Motiváljuk egymást a futásban
Írj nekünk

Futás közben igazi hősnek érzem magam, szuperhős szerkóban

Motiváljuk egymást

Pisch Ivett gyűjteményéből | „Szép lassan hozzászokott a testem a futáshoz”

Olvasónk, Pisch Ivett futósztorija.

Sosem tudtam futni – valószínűleg nagyon sokunk története kezdődik így. Hát, most bevallom, az enyém is! Élénk emlékeim vannak arról, ahogy iskolai futás gyanánt egy kis park körül kellett futnunk, és még most is érzem a tüdőmben azt az égő érzést, amitől meg akartam fulladni. Azt az oldalamba nyilalló fájdalmat, ami semmivel össze nem téveszthető. Annyira belém égett ez az emlék, hogy nem is gondoltam, hogy ez valaha másképp is lehet.

 

Küldd el a te futós történetedet, és nyerj FN ajándékokat!

Két témában várjuk az írásokat (rövid fogalmazásokat kb. 2-4000 karakter terjedelemben):

1. Ezért kezdtem el futni!

2. Legszebb futós pillanatom

További részletek itt!

A beszámolókat a futasrolnoknek@futasrolnoknek.hu e-mail címre várjuk!

Fontos! A beszámolókhoz küldjetek fotókat is csatolva. Köszönjük!

 

Futó „félistenek”

Aztán teltek az évek, és köszönöm szépen, a futás és én jól megvoltunk, egymástól a lehető legnagyobb távolságban. Ha néha szembejött egy-egy ismerős futási sikere. Ilyenkor mindig megrendülve néztem magam elé, és szinte szentként tekintettem azokra az emberekre, akik lefutottak 5, 10 km-t, a maraton teljesítése pedig egyenesen a „félisten kategóriával” volt egyenlő számomra. Szerencsére sok ilyen ismerősöm akad, így kellően sokszor éreztem magam totál bénának, hogy én ilyet nem tudok csinálni.

 

 

Miért nem vagyok szuperanyu?

Közben elmúltam 40, a két gyerekem is egyre nagyobb lett, és megkezdődött a karantén. Az egész napos bezártságot minden nap meg kellett törni egy kötelező fél-egy órás sétával. Persze a gyerekeknek ez nem volt túl izgalmas, ezért sorra próbálták ki az otthon fellelhető járgányokat: futóbicikli, roller, görkori, bicikli. Én meg mindig kiabáltam nekik, hogy „Lassabban!”, „Várjatok már meg!”, és egyéb szép és kevésbé szép mondatokat. De persze ez nem érdekelte őket, csak száguldottak, hiszen ennyi volt a napi „kiszabadulás”. Én meg loholtam utánuk. Közben meg morogtam magamban, hogy a fenébe, hogy én soha nem tudok egy kis időt lopni a saját testmozgásomra. Miért nem tudok edzeni, mint a többi normális szuperanyuka, akik jógával kezdik a napot, délután lenyomnak egy pilatest, majd Béres Alexandrával vagy Rubint Rékával fejezik be a napot, miközben etetik a gyönyörű kovászukat, és természetesen mindig tiszta a lakás, a gyereknek is segítettek a digitális oktatásban, az óvodás is egész nap kézműveskedett, ja és a 8 órás home office is megvolt... Szóval volt bennem jócskán feszültség.

 

 

Aztán nekiindultunk...

Az isteni szikra nagyjából az 5. hét után érkezett meg, bár gyanítom, hogy egy ideje már próbálták elültetni a fejemben. Szóval, ha úgyis minden nap megyünk „sétálni”, és úgyis mindig rohanok a gyerekek után, akkor miért is nem a futócipőmben teszem mindezt? Jogos a kérdés, hogy honnan van futócipőm, de erre van egy rém egyszerű magyarázat, amit minden nő ismer. Egyszer, valahol le volt árazva, és meg kellett vennem. Jó érzés volt, hogy ott lapult a szekrényemben.

