Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Szívmelengető futótörténetek

RunfOrsi csapat

Ez az év annyi nehézséget hozott, hogy jól esik kicsit nosztalgiázni.

Nosztalgiázni, és felidézni szívmelengető futósztorikat. Arra kértem néhány futócimborámat, meséljék el, a futómúltjukból mire emlékeznek vissza a legszívesebben, mi az, ami most örömet idéz bennük ebben a futóversenyekben szegény időszakban.

 

 

„Csodák futócipőben”

Helischer Szilvit már rögtön a megismerkedésünkkor a szívembe zártam. Hogy miért? Mert ő egy csupaszív futó, akinek fontos az, hogy a futás ne csak a kilométergyűjtésről szóljon. Mottója az, ha a futás jó ügyért történik, akkor valahogy a táj is gyorsabban suhan.

A sport gyerekkorom óta kísér, 20 évig kézilabdáztam, felnőttként volt egy hosszabb kitérő, amikor nem sportoltam, azt gondoltam ez belefér, mivel az élet más területeire került a fókusz. Idővel éreztem a hiányát, de egyre nehezebbé vált a mozgást visszahozni. Se kedvem, se időm nem volt, a kondíciómat nem is említem.  Bár ismerkedtem más sporttágakkal, egyik sem került hozzám olyan közel, hogy hosszú távon az életem része legyen.

5 évvel ezelőtt nyáron, egy több napos túrázáson a Nagy-Getén gyalogoltunk, amely a Kinizsi százas teljesítménytúra szakaszán húzódik, és gyalogosan is technikás terep. Egyszerre az ismeretlenből felváltva bukkantak fel és futottak el mellettünk a terepfutók. Kiderült, belecsöppentünk a Szuperkatlan versenyébe. Később tudtam meg, a kihívást, a kitartást erősíti, és hogy az év legmelegebb napjára szervezik a versenyt. Megbabonázott a látvány, akkor, ott valami eldőlni látszott. Elkezdtem ismerkedni a futással, ami aztán sok szép pillanattal megajándékozott.

Szeretem az örömfutást, legyen verseny, edzés, lófráló futás, számtalan kedves élménnyel gazdagodom. A szívemhez leginkább azok a futó találkozók, versenyek állnak közelebb, melyek valamilyen jótékony célt képviselnek. A 2020-as év minden nehézsége ellenére sok szívmelengető pillanatot adott nekem a futócipőim segítségével.

Több éve a segítőszakmákban dolgozom, korábban egy szakgimnáziumban hátrányos helyzetű tanulókat segítettem. Jelenleg középiskolás roma diákok iskolán kívüli képzésével foglalkozom, a továbbtanulásban, a céljaik elérésében kapnak támogatást tőlem. A munkámban és hobbimban a szociális érzékenység, a segítő attitűd, és az önkéntes tevékenység együttes megjelenése értékes találkozás az életemben.

Fontosnak tartom, hogy bármilyen tudással rendelkezünk, bármilyen szakmában dolgozunk, vagy a hobbink az a tevékenység, amivel adhatunk, meg kell találnunk a módját, hogy alkalmanként segítsünk vele másoknak. Ez engem egyensúlyban tart, ha kibillenek, segít visszatalálni, jó érzéssel tölt el, érzelmileg merítek belőle, feltölt, amit egy következő alkalommal továbbadok. Értékes emberekkel vehetem körbe magam. Az évek során megerősítette bennem, hogy legyünk elfogadóbbak, türelmesebbek, nyitottabbak egymás iránt. 

A jótékonysági futás valakiről, valakikről, egy helyzetről szól. Megismerni a történetet, mindig megindító, amit visszacsatolhatunk önmagunk felé. Abban az esetben, hogyha lelassít, elgondolkoztat, hogy merre és hová tartunk, milyen értékrendet képviselünk, hogyan viszonyulunk egymáshoz, miben szükséges megújulni, változtatni, akkor jó az irány. A rajtvonalnál mindannyian egyenlők vagyunk. Azért érkeztünk, hogy a nevezési díjjal támogassuk az ügyet és egy felszabadító futásban legyen részünk. Remek összekapcsolódási pont.

