Motiváljuk egymást a futásban
Írj nekünk

A csodákhoz soha nincs késő, a futásban sem

Motiváljuk egymást

Hámori Márta gyűjteményéből | Bármilyen messzire is visz az utam futás közben, körbeér, és végül mindig magamhoz jutok vissza

Olvasónk, Hámori Márti futósztorija.

40 éves szülinapomon kicsit furán érzem magam. Szuper a családom, boldog voltam, de valami mégis hiányzott. Mintha nem találtam volna magamat, bizonytalan voltam, hogyan tovább... Megváltozott a testem is, hiába rohangáltam 3 gyermek után, mégis pluszkilókkal küszködtem, nehézkes voltam, mindig fáradt, és belegondoltam, hogy ráadásul fiatalabb sem leszek már.

Egy ideje már jógáztam, ami életmentő, és szépen mindent át is alakított. Lassan elindult a változás, de még mindig azt éreztem, valahol elakadtam. Hát, el is akadtam. Kiderült: a terhességek miatt hasi sérvem lett, műteni kell. Egy ideig nem jógázhattam, ami nagyon megviselt, mert épp jógaoktatói vizsgát tettem...

 

 

Kell a szufla!

De sebaj, újratervezés! Mert ászanázni ugyan nem lehetett, de meditálni igen, és sérvkötővel meg pár hónap után már legalább futhattam.

Így hát futottam. Először csak 200 m kocogás, aztán szépen egyre több, és egyre jobban is esett. Erdő mellett lakunk, így előfordult, hogy ott futottam, de néha csak az utcán. A gyerekek sokszor velem tartottak, biciklin, rolleren, jó kalandos, de muszáj volt bírni, már háromfelé futok. Kellett a szufla!

Örökmozgó gyerekeimet később inkább rendes edzésre vittem, atletizál mindenki. A nagylányom őstehetség, hamarosan ifi és junior országos bajnok lett. Nagyon büszke vagyok rá! A versenyeken szurkoltunk, izgultunk, az edzések alatt meg én is szerényen kocogtam az amatőröknek hagyott pályán.

Aztán egyszer elhatároztam, megpróbálom a félmaratont. És sikerült, megcsináltam, boldog voltam! Na, akkor jó lenne gyorsulni, vagy ráhajtani a maratonra, de ahhoz állítólag edző kell...

 

 

Belevágtam a nagy kalandba

Így edzőt kerestem. Egy barátnőm ajánlott egy „jófej futó srácot”, aki – mint kiderül – az országos maratoni bajnok. Én naivan megkerestem, nem edzene-e. Nagyon kedves volt, de mivel nem edző, inkább a Margitszigeti AC-t ajánlotta. Ide lelkesen jártam egy ideig, szuper volt a csapat, és az edző, Zsuzsi is, de sajnos csak párszor tudtam menni, mert a család mellett nem fért bele a heti kétszeri esti edzés. Így hát futottam tovább magamban.

Egy nap futás közben elém toppant egy férfi. Azt mondta, hogy edzene engem, és megkérdezte, van-e kedvem versenyezni, ha még nem vagyok leigazolva. Jót mulattam volna, de inkább lepattintottam: jó duma, de férjem van meg három gyerekem, nem ismerkedem! Nem, nem, ő tényleg edző, és hogy milyen gyorsan futok, versenyeznem kellene! De mégis, ne vicceljen! Hiszen ekkor már 42 éves voltam, sportmúlt nélkül... Azt válaszolta, hogy nem baj, a hosszútávfutásban még lehet esélyem! Nem szoktam ilyet tenni, de hagytam magam meggyőzni. És belevágtam a nagy kalandba.

 

Bajnokok és olimpikonok között

Kiderült, hogy János valójában az ország egyik legjobb edzője. Leigazolt, és bekerültem egy fantasztikus csapatba, a legjobbakkal edzettem, bajnokok és olimpikonok társaságában. Merthogy az először megismert maratonista – akkor már olimpikon –, Gábor is nála edzett. Igazi megtiszteltetés volt János szárnyai alatt ezekkel a tehetséges fiatalokkal futni, inspiráló, és még mindig hihetetlen! Hajtottam is magamat, élveztem a kihívást, meg úgy az egészet. Vicces is volt a helyzet, sokszor a lányom korosztályával edzettem.

A környezetem értetlenül állt a dolog előtt, hogy mégis mit akarok, de nem zavart...

