Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Tudtam, hogy ez lesz!

Mit szól a párod, hogy futsz? A kezdetektől támogat? Időnként besokall? Egy ideje feladta, és inkább veled együtt fut? Kezdetben lehetnek zűrök a futás miatt.

Én tudtam, hogy ez lesz ebből az egészből akkor is, amikor csak a kertben futkostál körbe-körbe! - mondta a párom. Tudta, hogyha valami megfogja a szívemet, akkor nem ereszt. Tudta, de nehezen viselte.

"Olyan jó nektek, ti olyan összetartó család vagytok, és látszik, hogy a férjed mindenben támogat" - hallom ezt a mondatot egyre gyakrabban ismerősöktől, és ismeretlenektől is.

Mert mi az, mások látnak?

Mindössze annyit, hogy versenyekre járok, és a két verseny közti időt pedig edzésekkel töltöm ki.  Az való igaz, hogy hétvégente nem az Újházy tyúkhúsleves gőzétől megmámorosodva szemlélődök az ebédlőasztalnál, hanem ilyenkor futok hosszabb távokat.

És ilyenkor sokszor a férjem készít ebédet. Van, hogy a reggelit is.

Idilli?

Ne tévesszen meg benneteket! Az ide vezető út kissé göröngyös volt. Hogy egy futós hasonlattal éljek: a tavalyi évünk olyan volt, mint szűz futónak az UTMB.

Kezdetben vala a kert

A futás az én esetemben szigorúan terápiás célzattal jelent meg az életemben.

Egyrészt szó szerint nyomasztott az a 15 kg súlyfelesleg, ami szépen felrakódott rám a második terhességemet követően; másrészt olyan nehéz családi helyzetbe kerültem, ami rengeteg feszültséget és szorongást generált.

Úgy érzetem, hogy muszáj valamilyen négy falon kívüli tevékenységet végeznem, különben belesüllyedek a korábban már sokszor fel-felbukkanó depressziómba.

Így költözött be a futás a kertünkbe. Igen, jól olvassátok: egy kvázi 80 méteres körön szaladgáltam fél évig minden este. Aztán egyre kijjebb és kijjebb merészkedtem.

A párom hirtelen úgy érezte, hogy előtérbe került valami az életemben, ami minden mást felülír. Hiszen az edzést akkor is megcsináltam, ha esett, ha fújt, ha hajnalban kellett hozzá kelnem. 

Meddig nyújtózkodj?

Azt hiszem, az első maratonig ívelő egy évben nem okozott különösebb feszültséget a futás odahaza. Aztán a maratont követően felmerült, hogy kipróbálnám magam hosszabb távokon is. Először egy téli 60 km-es futás, majd a Balaton Szupermaraton 4 napja következett, ami már igencsak sok próbatétel elé állított bennünket. 

A párom hirtelen úgy érezte, előtérbe került valami az életemben, ami minden mást felülírt. Hiszen az edzést akkor is megcsináltam, ha esett, ha fújt, ha hajnalban kellett hozzá kelnem.

Csak annyit látott, hogy képtelen vagyok elviselni, ha kimarad egy-egy futás, mint ahogy azzal sem tudtam, mit kezdeni, ha megsérültem, és pihennem kellett.

Egész egyszerűen nem kezeltem helyén a dolgokat, és a párom is nehezen tudott alkalmazkodni az új helyzethez.

Edző-mizéria

És itt muszáj beszélnem az edző-kérdésről is. Ekkor már hónapok óta segítette a futásaimat valaki, akivel szemben viszont a férjem valami megmagyarázhatatlan okból hihetetlen ellenszenvet érzett. Ezek persze csak benyomások, felvillanásnyi érzések voltak, de olyan sok vitát generált köztünk, hogy tarthatatlanná vált a dolog. Itt is, ahogy mindig, az élet hozta a megoldást. Úgy alakult, hogy búcsút vettem az edzőmtől, és azóta új segítőm van, akivel viszont a férjem is megtalálta az összhangot.

Lehet, hogy erre most azt mondjátok, hogy ebből nem szabad érzelmi kérdést csinálni. Csakhogy ne felejtsétek el: jómagam kedvtelésből futok. Nem török babérokra, és nem vagyok sportoló. Csak műkedvelő futkosó.

Számomra igenis fontos, hogy a futás beleilleszkedjen a családom életébe. Hogy az ő érzelmeiket is tudjam kívülről szemlélni, és hogy ne legyintsek minden egyes aggodalmukra.

Közös élményeink lettek a futásban

Érdekes módon, a férjem futással szembeni távolságtartása akkor kezdett feloldódni, amikor elkezdett kísérni bringával a hosszú futásamon. Sokszor csak ez volt az egyetlen alkalmunk, hogy kettesben beszélgethessünk, és nagyon élveztük ezt az időszakot.

Tavaly már örök életre szóló élményt adott a Balaton Szupermaraton, aminek mind a négy napján ott volt, és várt a célban, utána pedig istápolt; de az idei sárvári verseny, aztán az UltraBalaton volt az az tapasztalat, amit még az unokáinknak is emlegetni fogunk. 

Ezeken a versenyeken értette meg igazán, mi is történik velem a futás közben és után; és hogy miért is fontos nekem ez az egész.

Ahogy ő fogalmazott: ezeken a versenyeken lett igazán bennfentes. 

Ehhez persze nekem is kompromisszumot kellett kötnöm: egy évben csak egy nagyobb „megpróbáltatást” tűzök ki célul, és megtanultam kezelni a kudarcokat és az  elmaradt futásokból fakadó kitöréseimet is.

3 év telt el. Nagyon hosszú út volt ez mindkettőnknek.