Orsival és Nórival egy alapítványnál találkoztunk, ahol mindhárman önkéntes futók voltunk. Orsi azonban nem sokkal később autóbalesetet szenvedett és egyik napról a másikra átkerült a segítő oldalról a segítségre-támogatásra szoruló oldalra. Év elején jött az ötlet, hogy Nórival úgy fussuk le a tavaszi Dunakanyar-félmaraton 21 km-es távját, hogy tegyünk mögé valami maradandót, teremtsünk közösen valami különlegeset, amit Orsiért tehetünk. Felgyorsultak az események és létrehoztuk a Run FORsi adománygyűjtő oldalunkat. Sajnos a vírushelyzet miatt a versenyünket elhalasztották, a szeptemberi időpont szintén lemondásra került. És bár idei évben a versenyt nem tudtuk teljesíteni, a jövőben valamikor megtesszük azokat a futólépéseket, mellyel tiszteletünket, szeretetünket fejezzük ki mindenki felé, akiknek a segítségével, támogatásával Orsi és a Run FORsi mellé álltak. Lélekben mindvégig hárman fogunk futni. Mert Ketten vagyunk Hárman. A kampányunk végén Orsi így összegezte az elmúlt nyolc hónapot: "...félmaraton ide vagy oda, mindenképp nyertünk. Egymást."

Hiszem, és tapasztalatból mondhatom, hogy a sport, a futás és a segítő tevékenység képesek kéz a kézben, összekapaszkodva járni, nagyot alkotni. Ha nyitott lélekkel tesszük meg a futólépéseinket, sétáinkat, figyelünk a környezetünkre, érdemi beszélgetésekben lehet részünk, akaratlanul is belebotlunk olyan élethelyzetekbe, ahol adhatunk, apró gesztusokat tehetünk azért, hogy másoknak örömtelibb, mosolygósabb napokat hozzunk a hétköznapjaikba.

A hétköznapi csodák, a varázslat létezik, felnőttként is hinni lehet benne. Gondolatébresztőként álljunk meg egy-egy pillanatra, és húzzunk futócipőt, hogy alkalmanként mindannyian, lelkünket ünneplőbe öltöztetve egy

Jó ügyért fussunk!

Egy élmény mind felett, avagy minden érzés egyben

Fűrész Edit, a fáradhatatlan futó

 

Fűrész Edit képeit mindig irigykedve nézem a közösségi hálón. Számomra ő a fáradhatatlan Duracell nyuszi, aki még akkor is mosolyogva pörög, amikor már mindenki másnál lemerültek az elemek. Az ő története számomra visszatükrözi azt, amiért már a huszadik éve is szívesen húzok futócipőt: a futóbarátok fontosságát. Ők azok, akik minden őrültségbe belerángatnak és ők azok, akik végig-asszisztálják velünk a legnagyobb szívásokat.

Ha azt mondom, hogy futkározz körbe-körbe óránként 7km-t ki tudja meddig, 2020-ban, akkor tutira elküldesz melegebb éghajlatra (ahova ma nagyon szívesen mennék is, ha lehetne :D). De 2020 nem kismiska, és én ráadásul élvezem az ilyen extra kihívásokat… Szóval adott egy olyan futóverseny, ahol „mindössze” annyi a feladatod, hogy minden órában fuss 7 kilométert. És aztán pihenhetsz addig, ameddig el nem kezdődik a következő óra. Futsz hét kilit, majd pihensz egy kicsit, majd újra hét kili, újabb pihenő, egészen addig, ameddig csak egy versenyző bírja már szusszal. Ez a verseny olyan különleges kihívás, hogy azt gondoltam, ott a helyem. És minek az embernek ellenség, ha olyan futóbarátai vannak, akik támogatják az ilyen versenyeken való részvételben.

Aki még nem futott ultrát, az talán nem is tudja, hogy egy-egy egyéni eredmény sokszor mennyire múlik egy teljes csapat munkáján, akik lesik a futó minden kívánságát. Így volt ez nálam is, nem is akármennyire!

