Szöveg: Földvári István | 2019.10.29. | Frissítve: 2019.11.07. | |
Gula Mari gyűjteményéből | Gula Mari 69 éves szenior maratoni futó, aki 40 éves múlt amikor futni kezdett
2018-ban első, idén pedig harmadik helyezést ért el a korosztályában a 2019-es SPAR Budapest Maratonon Gula Istvánné Mari, aki nyáron a Balatonon, egyébként pedig Dabason készül a versenyeire, többek között a maratoni távra is. Nem csupán az figyelemre méltó, hogy nyugdíjasként kezdett komolyabban érdeklődni a sportág iránt, hanem az is, hogy a motivációját milyen eredeti módszerekkel igyekszik fenntartani.
Hatvanhéthez közeledve mi a titok?
Szerintem az, hogy szinte mindennap futok, vagyis a hét napból hatszor biztos. Általában vasárnap a pihenőnap, de néha előfordul, hogy aznap is edzek. Főleg akkor, ha kitűztem mondjuk egy olyan célt, hogy abban a hónapban le akarok futni 300 kilométert.
Mikor került kapcsolatba a futással?
Ennyire intenzíven nyolc éve, miután nyugdíjba mentem. Régebben is futottunk a lányaimmal, Andival és Annával: esténként ők tanultak, aztán amikor elfáradtak, kimentünk és futottunk, akár hóesésben is, de sokkal kisebb távokat és sokkal lazábban, mint most. Azért futok komolyabban 2011 óta, mert amikor Andi elkezdett ismét mozogni, idegesített, hogy egyedül fut, így aztán elkísértem. Az első versenyre is együtt mentünk a lányokkal, 2014-ben az I love Balaton éjszakai futásra. Ott még majd „kiköptem a tüdőmet” a 7 kilométeres táv végére. Miután hazaértünk Dabasra, átbeszéltük, hogyan tovább. Abban maradtunk, hogy egy ideig próbáljam meg az 5 km-t futni és jól begyakorolni. Fokozatosan egyre gyorsabb lettem, és azt kell mondanom, hogy a 7 és a 10 kilométer már simán ment. Aztán jöttek a 13 és a 17 kilométeres futások.
Az elméletnek hol néz utána?
Leginkább egymástól szerezzük be a fontos információkat. Dabason ugyanis már kialakult egy csapat, amelyik rendszeresen edz, a futótársak utánaolvasnak a témának, és én is keresek a sporttal kapcsolatos írásokat a neten, kapok ajándékba könyveket.
Az említett 5-7-10 kilométeres távok után már a nagyobb falatnak tűnő távok, a 20 km vagy a maraton következtek, gondolom.
Már az összes futótárs azzal biztatott, hogy le tudnám futni a félmaratont, de én még mindig nem éreztem magam elég felkészültnek. Aztán 2014 őszén megpróbáltam itt, Dabason, versenyen kívül, csak úgy kíváncsiságól, hogy megy-e. Andi lányom is csatlakozott hozzám, azt mondta, ha én megpróbálom, akkor ő is. Nem versenyen futottuk tehát az első félmaratont, de az első maratont sem.
De azért azt előre elhatározták...
Igen, meg is terveztük. Eredetileg versenyre készültünk, a Spar Budapest maratonra 2015-ben, de egy szervezési hiba miatt lemaradtunk: már a rajtra készülődtünk, amikor kiderült, hogy az egyik futótárs bezárta az autójába a rajtszámokat, és a kezdésig nem tudtuk őket előkeríteni. Végül mégis sikerült elrajtolnunk a 30 km-es távon, amit le is futottunk. Megígértem Andinak, hogy ha szeretne meggyőződni róla, hogy le tudja-e futni a maratont, akkor segítek neki.
Kialakult egy stabil társaság, akikkel együtt fut év közben?
Az első futócsapatunk 5-7 főből állt, mára annyian vagyunk, hogy sokakat nem is ismerek. Sok minden változott, és jó irányban. A dabasi kör gyakorlatilag egy bicikliutat követ. Régen gyakran megálltunk futás közben, amikor át kellett kelnünk az úttesten, mert féltünk, hogy elüt egy autó. Nagyjából egy-másfél év elteltével azt vettük észre, hogy az autósok odafigyelnek ránk. Megváltozott a szemlélet, és ennek is köszönhető talán, hogy egyre többen futnak a városban.
Eleinte kapott hideget-meleget a környezetétől a futás miatt?
Volt olyan, hogy ismerősök utánam kiabáltak, hogy nincs-e jobb dolgom... Előfordultak igazán durva beszólások is, de mostanában ahová csak megyek, gratulálnak – ez a versenyeredmények miatt van.
Melyik versenyére a legbüszkébb?
