A „futókarrieremet” megelőző években rendszeresen jártam sportolni egy edzőterembe, és az edzőm állandóan nyaggatott, hogy nem ártana kardióznom is, a futás például kifejezetten hasznos lenne. Én mindig azzal hárítottam, hogy a kötelező iskolai felmérések miatt megutáltam ezt a mozgásformát, úgyhogy szóba sem jöhet. Ezért engem is meglepett, amikor később beleegyeztem abba, hogy indulok egy futóversenyen – de ehhez kellett, hogy a megfelelő személy motiváljon és lélekben támogatásson.
Küldd el a te futós történetedet, nyerj FN ajándékokat!Két témában várjuk az írásokat (rövid fogalmazásokat kb. 2-4000 karakter terjedelemben) 1. Ezért kezdtem el futni! 2. Legszebb futós pillanatom További részletek itt! A beszámolókat a futasrolnoknek@futasrolnoknek.hu e-mail címre várjuk! Fontos! A beszámolókhoz küldjetek fotókat is csatolva. Köszönjük! |
Legyőzhetetlennek tűnt ez a táv...
Történt ugyanis, hogy a húgom, aki akkor már hosszabb ideje rendszeresen futott, 2018 elején megkérdezte, hogy nincs-e kedvem részt venni a Vivicittá futáson, mivel pont Szegeden rendezték meg, ahol élek. Bátorított, hogy ne aggódjak, nem hosszú a táv, „csak” 3,4 kilométer… Viszont nekem, aki – mint már említettem – világéletében utálta a futást, legyőzhetetlennek tűnt ez a táv, ezért elhatároztam, hogy csakis akkor fogok részt venni a versenyen, ha megállás nélkül bírni fogom. Öt hónapom volt a felkészülésre.
Csak fokozatosan!
Az edzőteremben töltött idő miatt a testem valamennyire készen állt az új kihívásra, viszont kezdő lévén szükségem volt egy nálam tapasztaltabb személy útmutatására. Megfogadtam a húgom tanácsait, aki hangsúlyozta a fokozatosság elvét. A felkészülést, január lévén, egy edzőtermi futópadon kezdtem, 5 perc gyaloglás, 5 perc futás váltogatásával. Emlékszem, folyamatosan a kijelzőt figyeltem, hogy mikor telik már le a futásra kijelölt idő, mert úgy éreztem, menten összerogyok. Sokszor megfordult a fejemben az is, hogy mégis mi a fenének kínzom magam, de aztán eszembe jutott: nem hagyhatom cserben a tesómat, elvégre megígértem neki, hogy rendesen felkészülök. Ezt szem előtt tartva néhány hét alatt elhagytam a sétálást, és rövidebb periódusokat futottam le egyben, majd március végére sikerült megállás nélkül futópadon teljesítenem a 3,4 kilométert. Emlékszem, annyira büszke voltam magamra, hogy azonnal lefotóztam a futópad kijelzőjét, és küldtem a húgomnak a bizonyítékot.
Utálatból szeretet
Életem első futóversenyének teljesítése után a legnagyobb felismerés számomra az volt, hogy „Hiszen én erre képes vagyok!”. Eleinte mindig eszembe jutottak az iskolai 12 perces Cooper-futások és az egyéb futós felmérések, amikről csak rossz emlékeket őrzök. Én voltam mindig a leglassabb, épp csak megtettem futva pár lépést, máris sétára kellett váltanom. Ilyen emlékekkel indultam neki a felkészülésnek, és fantasztikus volt megtapasztalni, hogy lehet más érzésekkel eltelve is futni, hogy a futás mást is jelenthet, mint kötelező, utálatos és rémisztő iskolai felmérést. Nagyon örülök, hogy a futás iránt érzett zsigeri gyűlöletet szeretetté tudtam alakítani, hogy a futás fontos részévé vált az életemnek. Családi program lett, amit a húgommal és a férjemmel is űzhetek. Manapság, ha elutazunk valahová, a futós felszerelés nem hiányozhat a bőröndből.
Szeretek futva új tájakat, városokat megismerni.
Ha a távokat nézzük, akkor a nulláról 14 kilométerig jutottam el – a tavalyi balatonkenesei Polar-futáson ezt a távot gyűrtük le a húgommal. A nevezést születésnapomra kaptam tőle, és rettentően örültem neki.
A legfőbb motiváció
Szerintem nincs egy jól bevált recept arra, hogy ki miért kezd el futni – az én esetemben a legfontosabb motivációt a húgom jelentette. Ő segített az első futólépések megtételében és a felkészülésben; jó tanácsokkal látott el, megmutatta, hogy a futás lehet örömteli élmény is, bátorított életem első versenyén, és ez azóta sincs másképp. Neki köszönhetem, hogy az életem részévé vált a futás.