A csapattársaim pont annyira tartanak őrültnek, amennyire az akarok lenni. Tesztet futottak velem, sőt, egyikük, Greg a versenyen velem futotta az első 6 órát. Azok, akik távolról szurkoltak nekem, kis titkos üzeneteket írtak, amikből minden óra elején húztam egyet, az univerzum által vezérelve mindig a helyzethez, állapotomhoz tökéletesen illőt.

Ficcsi, Ákos és Bazsika majdnem egy teljes napon keresztül készenlétben álltak, hogy etessenek, itassanak, öltöztessenek, masszírozzanak, lelkesítsenek. Időről-időre kezembe nyomták a távolról szurkolók üzeneteit, és emellett odafigyeltek mindenre, amire én nem tudtam. És persze kitessékeltek a pályára, amikor épp nekiálltam volna hisztizni.

Tihany szép, nappal is, éjjel is, és még akkor is, amikor kicsit sáros lesz az esőtől. A szervezőcsapat pedig olyan figyelmes és segítőkész volt, amilyet csak kívánhat magának a futó egy ilyen nem szokványos versenyen.

Futás közben a fel nem vett és lemerült fejlámpák okán fény voltunk egymásnak az éjszakában. Beszélgettünk, noszogattuk, lelkesítettük egymást szakadatlanul. Az emelkedőn sétálókat biztattuk, majd a lejtőn száguldókat kicsit utáltuk (bocsi fiúk :D). Mindenki mindenkinek segített, inkább egy nagy csapat voltunk, mint ellenfelek. A sokadik óra után a rajtam kívül még egyetlen lányként versenyben lévő Anettel kézen fogtuk egymást, és csakazértis elmentünk még egy körre, bármennyire nem akarta már. Majd a végén sírva egymás nyakába borultunk.

Sokan visszajöttek reggel még szurkolni, Ficcsi és Hajni pedig futottak velem még egy fél tiszteletkört a legvégén. A még futó fiúk gratuláltak és elismerően néztek rám. A terepfutás fenegyereke, Csipi még meg is ölelgetett, és azt állította, hogy megérdemeltem az eredményt. Mindenki velem örült, sőt, interjúkat készítettek velem, és bekerültem még a helyi tévébe is.

Az edzőm, Sanyosz is felhívott, hogy kifejezze büszkeségét. A barátaim pedig tették a dolgukat, ami nem is volt a dolguk: Hajni megmasszírozott, Ficcsi átöltöztetett, a fiúk intézték a pakolást, mert én alig tudtam mozdulni. Aztán bármennyire is nem esett jól a mozgás megfáradt izmaimnak, mindenkihez odamentem elbúcsúzni, mert senkit sem szerettem volna kihagyni elköszönéskor, mert mindenkinek végtelenül hálás voltam.

A verseny adta érzelemhullám nem ért véget a versennyel. Napokkal később is olyan tisztelet és szeretet ömlött felém a családomtól, barátaimtól, sőt korábban ismeretlen emberektől, mintha valami nagy dolgot tettem volna. Pedig én csak futottam, futottam és futottam, mert azt szeretem, és mert eltökéltem, hogy megyek, amíg tudok. Ez az eltökéltség 20 és fél órán keresztül vitte a lábaimat, és 148 kilométernyit tapostunk a Tihanyi belső tó körül.

Úgy érzem, ha csak ennyi jutott volna idénre, azt sem bántam volna, annyira megérte minden pillanata! (De azért nem adom vissza azt sem, ami még volt ezen kívül.) A lehető legszuperebb pakkot nyertem, az aranyéremtől függetlenül is! Felülmúltam minden előzetes elképzelésemet, minden eddiginél hosszabb távot futottam, olyan tartalékokat mozgattam meg magamban, melyekről még magam sem tudtam. A barátaim odaadása pedig a saját energiámon túl további energiákkal töltött fel: azt mondják, egy ilyen hosszú út során jobban megismered magad – én nem csak magamat, de őket is mélyebben megismertem.

