Szöveg: Máthé Dóra Zsuzsa | 2020.03.27. | Frissítve: 2020.04.11. | |
Kúrosz | Minden idők legeredményesebb magyar ultrafutója Bérczes Edit a Keiem- Nach van Vlaanderen utáni levezetést futja
Bérces Edit a magyar ultrafutás kiemelkedő és legeredményesebb alakja. A futónő kétszeres világ-és Európa-bajnok 100 km–en és 24 órán. Fantasztikus sportkarrierjéről mégis kevesen és keveset tudnak, pedig nem túlzás azt állítani, hogy sokkal többet tud az ultrafutásról, mint bárki az országban.
Az eredményeid legendásak a magyar futók között, de arról keveset hallani, hogy hogyan lettél futó.
Ha egy mondatban kellene összefoglalni, akkor úszás, tenisz, triatlon, nagyon hosszú futás. 7-8 évesen olyan úszó szerettem volna lenni, akinek minden nap kell mennie edzésre. Édesanyám meg is kereste a város egyik úszóedzőjét, aki azt mondta: „Editke már 7 éves? Akkor öreg.” Ez a mondat az egész sportkarrieremre ráütötte a bélyegét. A szüleim kényszerből elküldtek művészi tornára, de én az a kislány voltam, aki inkább kötelet mászott a művészjárás helyett. Amikor a nyolcvanas években középiskolai tanár lettem, az egyik barátnőm mesélt a triatlonról, és ő ajánlotta, hogy próbáljam ki. Megtörtént, és meg is szerettem. Főleg az tetszett, hogy úszással kezdünk, majd bringa jön, és utána szépen, fokozatosan lehet felgyorsulni a futásban, nem kell kirobbanó rajtot produkálni. Úszásban mindig a mezőny közepén jöttem ki, biciklin lemaradtam nagyon, mert engem nem érdekelt a kerékpár technikai háttere, és nem is szívesen költöttem rá, sokszor nem is saját kerékpárral versenyeztem. Idegen volt számomra, hogy van a sporthoz egy vasdarab, nem éreztem azt a fajta szabadságot, amit úszásnál vagy futásnál, amikor a lélek hajtja a sportolót. A hosszútávú triatlon maratoni futásánál pedig kilométerenként lehagytam 1-1 embert. Nyerni nem nagyon nyertem, de háromszor voltam országos bajnoki dobogós, és itt tudtam meg magamról, hogy fáradtan, 3800 m úszás és 180 km kerékpározás után is tudok futni versenyképesnek mondható, 3:15-ön belüli maratont.
Egy Ironman esetében az ember már kacsingat a több órás, fél napos mozgás felé? Hogyan lett ebből ultrafutás?
Akkoriban nem volt ennyire elterjedt a fogalom. 2003-ban még nem is mertem azt mondani magamról, hogy ultrafutó vagyok, ehhez képest ma már boldog-boldogtalan ultrafutónak hívja magát, aki pedig megnyert egy Futrinka utcai versenyt, már ultrafutóedző. A legelső hosszú futásom egy maratonon túli futás volt 1987. augusztus 31-én, Nagykanizsára futottam Zalaegerszegről közel 50 kilométert. A tanévnyitóra mentem, amit lekéstem, és az eső is szakadt végig futás közben. Maratont is csak ezek után futottam, meg korábban a hosszútávú triatlon részeként. Ösztöndíjjal Dél-Kaliforniában tanultam, ahol ultrafutókkal ismerkedtem meg. Magát az ultrafutás kifejezést is ott hallottam először.
Hogy történt ez pontosan, elmeséled?
Életem harmadik maratonját futottam 1993. februárjában a Long Beach Marathonon, ahol random alapon kiválasztottak doppingvizsgálatra. Jól kiszáradtam a versenyen, nem sikerült mintát adnom, majd másodikra is kevés vizeletet tudtam bemutatni, egy idő után felszólításban részesültem, hogy ne hagyjam őrizetlenül a vizeletmintámat. Attól fogva a kezemben tartottam az üvegcsémet, de elkezdtem azon aggódni, hogy autó nélkül hogyan fogok hazaérni a másik városba. A versenyre egy évfolyamtársam vitt el, de megbeszéltük, hogy nem vár meg. Amíg a doppingvizsgáló karanténban várakoztam, eszembe jutott, hogy el fog menni mindenki, mire végzek, ezért nem tudok majd hazajutni. Ezt az aggodalmam elmondtam az ottani őrnek, amit meghallott a szintén doppingvizsgálatra váró futónő férje, és felajánlották, hogy hazavisznek engem Fullertonba. Úgy összebarátkoztunk Lorraine-nel és férjével, Bruce-szal, hogy onnantól kezdve minden hétvégén hoztak-vittek versenyekre, néha csak fotóztam őket, néha futottam is. Ők meséltek nekem először az ultrafutásról. 1993 júniusában Los Angelesből indult az Amerikát Nyugat-Kelet irányban keresztülszelő futás, itt 40 nap alatt a versenyzők napi 50 mérföldet futnak, és úgy jutnak el New Yorkba. A barátaim mondták, hogy elvinnének az első napi szakasz rajtjára. Aznap megvolt a beavatás az 50 mérföldre, de sem lélekben, sem testben nem voltam felkészülve. Pont a maratoni táv, azaz Anaheim után egy nagyon dombos vidék következett, borzasztó meleg is lett, nőtt a fáradtság, és a táv második fele engem teljesen kifacsart. De sikerült teljesítenem.