Amikor először felvettem a gyönyörű cipőmet, aztán nekiindultunk, kevés szép gondolatom akadt... Dühös voltam, és totál hülyének éreztem magam. Nem kaptam levegőt. A gyerekek természetesen így is messze elhúztak, én meg nem értettem, hogy hogyan is képzeltem, hogy a nyílt utcán hülyét csinálok magamból. Szerencsére egy kevésbé zsúfolt, családi házas környezetben lakunk, na de akkor is. Nagyjából 300 méterenként meg kellett állnom, és minden egyes belesétálás után az összes akaraterőmre szükségem volt, hogy újra nekiinduljak. De a végén jó érzés volt, hogy legalább ennyit ma is megtettem. Így mentünk minden nap délután, szigorúan akkor, amikor alig volt ember az utcán, nehogy má’ valaki is lássa a bénáskodásomat. Pár alkalmat követően, mikor anya már nem csigalassúságban ment a gyerekek után (DE!), a gyerekek többet akartak az utcán lenni, így az egy körből kettő lett. Úristen! Az már 3 km! Az tutira nem megy. Na de ők már elhúztak, muszáj utánuk menni, nem hagytak választást.

 

 

Minden nap visz a lábam, nincs kifogás!

Hetek teltek el az első futás óta, és egyre jobban ment. Persze az „egyre jobban” csak azt jelentette, hogy már csak 500 méterenként sétáltam bele, és néha még levegőt is kaptam. Pollenallergiás vagyok, így a friss tavaszi levegőben hol a pollentől, hol a légszomjtól fulladoztam. A gyerekek viszont csak mentek előre, menni kellett utánuk. Mivel előtte soha életemben nem sportoltam rendszeresen és rendesen, ezért a kezdetekkor a pulzusommal is nagyon megküzdöttem. Alig mentem pár lépést, a pulzusom az okos órám szerint (jé, hogy ez ilyet is tud!) máris felszaladt. És az bizony nem volt olyan kellemes érzés. Aztán valahogy ez is rendeződött. A sokadik 3 km után már igazi hősnek éreztem magam, aki a szuperhős szerkójában boldogan fut a gyerekei után a kihalt utcán. Büszke voltam magamra. Olyan igazi „Megdolgoztam érte!” érzés töltött el. Persze a futóismerőseim szerint a 3 km az nem is futás, épp hogy bemelegítés, de nekem nagyon hosszú volt az út, amíg eljutottam idáig. Persze innen is jött még áttörés, és remélem, hogy lesz is még. A 3-ból 4 km lett, a légzésem rendeződött, már kapok levegőt végig, és csak akkor sétálok, ha tényleg nagyon muszáj. Szép lassan hozzászokott a testem a futáshoz. Gyors még mindig nem vagyok, de ez végképp nem volt cél, amikor belekezdtem. Viszont minden nap visz a lábam, nincs kifogás, nincs sumákolás. Megyünk és kész! Sőt, néha már a gyerekek nélkül is megyek, mert nekik nincs kedvük. És van még egy „sőt”. A nagyobbik lányom, aki 12 éves, néha szintén járgány nélkül jön, és akkor együtt futunk. Persze ő jobban bírja és gyorsabb is nálam, de ez egyáltalán nem zavar. A lényeg, hogy együtt vagyunk, együtt küzdünk.

 

 

Elengedni már biztosan nem fogom a futást

És hogy mi lesz ezután? Meglátjuk. A futás és én a szerelmünk hajnalán vagyunk még, tudom jól. Innen még bármi lehet, de gyanítom, hogy elengedni már biztos nem tudom ezt a mozgásformát. Legfeljebb csak minden másnap megyünk, és talán már azt sem fogom bánni, ha valaki épp szembejön az utcán.

 

 

Még több motiváló történet:

A futás megtanít arra, hogy sokkal többet bírunk, mint gondolnánk

A futás iránt érzett utálatot szeretetté alakítottam