Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

„Szinte már nem is számít, hogyan futok, csak futhassak”

@JayLapointe via Twenty20 | A koronavírus még a futáshoz való viszonyunkat is felülírta

Csak menni és menni.

Törökországban élő szerzőnk, a Futóleckék blog szerzője, Dalma elmeséli, hogy miként változtatta meg a futóéletét a koronavírus miatt kialakult helyzet. Sokunk érzéseit foglalja össze akkor, amikor ezt írja: „Minden futás örömfutás lett”.

 

Nem sok idő telt el azóta, hogy megírtam a „kezdő futóként miért nem tudok kihagyni egy edzést sem” témájú bejegyzésemet, ahol szépen pontokba szedtem, hogy számomra miért elképzelhetetlen, hogy önszántamból hagyjak ki egy edzést. Volt ebben szó boldogsághormonok habzsolásáról, keretekről, stresszoldásról és önmegvalósításról is.

A koronavírus már akkor is egészen közel tombolt hozzánk, de még nem éreztük a saját bőrünkön, hogy mivel állunk szemben. Azóta itt vannak a fizikai korlátozások is, bezárt oktatási intézmények, éttermek, dzsámik, és a törökországi kommunikáció is óva int a csoportos összejövetelektől, éppen úgy, ahogy a többi országban. Az életterünk napról napra beszűkül, és már örülünk annak is, hogy – egyelőre – nincsen kijárási tilalom. Hogy ki lehet menni levegőzni… és futni.

Változások

Szeretném kibővíteni a fent emlegetett listámat egy új, és talán a többit felülíró, módosító ponttal. Először is lehúznám az utolsó, -1. pontot, amelyben arról nyafogok, hogy a korai kelés az egyetlen nehezítő tényező, amikor motiválnom kell magamat az elinduláshoz. Nem, ez megszűnt, nincsen többé.

Soha nem tudjuk annyira értékelni a körülöttünk lévő, magától értetődő dolgokat, mint amikor éppen elveszőben vannak. Én ezt akkor tapasztaltam először, amikor 10 évvel ezelőtt külföldre költöztem, és egészen hihetetlen dolgok kezdtek hiányozni. Olyan tárgyak, ízek, berögzült szokások, környezeti elemek, amelyeknek azelőtt soha nem voltam tudatában, hogy az életem – fontos – részei. Akkor éreztem magam először korlátozva a mozgásszabadságomban is: egy olyan városban éltünk, ahol a közbiztonság azokban az időkben nem volt a legjobb. Na, meg egyébként is, zéró nyelvismeret, kultúrsokk és minden, amit ilyenkor átél az ember.

Mára természetesen feloldódott ez a fajta görcs, megtanultam a nyelvet, ismerem a kulturális szokásokat, és a közbiztonság miatt sem kell aggódnom. Ám újra kezd kúszni felém annak a réme, hogy korlátozva leszek a mozgásszabadságomban. Radikálisan. Emiatt pedig teljesen másképp élem meg a futóedzéseimet is.

Minden futás örömfutás lett

A korábbi elvárásokat elengedtem, szinte már nem is számít, hogyan futok, csak futhassak. Nem bosszant fel a magasabban ketyegő pulzus, amin képest voltam napokig puffogni, sem a lassabb tempó, a szél, az izomláz, a bennem is munkálkodó stressz, a gyomromba szorult levegő vagy bármi más. Minden futás örömfutássá vált. Csak menni és menni. Közben pedig úgy nézni körbe, ahogy soha ezelőtt, vagy talán csak a legelső alkalmakkor, amikor ideköltöztem. Beszívni a napsugarakat, figyelni, ahogy a tenger árnyalata napról napra változik, hol bosszúsan sötét, hol hívogatóan türkiz és mélykék. Látni, ahogy a tavasz szépen lassan kibontja a természetet, nyílnak a virágok, csicseregnek a madarak, pattognak a rügyek. Figyelni, éppen milyen árnyalatban rajzolódnak ki a háttérben a hegyvonulatok, és hazaérve hogyan rázza a szomszéd a szőnyeget az erkélyen. Beszívni mindent, menni, menni, akár minden nap egy kicsit, hálával, hogy a kezünkben van valami, amiben fel tudunk oldódni.