Az első félmaratonomra, amit két órán belül futottam, ez 2015-ben történt a Vivicittán. Csodálkoztam magamon, hogy a táv vége miért megy annyira nehezen. Utána derült ki, hogy akkor már valószínűleg beteg voltam, valamilyen vírus „talált meg”.
Egyébként van olyan hozadéka a rendszeres futásnak, hogy ritkábban lesz beteg?
Egyértelműen! Előtte sem voltam betegeskedő típus, de azóta még tovább javult is a helyzet. Nyugodtabban is alszom, az állóképességem pedig sokkal jobb. Tavaly nyaralót újítottunk fel, és az egész napos munka után még elmentem este futni, a munkások nem akarták elhinni.
Milyennek látja saját korosztálya fizikai állapotát? Fittnek érzi magát hozzájuk képest?
Én senkit nem tudtam rávenni a futásra a korosztályomból. Igaz, nem is nagyon erőlködöm, de azt mindenkinek elmondom, hogy rövid távokkal kezdtem, és nem úgy ment, mint most. Azt is elmesélem, hogy Anna lányomnak van egy ismerőse, aki először 200 métereket futott a postaládáig, mert nem bírt többet, aztán nem sokkal később már versenyeken indult. A fiatalabbak között vannak, akik példaképnek tekintenek, és mindkét lányom rendszeresen fut, az unokáim is sportolnak. Visszatérve az idősebbekre: mindig az a válasz, hogy belehalnának, ha annyit kellene futniuk, mint nekem. Egyiknek a lába fáj, másiknak a dereka, nincsenek jó állapotban. Irigyelnek is: mindegyikük azt mondja, hogy nem nézek ki annyi évesnek, mint amennyi vagyok. Szerintem sosincs késő elkezdeni a futást. Hozzáteszem, ha valami miatt nem megyek el mozogni, lelkiismeret-furdalásom lesz. Ez sem jó, mert ez már a lónak a másik oldala.
Volt hosszabb, mondjuk két-háromhetes kihagyás, ami után gyakorlatilag elölről lehetett kezdeni az állóképesség felépítését?
Előfordult, betegség miatt. Egyik futótársammal, Lórántffy Lászlóval egyszer ugyanakkor betegedtünk le. Más-más bajunk volt, de ugyanannyit hagytunk ki. Utána elmentünk futni. Néhány sarokkal később már meg kellett állnunk, és a kerítésbe kapaszkodva kapkodtuk a levegőt. Az ember azt gondolná, hogy a napi futás „benne van a lábában”, de rá kellett jönnünk, hogy ez tévedés. Lefutottuk az előre tervezett 7 kilométert, de én 17-nek éreztem. Rossz volt, de három-négy nap alatt magára talál az ember.
Miközben mozog, szereti a futást? Vagy épp ellenkezőleg, akár utálja is, csak tudja, hogy a végén jön az endorfin, és a jóleső érzés?
Olyan szinten szeretem, hogy a Balatonon, ahol a déli parton futok Szárszótól Szántód irányába, néha úgy érzem, futva gyorsabban haladok, mint ha biciklivel mennék. Ez persze nem igaz, de valahogy mégis másként érzékeli olyankor az ember a dolgokat.
Van valamilyen dédelgetett célja?
Egy vágyam van: hogy nagyon sokáig tudjak még futni. Nekem az évente egy maraton nagyon megfelel. Ha szabad ezt mondanom, kielégíti a hiúságomat, hogy le tudom futni, nem gondolkodom hosszabb távokban. Szoktam persze konkrét célokat kitűzni magam elé: idén például azt, hogy csak minimum tizenkét kilométeres távokat futok, de ezt csak az érdekesség kedvéért. Olyan célom sincs, hogy ide vagy oda el szeretnék eljutni versenyezni. Van viszont egy kedvenc játékom. Kiszámoltam, hogy Balatonszárszó és Földvár között hol kellene egy adott percben lennie az éppen érkező vonatnak, és ha aznap előbb érem el ezt a pontot a saját starthelyemről indulva, akkor azt szoktam mondani, hogy „lefutottam a vonatot”.
Tavaly korosztályos 1., idén pedig 3. helyezett lett a Budapest Maratonon!Egy kis ízelítő Mari versenyeiből, eredményeiből. 2014 – Budapest Maraton váltó 2015 – Budapest félmaraton 2015 – Budapest Maraton, 30 km 2016 – Visegrád-Szentendre terepfutás, 33 km (női 35. hely) 2016, 2017 – Budapest Maraton, 42 km 2018 – Budapest Maraton, 42 km (korosztályos 1. hely, 4:13:43) 2019 – Budapest Maraton, 42 km (korosztályos 3. hely) A Dabasi Futónapon 7 éve vesz részt rendszeresen, a félmaratonon 1., 2. és 3. helyezett is volt már. |
