Motiváljuk egymást a futásban
Írj nekünk

A futás megtanít arra, hogy sokkal többet bírunk, mint gondolnánk

Motiváljuk egymást

Cselovszki Boglárka gyűjteményéből | Nekem anyukaként most a példamutatás a legfontosabb, és megtalálni az egyensúlyt ebben a világban - mesélte Boglárka a futással kapcsolatban

Olvasónk, Cselovszki Boglárka története.

A futással a kapcsolatom az általános iskolában kezdődött. Nagyon egyszerűen tudnám definiálni: utáltam. Mindig is éltanuló voltam, de a sportokat messze kerültem, bár szörnyen irigyeltem a „jó tanuló, jó sportoló” címeket. Az élet az egészségtudományok felé sodort, azon belül is gyógytornászként végeztem. A főiskola alatt nagyon sok sportággal megismerkedtem, keresgéltem az igazit, így heti rendszerességgel sportoltam (férjem is aktívan sportol, második szerelme a taekwan-do). Ez a gyerekek születéséig így is ment. Utána jött a váratlan fordulat...

 

Küldd el a te futós történetedet, nyerj FN ajándékokat!

Két témában várjuk az írásokat (rövid fogalmazásokat kb. 2-4000 karakter terjedelemben)

1. Ezért kezdtem el futni!

2. Legszebb futós pillanatom

További részletek itt!

A beszámolókat a futasrolnoknek@futasrolnoknek.hu e-mail címre várjuk!

Fontos! A beszámolókhoz küldjetek fotókat is csatolva. Köszönjük!

Mégis van remény?

Megszületett 2017-ben a kisfiam, és gyakorlatilag minden időmet vele töltöttem, gyönyörű időszaka volt az életemnek. De a mérleg nem lett a barátom. 2019-ben, a második fiam születése után már úgy éreztem, hogy ez így nem mehet tovább! Szülés után odafigyeltem az étkezésemre, mindennap sétáltunk, vagyis loholtam a nagyobbik fiam után, míg a kisebb hordozókendőben pihent rajtam. 6 hét után has-és gátizom-regenerációval egészítettem ki a napi rutinunkat, napi 15 perc tornát igyekeztem bevezetni. Később csatlakoztam egy helyi aerobikcsoporthoz. Szülés után 6 hónappal jött az ötlet, hogy el kellene kezdeni futni.

 
Cselovszki Boglárka gyűjteményéből
|
Szülés után 6 hónappal jött az ötlet, hogy el kellene kezdeni futni

Kimentem a helyi salakpályára, szerencsére senki nem látott. 2 km-t futottam, vagyis kocogtam és sétáltam. Nagyon letörtem: úgy voltan vele, hogy a futás tényleg nem nekem való. Irány haza! Azután pár nap múlva megint kimentem, és ezúttal 3 km-t lefutottam le. Mégis van remény?

 

Több verseny kell!

Szeptember végén egy kedves ismerősöm felhívását olvastam egy csoportban. Az Ultrabalatonra keres csapattársakat, nekem pedig felcsillant a szemem, hogy ez milyen nagyszerű dolog. Jelentkeztem, bevettek! A novemberi kvalifikáció is sikeres volt. Azon a héten volt egy kis verseny a közelünkben: 5.25 km, az első igazi megmérettetés. 2 km után már majdnem sírtam, hogy ezt én nem tudom végigcsinálni, ennyi volt, feladom. De utolsó előttiként mégis célba értem, 36 perc alatt. Mikor az érem a nyakamba került, büszke voltam. Sikerült, van remény! Talán ott kezdődött minden. Több verseny kell, és még több érem!