Te vagy talán a magyar ultrafutás beindítója, legalábbis a neved igazán gyakran előjön ultrafutó körökben. 100 kilométertől egészen a 6 naposig mindent kipróbáltál, van is tehát mit emlegetni.
Messze nem a magyar ultrafutás kezdetét jelentem. Bogár Janin kívül, aki napjainkban is heti két versenyen indul, ott van Vass Márti, Győri Feri, Kis-Király Ernő, Kovács Attila, Póczos Gyula, Győri Ferenc, Bajcsi Sanyi, Volford László, Bontovics Timi, Lelkes Guszti, Dobó Andrea, Bozán Ági, Tabajdi József, Fekete Sanyi, Fehér Enikő, Sipos István, Fendrik László, Simon László, Kiss Zoltán, Végh Attila, Ispánki Zoltán, Lőw András, Boros Miklós, Csorba Simon László, Nemes Attila, Hári Gyula, Csamangó Feri bácsi, Végvári Zsolt, Nagyné Bakucz Krisztina, Maczó András, Horváth Marcsi, Horváth Ákos, Végvári Zsolt, Görög Gyula és a szegény Pék Imi is. Ők mind előttem futottak már maratonon túli távokat. Ráadásul ez nem is teljes lista. Zsilák Ilona válogatott maratoni futóként is belekóstolt a hosszabb távokba. Őt követte Földingné Nagy Judit és Staicu Simona is. Az idő változásával a figyelem központjába eső versenyek is változtak, a két klasszikus, a 100 km-es és 24 órás versenyek mellett (melyekben Európa-és világbajnokságokat rendeznek – a szerk.) a Bécs-Budapest számított Magyarországon kihagyhatatlannak. A chipes körszámlálás megjelenésével népszerűbbé váltak a 6 és 12 órás versenyek is. A gépi mérés megkönnyíti a körszámlálást és így a szervezők dolgát is. De a klasszikus számok továbbra is a 100 km-es, 24 órás és 48 órás, történelmileg pedig a 6 napos futás. Örvendetes, hogy van olyan 6 napos verseny Magyarországon, mely immár 10 éve a világ minden pontjáról vonz résztvevőket.
Edzővel vagy magadtól készültél fel a versenyekre?
Kezdetben nem volt edzőm. 1996-ban az egész évet Amerikában töltöttem, és az atlantai olimpián találkoztam a magyar olimpiai válogatott futóedzőjével, Tóth Sándorral, aki történetesen Bogár Jani edzője is volt. Nekem nagyjából 3 óra körüli maratonjaim voltak, de abból futottam egy évben tízet. Akkoriban nem volt a Magyarországon élőknek egy évben tíz maratoni versenye, vagy egyáltalán lehetősége hozzáférni egy olyan felülethez, ahol össze lett volna szedve a versenyek sora. Ilyen szempontból is teljesen megváltozott a világ, hiszen bárhová nézünk, versenykiírást látunk. Beszélgettünk Sanyival, és csak annak alapján, amiket mondtam-kérdeztem, tanítvánnyá fogadott. Ő volt az, aki csak szárnypróbálgatásként felvetette nekem a Bécs-Budapest indulást is. 1997 elején, amikor hazajöttem, úgy gondolta, hogy leigazol Békéscsabára. Ez természetesen semmiféle anyagi előnnyel nem járt egyikünk számára sem, de sokan félreértették, amikor úgy jelentem meg az újságokban, hogy „a békéscsabai Bérces Edit győzött”, pedig én akkor is zalaegerszegi voltam.
Melyik volt számodra a sorsfordító verseny?
