Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Palik László: Egy biztos, hogy futni kell!

Interjú

„Boldoggá tesz, hogy 58 évesen még az enyém a futás képessége, ettől szabadnak érzem magam ” (Fotó: TV2)

Három éve minden egyes nap sportol.

Amikor az év elején interjút készítettem Palik Lászlóval, akkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy a Fuss család, fuss! műsorvezetője egyértelműen a futás szerelmese. Az egyik kedvenc sztorim például, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a nagyobbik fia is elkezdett vele futni, egy idő után egész szép kis futóközösség verbuválódott köréjük a fiú barátai, sőt, az iskolájában tanító néhány pedagógus részvételével. Lacinak a futás egyszerűen „kell”, a maga szépségeivel és nehézségeivel együtt. Ezekről a szépségekről és nehézségekről beszélgetek vele, valamint arról is, hogy miért nem indul soha futóversenyen.

 

Mióta meghatározó része az életednek a futás?

Nem fogok tudni pontos választ adni, mert olyan, mintha a futás mindig is velem lett volna. Valamikor fiatal koromban kezdődött a kattanás, de mivel rengeteg sportban szerepet kap a futás, ezért nem is emlékszem pontosan, hogy melyik életperiódusomban és mely sportághoz kötődve vált annyira fontossá. Egy biztos: futni kell. És pont. Ha ezt elfogadja és elraktározza magában az ember, akkor a későbbiekben talán ritkábban tesz fel magának kínos kérdéseket, amikor lehajol bekötni a cipőfűzőjét.

Akkor mindig is szerettél futni?

Fel sem merül bennem a kérdés, hogy szeretek-e futni vagy sem. Mint már mondtam: futni kell! (Mosolyog.) Vannak napok, amikor imádom és felszabadít, de nekem senki ne állítsa, hogy nem akadnak olyan napok, amikor ne kívánná pokolba az egészet. A sport sokszor nehéz, de az eredménye minden szempontból felemelő, egyrészt. Másrészt a sport az energikus élet hozzávalója, és nem is tudom, hogy a rendszeres testmozgás nélkül miből merítenék erőt a hétköznapokhoz. A sportból viszont annyit lehet meríteni, ami bőven elég, sőt, még sok is.

Névjegy

• A Telesport legendás sportriportereként többek között a Forma1 egyik állandó kommentátora volt.

• Jelenleg a TV2 Fuss, család, fuss! című sport-realityjét vezeti.

• Három gyermeke van: Júlia (28), aki az első házasságából született, valamint Vilmos (13) és Vince (10). Felesége Marsi Anikó, híradós. 

Mi számított mérföldkőnek a futóéletedben?

Nem volt ilyesmi, mert a sporttal kapcsolatban talán másképpen működöm, mint az átlag. Nem egy olyan szakasza akadt az életemnek, amit a profi sport határozott meg. Például az autósport, sőt, a sportok nagy része egyszerűen nem űzhető egy jó stopperóra nélkül. Az aktívan sportolóknak mindig mérniük kell a pillanatnyi teljesítményüket, én legalábbis mindig mérem. Most már sok-sok éve egy dologgal szórakozom: figyelem, hogy az átlagsebességem csökken-e vagy sem. Az élet az edzésekből áll, és nem versenyekből, a verseny az, amikor az ember az edzésbe befektetett munka gyümölcsét talán le tudja aratni. Ezért aztán időről időre, havonta vagy egy kicsit ritkábban futok egy olyat, amikor semmi másra nem koncentrálok, csak a sebességre. És akkor össze tudom összehasonlítani, hogy lassultam-e az idő előrehaladtával vagy sem. De az, hogy épp hány kilométert futok, azt az adott nap dönti el. Nem egyszer előfordult, hogy előre elhatároztam, futok 2 km-t, mert csak ennyire van időm, és rohannom kell tovább, de aztán valahogy 10-12 km lett belőle. Mert jól éreztem magam, jól esett, jól esett többet futni. Eljön az a pont futás közben, amikor már tényleg nem kín vagy nehézség, hanem valódi felszabadultság a mozgás. Boldoggá tesz, hogy 58 évesen még az enyém a futás képessége, ettől szabadnak érzem magam, és eszembe sem jut a korom. Két kamasz fiúval az oldalamon igazán örülök annak, hogy nagyrészt a futásnak is köszönhetően nem a nagyapjuknak nézek ki, hanem úgy ahogy az apjuknak. Szoktunk együtt is futni, mostanában már csak hétvégenként, mert hétköznap vízilabdaedzésre járnak.