 

Szimplán anyák

Jobbra Györgyi, mellette balra Vinca, e sorok írója

 

És végezetül álljon itt az én megható futósztorim. A történet a Futásról Nőknek magazin főszerkesztőjéhez kapcsolódik. Németh Györgyivel egy munkaprojekt kapcsán találkoztunk, de rögtön megtaláltuk a közös hangot a futásban is. 2017-ben aztán úgy gondoltuk, anyák napján megajándékozzuk magunkat egy terepversennyel. Erre a közös élményre mindig szívet melengető visszagondolni.

A Dupla & Szimpla élmény nevezetű terepfutóverseny egy a Mátrában megrendezett futó-párosok számára kiírt kihívás. Szimpla távon 36,6km-t kell futni a pároknak és 1680 méteres szintkülönbséget kell megmászni, azaz kétszer kell felszaladni az ország legmagasabb pontjára, Kékestetőre. Dupla távon pont kétszer ennyi a feladat, azaz 73,2km futás, 3360 méter szintkülönbség leküzdése a cél. Györgyivel azt gondoltuk, május első vasárnapján a Szimpla élmény lesz a mi énidőnk, azaz anyák napi ajándék saját magunknak. A cél pusztán annyi volt, hogy szintidőn belül teljesítsük a versenyt, és elismerésként megkapjuk a végén a névre szóló fém dögcédulát. Jókedvűen vágtunk neki az útnak, nyomás nélkül, hiszen jó formában voltunk, nem volt rajtunk nyomás. Ám rögtön az első kilométereken kiderült, hogy a terep sok szakaszon nehezen járható, megkerülhetetlen pocsolyák, vízátfolyások keresztezik az utunkat. Eleinte próbáltuk a lehető legóvatosabban átlépdelni a saras vízen, de ez eléggé lelassította a haladásunkat. A dagonyában küzdve, sokszor egymás kezét fogva és egyensúlyozva próbáltuk átverekedni magunkat a legnehezebb részeken. És mindeközben egy érzelmi hullámvasúton csücsültem. Nyakig sárosan, az emelkedőkön és a lejtőkön halálfélelemben csúszkálva újra és újra előjött bennem a kérdés, mit keresek én itt?

Minden ruhánk vizes és saras volt, kimerültek voltunk. Így érkeztünk el a táv végéhez, az utolsó 5,5 kilométerhez. A szintidőből már kevesebb mint fél óra volt vissza, össze kellett szedni magunkat. Bár aszfalton nem okozott volna nehézséget, hogy ennyi idő alatt teljesítsünk ekkora utat, itt még akadtak kihívások. Például egy megáradt patak, néhány kidőlt fa. Turbó fokozatra kapcsolva loholtunk egymás mellett. Fülemben hallottam a szívem dobogását. Elértünk a célt jelentő falu határáig. 8 perc volt még a szintidőből. Sikerülnie kell. Öt perc körüli tempóra váltottunk. Hol van már az az iskola, ahol a cél van? Végre feltűnt az az utca, ami az utolsó 300 métert jelentette. Egyforma ütemben vettük a levegőt, és utolsó erőmorzsalékainkat felszabadítva sprinteltük végig ezt a távot. Térdünkre hajolva lihegtünk a célkapuban. Másfél perc. Ennyivel csúsztunk kis a szintidőből. Mi voltunk a leggyorsabb leglassabbak, akik már nem kapták meg a dögcédulát.

Kimerülve feküdtünk egymás mellett. Összenéztünk és egymásra vigyorogtunk. Nem volt csalódás, mérgelődés, csak öröm és boldogság a közösen átélt pár órányi élmény miatt. És még valami. Hála. Hála azért, mert mindkettőnknek olyan családja van, ahol támogatják a futást (még anyák napján is), és hála azért, mert egészségesek vagyunk és futhatunk Magyarország egyik legszebb futóútvonalán. Még mostanában is sokszor eszembe jut ez több évvel ezelőtti verseny. Mert bár nem volt sikersztori, mégis emlékeztet arra, hogy én miért szerettem a futásba: a páratlan élmények, a futóbarátok és a mozgás öröme miatt.