1997-ben a legelső a Bécs-Budapestemen (350 kilométeres, ötnapos verseny Bécs és Budapest között – szerk.). Odamentem, és ott rengeteg dologgal kellett szembenéznem, ami addig ismeretlen volt. Például hogy milyen lesz a majdnem 100 kilométeres első nap után fáradtan, „másnaposan” odaállni futni. Mikor megkérdeztem az edzőmet, hogy milyen lesz, azt mondta, hogy majd meglátom. Megláttam. Ezen a versenyen az újdonsült 100 km-es világbajnok, Valentyina Ljahova is ott volt mint nagy esélyes, és erős tempóban kezdett. Az első szakasz Bécstől Sopronig tartott, valahol a magyar határ környékén utolértem, és meg is nyertem az első napi szakaszt. A nap végén odajött, gratulált, és azt mondta: általában magának szokta, de látott futni, és most jó szívvel nekem kívánja a győzelmet. Végül meg is nyertem ezt a Bécs-Budapestet, és ezzel indultam meg a nemzetközileg jegyzett színtéren.
Milyen volt egy-egy edzésterved?
Annak idején mi postai levelezésen keresztüli távedzésben voltunk, mindig csodálatos és nehéz edzéstervet írt nekem Sanyi. Heti 10-12 edzésbe foglalva, 180 és 220 km közötti heti adagok voltak sok résztávval. 1998-ban szeretett volna maratoni Eb-n indítani, amit éppen Budapesten rendeztek, és meg is nyertem abban az évben a tavaszi budapesti maratont olyan idővel, amivel Bogár Jani mellett indulási jogot szereztünk a versenyre. Utólag kiderült, hogy elmérték a pályát, így ugrott az Eb.
1998-ban lett egy törés a futókarrieremben. Úgy kezdődött, hogy az uszoda lépcsőjén megcsúsztam kifelé jövet, és megütöttem a keresztcsontomat. Bécs-Budapest címvédésre készültem, és sajnos olyan hibát is elkövettem, hogy három napra rá lefutottam az őszi maratont, ami előhozott további fájdalmakat. Ami pedig még nagyobb hiba volt, hogy 2 hétre rá lefutottam a Bécs-Budapestet olyan fájdalmak közepette, hogy a 4. napon majdnem kiálltam. A fülemben akupunktúrás tűkkel futottam végig, mert nagyon kiteljesedett a sérülés. Célba értem, második lettem, de utána talpra kellett állni. Az edzői kapcsolatra is kihatott ez az év, mert Békéscsaba és Zalaegerszeg között túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy a szoros szakmai kapcsolat fennmaradhasson. Én azt éreztem, hogy amit lehetett postai levelezésen keresztül, azt megkaptam Sanyitól. Az edzések ezután sem lettek mások. Érdekes módon a futóedzéseimet egy edző sem látta. Az edzésterv teljesítése sosem volt kérdés, 98%-ban egyedül edzettem. Alkalmaztam azt, amit Sanyitól tanultam, amit tapasztaltam, néha tanácsokat adott Kis-Király Ernő is. De a 24 órákat már teljesen saját elképzelés alapján terveztem.
Jánisz Kúrosztól (egykor 100 mérföld és 1000 km, valamint 12 óra és 6 nap között minden ultramaratoni csúcsot tartó görög futólegenda, aki a mai napig tartja a Spartathlon pályacsúcsot, igazából övé a 4 legjobb eredmény – szerk.) és egy francia triatlonedzőtől is sokat tanultam, de a makacs ultrafutóknál a tanácsok adása egészen más téma. Nagy hatással volt rám a budapesti személyes találkozás az új-zélandi mesterrel, Arthur Lydiarddal, (minden idők egyik legeredményesebb távfutóedzője a hatvanas években – szerk.) akinek a könyvét orosz kalózfordításban sikerült csak megszereznem. Eleanor Robinsont (sokszoros bajnok és világcsúcstartó 100 km és 5000 km közötti távokon – a szerk.) is megkerestem, aki tehetségét illetően Jánisz női megfelelője. Az első 24 órás futásom előtt azt javasolta, hogy ne egyből világbajnokságon kezdjem az átállást. A 7 óra 25 perces 100 km-es eredményem gyorsnak számított a 24 órás futók körében.
Érdekes módon manapság sokszor egyszerre specializálódnak minden versenyszámra a futók. Lehet, hogy csak az én figyelemmegosztásomnak okozna ez gondot. Szerintem lelkileg nagyon más egy 100 km-es és egy 24 órás verseny. A 100 km-es versenytempó nem egy wellness-futás. A 24 órán viszont nem teheti meg az ember, hogy végig a teljesítőképessége határán fusson. A 100 km még átláthatóbb távolság, de más jellegű kockázatot rejt. Egy 24 óráson legalább kétszer annyi ideig vagy kitéve az időjárási változásoknak is. Az ébrenlét nekem picit sem jelentett gondot 250 km-ig. A 48 óra alvás nélkül már necces. Amikor valaki ereje teljében van és motivált, egyéni és országos csúcsról ábrándozik, akkor nagyon könnyű ébren maradni egy napon át. Ugyanúgy, mint egy lagzin. Látott már valaki olyan menyasszonyt, aki az éjféli menyasszonytánc előtt elaludt volna?
