében. 2018 szeptemberében az oldalt csíkos melegítőnacimat felhúzva, az otthon talált (a lányom már kinőtt) sportcipőjében, az esti órákra időzítve elindultam kocogni. Hát, mit mondjak, 200 méterig sikerült eljutni, azt is úgy tettem meg, hogy 50 m-t kocogtam, 50 m-t sétáltam. De mivel nem vagyok egy könnyen feladós típus, folytattam, két naponta kocogtam. Egyre jobban rákattantam a futásra.

 

 

Nem versenyzek senkivel

Elkezdtem futós oldalakat tanulmányozni, csatlakoztam futócsoportokhoz a közösségi médián keresztül. Vettem egy futócipőt és néhány mutatósabb futórucit. Megtetszett a futás, mert ott és akkor csinálom, amikor én akarom, nem jár nagy beruházással, és örömömet lelem benne. Már 21 hónapja rendszeresen futok, heti 3-5 alkalommal, legyen szó éjszakás műszak előtti vagy netán esőben, szélben, hóban való futásról.

Négy évszakos futkározó vagyok, egyedül szeretek menni, mostanában már néha a kutyámmal is. Nem futok gyorsan, elvem a fokozatosság, valamint az örömteli érzés megélése. Egyik kedvenc mottóm: Nem versenyzek senkivel, nem akarok jobb lenni, mint bárki más, egyszerűen megpróbálok jobb lenni, mint az a valaki, aki tegnap voltam.

 

 

Ez az, ami boldoggá tesz!

Persze a kezdetekben én is elkövettem azt a hibát, amit bizonyára mások is: kihagytam a bemelegítést, majd a végén a nyújtásokat, esetleg túltoltam a heti célt. Ekkoriban alkalmanként 5 km-t futottam. Lett is sérülésem, térdfájdalom, izomhúzódások, majd bokaszalag-szakadás nehezítette a továbbiakat, de ez sem szegte a kedvemet! Eddig még soha nem éreztem azt, hogy nincs kedvem felhúzni a futócipőm, mindig motiváltnak érzem magam.

Az első versenyre egy barátnőm kezdeményezésére mentem el, ekkor még csak egy hónap telt el a kezdetektől. Az az érzés, amit akkor éreztem, leírhatatlan volt. Izgultam, kivert a verejték, erőmön felül loholtam, aztán a célkapun átfutva egy csodás érmet akasztottak a nyakamba... Kérem szépen, könnyeztem. Ezen a közösségi futáson fogalmazódott meg bennem: Ez az, megtaláltam azt, ami boldoggá tesz!

 

Futni másokért is

Böngészve az internetes oldalakat, főként jótékonysági futásokra kezdtem el nevezni. Itt már nem csak az számított, hogy futhatok, hanem az a felemelő érzés is, hogy a nevezési díjammal támogatok egy rászorulókat támogató szervezetet, eseményt. Többek között futottam sérült gyerekekért Gyulán; ott voltam a szegedi diabetész jótékonysági futáson; adventi futásommal támogattam a gyerekosztály lakóit; Szőnyi Ferenccel együtt futottam Csabacsüdön; éjszakai futás a szegedi újonnan átadott rekortán pályáján, ahol életem első félmaratonját teljesítettem (azóta már négyen is túl vagyok).

Idén tavasszal a karanténfutás keretében 16 napon keresztül futottam. Nem a tempó számított, hanem a megtett táv. Külön örömmel töltött el a legutóbbi karanténverseny eredménye: amatőrként, család, munka és minden más mellett a 60 női résztvevő között a 6. helyezést értem el.

 

 

Nem a gyorsaság számít

Most, 47 évesen, mikor a gyerekeim már felnőttek, megvan az énidőm. Sok mindenre megtanított a futás, jobban érzem magam a bőrömben, boldog vagyok, tökéletes a vérképem. Alázattal, valamint azzal a felismeréssel, miszerint nem is tudjuk korábban elképzelni, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek, szeretnék motivációt adni a nőtársaimnak. Éljék át azt a felemelő érzést, amit a futás öröme és a befektetett kemény munka ad.

Közel két éve kezdődött a történetem, most már heti 40-50 km futok. Lassú örömfutó szeretnék lenni – még nagyon sokáig! Számomra nem az számít, hogy milyen gyorsan, hány perces ezresekkel teszem meg azt az utat, amit kiválasztottam magamnak. A lényeg, hogy megtapasztaljam az örömet és a jóleső érzést, ami a futással jár.

 

 

Még több motiváló történet:

A legmélyebb gödörből rángatott ki a futás

Soha nem felejtem el: futni születtünk

Futás végén mindig ott a jutalom: a jóleső érzés, hogy megcsináltam