Motiváljuk egymást a futásban
Írj nekünk

Futás végén mindig ott a jutalom: a jóleső érzés, hogy megcsináltam

Motiváljuk egymást

Ódor Krisztina gyűjteményéből | Még mindig tanulom elfogadni, hogy lassan megy, hogy lassabban és rövidebb táv megy, mint másoknak, hogy ne legyek szomorú, amiért hátul kullogok. De nem adom fel, tanulom önmagam, a korlátaim, a szervezetem jelzéseit.

Olvasónk, Ódor Krisztina futósztorija.

Az első futáshoz kötődő jelentősebb emlékem, amikor alsó tagozatos koromban a kis kék tornadresszemben hatalmasat estem a salakos pályán. Az aktuális „Hány másodperc alatt futod le a 60 métert?”-teszt során úgy összeakadtak a lábaim, hogy az órát az orvosi rendelőben fejeztem be, ahol aprólékos sebtisztítás helyett jól megöntöztek hidrogén-peroxiddal.

 

hosszabb távok egyébként sem mentek valami fényesen, egy elhúzódó tüdőgyulladást követően pedig tömören összefoglalva: sehogy. A Cooper-teszt maga volt a rémálom. Nem is értettem, hogy miért kell ezt erőltetni, ha egyszer borítékolható, hogy a „futottak még” kategóriába sem férek be, hiszen kizárt, hogy ne sétáljak bele már 1 perc után. Csak a nyájhatásnak köszönhetem, hogy egyetemista koromban pár kört megtettem a kollégium melletti pályán, miközben a szobatársaim rendre leköröztek. Lazán.

 

 

Életem első 5 kilométere

Sok évvel később meglepő módon az online társkeresés útvesztője vitt közelebb a futáshoz. Ott aztán rengeteg a szuperaktív, szupersportos egyén, legalábbis adatlap szinten... Én meg nem voltam az, ráadásul csalódtam, kiábrándultam. Változtatni akartam! Ekkortájt akadtam rá egy applikációra, amely nem kevesebbet ígért, mint azt, hogy 9 hét alatt a kanapén punnyasztott testem ellenére képes leszek teljesíteni életem első 5 km-ét. Futva! Elmúltam már 30, tudtam, hogy a kicsit zörejes szívemnek is jót tenne a rendszeres kardió, így hát egy életem, egy halálom: belevágtam. Kezdetben eléggé szkeptikusan álltam a dologhoz, ennek ellenére a terv szerint koptattam akkor még az edzőtermi futópadot. Ugyan messze a normál futótempótól elmaradva, de a marketingszöveg nem hazudott, megcsináltam!

 

 

Rájöttem, hogy ennél több kell

Nos ez okozott egy kis törést a lendületben. Volt egy cél, elértem, és akkor most merre tovább? Kósza, rendszertelen próbálkozások következtek, hogy fenntartsam legalább ezt a szintet. Nem ment. Rájöttem, hogy ennél több kell, új motivációt kell keresnem. Ez lett az első 5 km-es versenyem, hiszen hivatalosan sosem teljesítettem ezt a távot, illetve szabadban sem futottam. Feliratkoztam a 9 hetes felkészítő edzéstervre, kinéztem egy közeli parkot, ahol rekortán pályán körözhetek, majd újra küzdöttem a cél, avagy az érem érdekében.

Támaszom egyetemi barátnőm volt végig a felkészülésem során (ahogy azóta is), aki a saját tempóját visszafogva végig mellettem kocogott, és kézen fogva behúzott a célba, szó szerint. Aztán folytattam az utat a 10 km felé a „Merjünk nagyot álmodni!” jegyében. Az éremgyűjtés megtetszett.

 

 

Tanulom elfogadni, hogy lassan megy, de nem adom fel!

Az igazat megvallva nem szerettem meg a futást önmagában, sőt, sokszor nem is nevezem futásnak, inkább csak kocogást művelek. A késő ősz beálltával sajnos eddig még nem tudtam felülkerekedni a „lustaság, hideg és sötét van” kifogáskombináción, mégis már harmadik éve újra és újra hozzáfogok a felkészüléshez a tavasz érkezésével. A versenyek és az ezekhez kapcsolódó edzéstervek tartanak mozgásban. Vagyis tartottak a járvány érkezéséig. Korábban gyakran nehezemre esett elindulni, de a kijárási korlátozás és állandó home office teremtette körülmények mára a futást egy kiemelt eseménnyé tették. Azóta is küzdök az elemekkel, a távval, az idővel, a pulzusommal, de legfőképp magammal. A végén viszont ott a jutalom, a jóleső érzés, hogy megcsináltam: az egészségemért, a jobb közérzetért, egy éremért, egy közös programért.

 

 

Ugyan néha ez is kevés, egyszerűen hiába akarom, mégis szenvedős egy-egy alkalom. Ez vele jár. Ilyenkor gatyába rázom magam, és a következő edzésnapon ott folytatom, ahol abbamaradt.

A negatív energiák feletti győzelem pedig tovább erősít!

Még mindig tanulom elfogadni, hogy lassan megy, hogy lassabban és rövidebb táv megy, mint másoknak, hogy ne legyek szomorú, amiért hátul kullogok. De nem adom fel, tanulom önmagam, a korlátaim, a szervezetem jelzéseit. Már nem kell célverseny, hogy újra meg újra futócipőt húzzak. Összességében mégis csak szeretem!

 

Még több motiváló történet:

Soha nem felejtem el: futni születtünk

A futással egy új világ nyílt meg előttem

Fogyás, futás, Spartan – A sport célokat, új utakat, új álmokat ad...