Pályám során az állandó edzőhiányt azzal küszöböltem ki, hogy a világ legkülönbözőbb táján élő, élvonalbeli futókkal tartottam kapcsolatot és vettem át tőlük egy-egy számomra hasznos megoldást. Így épült föl a saját sportfilozófiám, mely egybecseng Balczó András gondolatával, aki szerint elsősorban teremtmények és nem beprogramozandó gépek, pláne nem kisistenek vagyunk. Balczó Andrásról (háromszoros olimpiai bajnok öttusázó – szerk.) egyébként Visegrádon egy vízilabdaedző mondta nekem azt, hogy a „A Balczó futása lelki volt.” Ez a megállapítás meghatározó volt számomra. Sokan elfelejtik ma, hogy a futásnak van egy lelki vetülete. Ez a gondolat erőt és kedvet adott nekem ahhoz, hogy lássam, nem csak izomból lehet futni, pláne igaz ez a nagyon hosszú távokra: minél hosszabb egy verseny, annál inkább eltolódik a lélek irányába a test felől az arány. A magas kockázatú versenyhez pedig nem csak fegyelem, hanem kegyelem is kell ahhoz, hogy jól sikerüljön. Teremtményként futunk, nem gépként, ez volt számomra a mottó. Pál apostol, a legsportosabb tanítvány így ír:
Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, a melyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? (I. Kor 6:19)
A sok gyönyörű eredményből melyik három a dobogós?
A 2000-es évem volt az egyik legsikeresebb, így az idén tízszeres jubileumi év van számomra. 10 nagy versenyt nyertem meg abban az évben, és a dátumok a fejembe belevésődtek, a lelkemben a nagy kerek évfordulók kapcsán kicsit újra felidézem az emlékeket.
2000. 09. 09., 100 km-es világbajnokság világbajnoki győzelemmel, Winschotenben. Ekkor 7 óra 25 percet futottam, a ma is érvényes magyar csúcsot 100 km-en. A 80 kilométert 5 óra 55 perc alatt tettem meg, ennél jobb 6 órás teljesítmény azóta sem született magyar nőtől. Annyira egyenletes volt a futásom, hogy a második 50 kilométerem egy kicsit jobb lett, mint az első, de éppen csak egy hajszállal „negativ split” sikeredett.
2000. 06. 24-25., a Balaton nonstop megkerülése (az Ultrabalaton előfutára, csupán egy maroknyi „őrült” futó odaállt és lefutotta a távot a Zöldgömb Sportklub rendezésében – a szerk.). A történelmi rajtnál öten voltunk összesen, Tóth-Urbán Tamás, Kiss Zoltán, Végh Attila, Horváth Jenő és én. Tamás után első és egyetlen nőként értem célba, ahogy Eleanor Robinson tette ezt Spártában 1983-ban. Érdekesség, hogy a balatoni rajtot megelőző héten érkeztem haza egy 100 km-es versenyről, és a reptérről városba menet Joó Vili jött ki értünk a reptérre. Ő mesélte nekem, hogy Ossó Zoli és Olasz Laci a háromnapos tókerülésre készül, de a hétvégén lesznek páran, akik nonstop futják körbe a Balatont, remélhetőleg egy nap alatt. A tókerülés korábban csak hiú ábránd volt, mivel június végén a munkám miatt nem volt esélyem három szabadnap kivételére. Az egynapos változat viszont belefért a hétvégébe, ezért egy percig sem haboztam, hogy lesz-e ott keresnivalóm. Így hat nappal a Nacht van Vlaanderen 100 km-es verseny (a kor egyik meghatározó 100 km-es versenye Európában, Vass Márta is számos alkalommal nyerte – szerk.) megnyerése után már ott toporogtam a Balaton meghódításának rajtjánál Balatonaligán.
Az eseményről az az emlékem van, hogy mellettem Végh Attila és Kiss Zoli emleget számokat, illetve képleteket, mint a tíz per kettő vagy nyolc per kettő, melyeket nem is értettem. Mentem velük, ők tudták, hogy mit csinálnak, de nekem fogalmam sem volt. Kiderült, hogy a Sipos Istvántól (magyar ultrafutó, aki több magyar rekordot állított föl, többek között 6 napos, 1000 kilométeres, 1000 és 3100 mérföldes futásban – szerk.) kapott terv az volt, hogy futnak adott kilométert, majd tervezetten gyalogolnak egy keveset. Valahol Balatonmáriafürdőnél elszakadtam tőlük, mert mivel nem voltam hozzászokva, nagyon fárasztott a tervezett belelassítás.
Az Edittel készült interjú folytatását itt olvashatod el!
