Nyolc éve kezdtem el futni, mondhatom, hogy rendszeresen, de mégis változó távokkal. Mert én minden tavasszal újrakezdő vagyok: 2-3 km-esek az első futásaim, de lesz belőle nyár végére 10-12 km-ig is, majd a rossz idő beálltával abbahagyom. Valahogy olyankor az én futásom is téli álmot alszik.
Fiatal koromban soha nem futottam, kivéve az iskolai kötelezőket, amiket persze nem szerettem. Férjhez mentem, lett három szép lányom, és mikor a harmadik egyéves szülinapja közeledett, akkoriban kezdett el futni a férjem. Rákérdezett, hogy elkísérem-e, de akkor még úgy gondoltam, hogy engem a futásra soha senki nem tudna rávenni. Hiszen utáltam futni, sőt, még azt is, aki szereti a futást.
Vajon mennyit bírok?
Aztán teltek a napok, a férjem elszántan követte az edzéstervét, volt, hogy elkísértük családostól, mert a közeli erdőszélen edzett. Egyik alkalommal azon kaptam magam, hogy motoszkál a fejemben a gondolat: mennem kéne nekem is, ki kellene próbálni, hogy mennyit bírok. És lefutottam az első kilométeremet, napok múlva a következőt, és egyre csak vártam, hogy újra futhassak. Azt éreztem, hogy míg nem voltak a gyerekeim, nagyon lusta voltam ahhoz képest, mióta anya vagyok. Az anyasággal sokkal kitartóbb lettem! Ahogy rendszeressé váltak a futások is, úgy éreztem, bármire képes lehetek.
Jó volt ennek a nagy futós csapatnak a részévé válni
3 hónap után a férjem unokatestvére elhívott egy versenyre: kicsit megijedtem, mert ez egy 9 km-es táv volt, annyit még nem futottam addig, ráadásul aszfalton rendezték, pedig én terephez szoktam, ráadásul éjszakai futás volt. Persze a buli kedvéért elmentem vele. Nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy mennyi ember, fiatalok és idősebbek, sőt, még gyerekek is hatalmas szeretettel együtt, közösen futnak. Jó volt ennek a nagy csapatnak a részévé válni, és saját magamat legyőzni, mert hogy természetesen kizárólag magammal versenyeztem.
Ebben az első futós évemben voltam még másik két másik versenyen is, és persze csináltam a heti futásokat. De jött az ősz, és abbahagytam – hogy a következő tavasszal újrakezdhessem. Előfordult, hogy majd 2 évet is kihagytam, mikor a negyedik gyermekem, a fiam megszületett. De amint adódott az alkalom, elindultam ismét a jól ismert úton.
Igen, megcsináltam!
Ugyan az első kilométer minden alkalommal kissé nyögvenyelős, sőt, néha keserves is, de olyankor arra gondolok, hogy legalább elkezdtem. Még ha a kitűzött táv nem is fog aznap sikerülni, de megpróbáltam. Aztán mire idáig eljutok, már kezdek belelendülni, és semmi nem állíthat meg, szárnyalok! Legtöbbször az motivál és visz egyre előrébb, hogy megint fogom érezni a futás végén a büszkeséget: igen, megcsináltam, képes voltam rá, és az otthon ülő önmagamnál mindenképpen gyorsabb voltam ma is. Csak remélem, hogy a gyermekeim előtt jó példával járok elől, hogy sportolni, mozogni érdemes. Elkezdeni, újrakezdeni pedig bármikor lehet!
Még több motiváló történet:
A futás megtanít arra, hogy sokkal többet bírunk, mint gondolnánk