 

 

Megtanultam, mi a repülő, a fartlek, az intervall

Szóval megalakult az Ultrabalaton-csapatunk, én pedig nagyon izgatott voltam. Bemondtam egy bátor 2x10.5 km-t, úgy gondoltam, ennyit simán teljesítek. Az elmúlt időszakban csak ez a 2x10.5 km motivált! Minden másnap indultam futni, megtanultam, hogy mi a repülő, a fartlek, a intervall, a tempófutás, 10%-os emelés, a keresztedzés, olvastam és kutattam, hogy sikerüljön. Hihetetlen, de ment! Két gyerkőc mellett amikor csak tehettem, öltöztem, és irány a pálya! Márciusban futóbabakocsit is vettünk, mert a kisebbik kevésbé bírta a nélkülem töltött időt. Szerencsére a babakocsiban elnézelődött vagy aludt. Ideális helyzet alakult ki: míg a nagy oviban volt, mi délelőtt futottunk, így délutánra már csak a közös játék maradt.

 
Cselovszki Boglárka gyűjteményéből

Már az egész éves naptárunkat beterveztük olyan programokkal, hogy anya fut az ország valamelyik pontján, aztán pedig együtt kirándul a család. Aztán jött a járványhelyzet... Március óta minden versenyt elhalasztanak vagy törölnek. De van remény, megjelentek a virtuális futóversenyek (van verseny=lesz érem). Amíg a pálya, ahol futni szoktam, zárva volt, a házunk mögötti mezőgazdasági földek mellett futó földúton futottam, ami elkerüli a várost, jó az állapota, sőt, még a futóbabakocsi is elgurult rajta. Így lettünk „terepfutók” közel 2 hónapra. Csak nyulakkal és őzekkel találkoztunk, felfedeztük a környéket kettesben a kisfiammal, miközben én futhattam. Ahogy aztán a korlátozások enyhültek, mi is visszatértünk az aszfaltra, az utcára.

 

 

Vajon bennem van egy félmaraton?

Egyik alkalommal már 16 km-nél jártunk, elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mennyit tudnék még futni. Hazamentem, és napokig ezen töprengtem: Le tudnék futni egy félmaratont? Van bennem ennyi? Egyik este altatás után kutakodtam a témában, frissítés, ki mikor futotta, mennyi idő alatt illik és így tovább. Pár nappal később elindultam, és éreztem, hogy ma lesz a napja! Késő délután volt, kellemes idő. Babakocsival indultunk, mint mindig. 11 km-nél a kisfiam már megunta, ezért gyorsan hazarobogtam vele, és mentem is tovább. Persze a kulacsom, amiben a vizem volt, a babakocsiban hagytam. 17 km-nél jutott eszembe, amikor már nagyon szomjas voltam, és úgy éreztem nem megy tovább. Megálltam, ennyi volt. Elég csalódott voltam, de talán majd legközelebb. Elindultam hazafelé gyalog, ám nagyjából 500 méter után mérhetetlenül mérges lettem magamra. Nehogy már feladjam! Szóval folytattam a futást! Éreztem a combom, és a vércukorszintem is leeshetett, de megfogadtam, hogy többet nem nézek az órámra. És végül meglett a 21.1 km 2 óra és 16 perc alatt! Büszke voltam magamra, gyakorlatilag fél év munkája megtérült. Mindig is maximalista voltam, de ez nehéz volt, és tényleg fejben dőlt el. Sokat tanul ilyenkor az ember saját magáról, arról, hogy hol vannak a határai, mennyit bír el, de azt hiszem sokkal többet, mint gondolnánk.

 

 

Már része vagyok a körforgásnak

A legtöbben azért járnak futni, hogy kiszellőztessék a fejüket, és tisztábban lássanak. Én kíváncsiságból kezdtem el, mégis sokkal nagyobb célt szolgál a futás. Az egy dolog, hogy naponta vagy kétnaponta 8-10 km-t futok, ahhoz hozzászokik a szervezet. Sikerült kialakítani egy egészségesebb életmódot is. De a legfontosabb, hogy a gyerekek úgy nőjenek fel, hogy a sport az életünk része. Nekem anyukaként most a példamutatás a legfontosabb, és megtalálni az egyensúlyt ebben a világban.

Az UB még várat magára, sőt, az összes verseny is, de már látom, hogy képes vagyok rá, mert ha meg akarom, akkor meg is tudom csinálni. Azzal is tisztában vagyok, hogy sosem leszek az élvonalban – de már része vagyok a körforgásnak, és ez nagyon jó érzés, még ha csak hobbifutó vagyok is.