Motiváljuk egymást a futásban
Írj nekünk

A futás önbizalmat, sikert, akaraterőt adott nekem!

Motiváljuk egymást

Keppler Márta gyűjteményéből | Márta és lánya, Zsófi (a bal oldali képen) már jó ideje együtt futnak

Olvasónk, Keppler Márta futósztorija.

18 évesen kezdtem el sportolni immel-ámmal. Kisebb-nagyobb harcaim voltak a súlyommal 28 éves koromig. Hol meghíztam, hol lefogytam, jójóeffektus. Egészen addig, amíg gyökeres változást nem eszközöltem. Ez egy nagyon egyszerű dolog, két feltétel van: csak akkor eszem, ha éhes vagyok, és sosem hagyom abba a sportot! Ugye, milyen egyszerű?!

 

Mindenhova gyalog mentem

Most 51 éves múltam, és 23 éve ugyanaz a méretem a fenti két szabály betartása mellett. Már el sem tudom képzelni, hogy egyek, ha nem vagyok éhes, és azt sem, hogy nem mozgok valamit. Na jó, mikor terhes voltam híztam, 20 kg-ot, de az pár hét alatt eltűnt a szülés után. A negyedik gyerekem születéséig, azaz 45 esztendős koromig még a futásnak a gondolata is elborzasztott. Jártam aerobikra heti 3-4-5 alkalommal, hétvégente úsztam 1 km-t, tavasztól-őszig tekertünk 50-80 km-t. Szülés után a negyedik naptól gyalogoltam, fokozatosan emelve a távot. Mindenhova gyalog mentem: a legtávolabbi zöldségesnél vásároltuk a gyümölcsöt, ez az út oda-vissza 7-8 km volt.

 

 

Nagyon sokat kaptam a futástól

És hogy jött a futás? A negyedik gyerek után már nem jutottam el az esti aerobikra. A két nagyobb gyerekem elkezdett atletizáni, az első edzés előtt Zsófi lányom lefutotta a 6 km-t. Néztem rá, mint egy ufóra, hogy van ember, aki képes 20 percet futni... Ugyanígy néztem a volt szomszédomra is, aki sokszor futóruhában jött haza munka után, és mesélte, hogy Margitszigetet került. El sem tudtam képzelni ennek a lehetőségét az esetemben. Emlékszem, az Árpád Gimiben az első körnél félre álltam, és csak az utolsónál álltam vissza. Ha most drága Kati néni látná a futásaim...!

Ez volt az a pont, amikor be akartam bizonyítani, hogy én is képes vagyok rá, amúgy sem válogathattam, ezt akkor tudtam csinálni, amikor vittem a nagyokat edzésre. Mivel egy körrel kezdtem, nem kellett sokkal előbb mennünk. A nagyok vigyáztak kicsikre. 2 évig köröztem az atlétika pályán, és rengeteget kaptam a futástól. Rájöttem, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

 

 

Megyek, mert megérkezni mindig jó!

Csak akaraterő kérdése, és meg tudod csinálni! Persze az út mindenkinek máshogyan van kikövezve. Van, aki 1-2 hónap alatt eljut egy félmaratonig, maratonig, és akad, akinek ez évek kérdése. Én az utóbbi csoportba tartozom. 2,5 év múlva próbáltam meg a félmaratont, 4 év után a maratont. Emlékszem az első félmaraton után megkérdezte lányom, Zsófi: „Anya, maraton?” Mire én: „Ne viccelj, odáig én már közel az ötvenhez nem jutok el.” Úgy alakult, hogy az 50. szülinapom előtt pár hónappal azt is megcsináltam, sőt, még mielőtt betöltöttem az 51-et, javítottam az időmön 30 percet.

Igen a futás adott nekem önbizalmat, sikert, akaraterőt!

Hát ezekért már megérte elindulni futni! Már nem számít, hogy esik, hogy kánikula vagy mínuszok tombolnak. Felhúzom a cipőm, és megyek. Megyek, mert megérkezni mindig jó!

Minden alkalommal győzök, győzök önmagam felett!

 

 

A legszebb futós pillanataim

Nem tudnék csak egyet megragadni, mert több is van.

Amikor először futottam 10 km-t. Nagylányommal róttuk a köröket az atlétika pályán, már 9 km-nél tartottam, amikor úgy éreztem, olyan jól megy, hogy futok még 2,5 hosszt. Zsófival együtt futottunk először mindketten 10 km-t.

Aztán jött az első félmaraton. Nagyon féltem a záróbusztól, a leghosszabb távom 18 km volt a teljesítés előtt.

A Nyugati felüljárónál várt minket a gyerekeink keresztapja egy üdítővel. Nagyon jól ment, és emlékszem, ahogy kiabáltam neki: Most már biztos meglesz, érzem, hogy jól megy. 1-2 km-rel arrébb egy kedves ismerősöm szurkolt a lányával, a cél előtt pár méterrel pedig a férjem várt a három gyerekünkkel, mert ezt a távot is Zsófival futottam le először együtt. Kézen fogva érkeztünk be a célba. Nagyon büszke voltam magunkra!

Majd jött az első maraton. Zsófi itt még csak 30-at futhatott, mert még nem töltötte be a 18. életévét. A 12. kilométernél várt.

Reggel, amikor kiérkeztünk a versenyközpontba, hatalmas áhítattal néztem a „Cél” feliratot, és nagyon izgatott voltam, hogy vajon átfutok-e alatta pár óra múlva. Rengeteget készültem az első maratonomra! Ez már az én koromban egy olyan táv, amihez nem lehet csak úgy odaállni és lefutni. Beérkezéskor nem tudtuk fogni egymás kezét, mert a „harmincasokat” elválasztották a maratonistáktól. A cél és az éremosztás között tudatosult bennem, hogy megcsináltam, és elsírtam magam. Óriási eufória volt, sok év munkája egy pillanatba tömörült. Azért az egy másodpercért, hogy áthaladhass a céltábla alatt, nagyon sokszor kell kilépni a komfortzónádból. Persze kényelmesebb az élet azon belül. Nem egyszerű felhúzni a cipőt, ha odakint mínuszok vannak, a család pedig a kandalló előtt ül, vagy ha 40 fokos kánikula van még este is. És mégis megérte!

Felejthetetlen, katartikus élmény volt. Hajrá mindenkinek!

 

Még több motiváló történet:

A csodákhoz soha nincs késő, a futásban sem

A legmélyebb gödörből rángatott ki a futás

Futás végén mindig ott a jutalom: a jóleső érzés, hogy megcsináltam