 

 

Hálás vagyok ezekért az eredményekért

Fantasztikus hónapok következtek! Brutál edzések, sikerélményekkel, kudarcokkal és lemondásokkal. A határaimat feszegettem, motivált és lelkes voltam, de ez akkor is túl soknak bizonyult a gyerekek, a háztartás, a munka mellett. Mert azt hittem, bírom, és egy ideig ment is minden, de elég hamar jöttek a 3.30-as ezrek – így aztán a sérülések is, a testem fellázadt. Szinte minden futósérülést kipipáltam: sarkantyú, gerincsérv, ülőideg-gyulladás, fáradásos törés...

Megérte? Amit szerettem volna elérni, nem sikerült, bár két sérülés között pár versenyen mégis indultam, néha dobogóra is álltam, a korosztályomban országos bajnok lettem, és nagy versenyeken is mindig az elején értem be.

Nekem ez is elég volt, bár tudtuk – és az edzőm morgott is –, hogy többre lettem volna képes. De én hálás vagyok ezekért az eredményekért is, és örülök, mert tudom, milyen nagy utat jártam be!

 

 

A határainkat érdemes tiszteletben tartani

Miközben talán jobb futóvá váltam, és jobb jógaoktatóvá is. Sokat fejlődtem, mert a tapasztalatokon keresztül lehet csak igazán fejlődni. És a sérülések a legnagyobb tanítóim lettek. Jó kis leckét kaptam alázatról és türelemről, arról, hogy mennyire fontos figyelni a test jelzéseire, és a határokról, amiket érdemes tiszteletben tartani. És arra is rájöttem, hogy mekkora akaraterőm, belső erőm van, ami segít abban, hogy mindig felálljak és továbbmenjek. De megtanultam azt is, hogy néha pont nem ez a lényeg, hanem az elengedés, mert ahhoz még nagyobb erő kell. És megértettem, hogy a jóga első alapszabálya, az „ahimsza”, azaz a „nem ártás” valójában ott kezdődik, hogy magamnak sem ártok – például azzal, hogy kizsigerelem önmagam.

Ez az időszak egy alapos önismereti út is volt... Azóta már jobban odafigyelek magamra, megtapasztalom és élvezem a mozgás közben létrejövő meditációt, a tudatosságot a futásban, bemelegítésben, nyújtásban. Más lett a kapcsolatom a testemmel, már jobban értem, mi történik bennem, és miért történik. Most jól vagyok, és azt érzem, hogy a helyemen vagyok.

És lassan eljutottam oda az elmúlt 4 kalandos év után, hogy megint elgondolkozzak, hogyan tovább. Most már a futással. Vajon még mindig ez az én utam? Hiszen közben már más irányba fordultam, sok új lehetőséggel... Kell-e verseny, vagy elég csak az örömfutás?

 

 

Rájöttem, honnan ered bennem a futás szeretete

És épp, ahogy mondanám az edzőmnek, hogy szeretném abbahagyni, furcsa véletlenek folytán kiderült, hogy rég halott apai nagypapám, akit sajnos nem is ismertem soha, csaknem 100 évvel ezelőtt pont ugyanennek az egyesületnek a versenyzője volt, aminek most én. Többszörös bajnok volt, az egyik legjobb maratoni futó nemcsak az országban, hanem világszinten is. És a régi egyesületi évkönyv megsárgult lapjain ott a soha nem látott nagypapám fényképe...

A családi minták, a múlt, az őseim története és a transzgenerációs hatások egy ideje már nagyon foglalkoztatnak, így ez a felismerés különösen szíven ütött, és nagyon meghatott. Boldog voltam, mert úgy érzem, talán ez is egy válasz vagy üzenet. Összeállnak dolgok, rájöttem, hogy honnan ered a futás szeretete: a véremben van! És jó érezni, hogy része vagyok valami nagyobb egésznek.

De anélkül, hogy ebbe belemagyaráznék bármit is, inkább csak megyek, felveszem ma is a futócipőmet, és csak futok, futok tovább. És tudom, hogy bármilyen messzire is visz az utam, körbeér, és végül mindig magamhoz jutok vissza. És a válaszok ott vannak, bennem.

 

Még több motiváló történet!

A legmélyebb gödörből rángatott ki a futás

Soha nem felejtem el: futni születtünk

Futás végén mindig ott a jutalom: a jóleső érzés, hogy megcsináltam