Bírod tartani velük a tempót?

Emlékszem, mikor anno a nagyobbik fiam elkezdett velem futni, még csak 8 esztendős volt. Köröztem körülötte, körbe-körbe futottam, hogy ne maradjon le. Mára adódott egy nagy probléma: nem hogy nem körözök semmi körül, de a nyomába sem érek! Mindent megpróbálok, de már jó ideje nem tudom elkapni a grabancát. (Nevet.) A feleségem mondja gyakran, hogy én még a játszótéri mérleghintán is képes vagyok versenyezni. De természetesen a fiammal nem versenyzünk... Na jó, már hogyne versenyeznénk?! Persze, hogy versenyzünk! Ő az egyetlen ember, akivel kapcsolatban egyfajta kettős érzés a versenyzés: persze nagyon nem szeretem, hogy elver, viszont közben meg rendkívül büszke vagyok rá. Csak vele kapcsolatban tudok mosolyogni egy vereség után.

 
Instagram/laszlo.palik | Nagyobbik fiával, Vilmossal rendszeresen futnak együtt

Futóversenyeken szoktál indulni?

Soha.

Azért, mert csak önmagaddal versenyzel?

Egyrészt emiatt, igen. Másrészt pedig a sportban eltöltött éveim miatt. Én versenyezni valójában akkor szeretek, ha úgy érzem, hogy van esélyem nyerni. Nem tudom a sportot játékosra venni, azzal a „csak úgy” hozzáállással képtelen vagyok versenyezni.

Szerinted a tömegsportversenyek nem a te habitusodhoz illők?

Szerintem minden verseny őrült komoly dolog! De velem van egy óriási baj: ha én beneveznék egy ilyen versenyre, akkor milliméterről milliméterre kiszámítanám a felkészülést. A távokat, a tempót, a pihenőidőt, a táplálkozást és minden mást aprólékosan megterveznék, kitalálnék, hogy akár nyerési eséllyel indulhassak a korcsoportomban. Viszont ha ezt végiggondolom, akkor eszembe jut az is, hogy „hé, ember, hoznod-vinned kell a gyereket, meg kell felelned a televíziós feladataidnak, a hétköznapi élettel járó teendőknek, van neked erre időd?” Ez így nekem nem megy. Tehát itt nem a versenyekkel van a baj, hanem az én megközelítésemmel. De mivel ezt hoztam magammal, és így tanultam, ennyi idős fejjel már nem tudok változtatni a hozzáállásomon.

Mondhatjuk, hogy te a maximalisták maximalistája vagy?

Nos, bármit lehet mondani, de leginkább azt, hogy „Ez egy hülye!”. (Nevet.) Nem tudok hobbi szinten versenyezni, pedig egyébként szerintem a tömegsportnál jobb dolog a világon nincs, és én magam is ezt művelem. Csak a tömegsportos lényemet nem tudom összehangolni a versenysportos lényemmel. A kettő üti egymást, nincs köztük átjárás.

Futótársaság

„Szívesen futok egyedül és társaságban is. Bárhol a nagyvilágban találok hozzám hasonló fazonokat, akikkel futkározhatok, de itthon is vannak barátaim, akikkel rendszeresen együtt futunk, és a családommal is szoktunk közösen sportolni.”

Hogyan szeretsz futni a legjobban? Mik a számodra ideális futókörülmények?

Három éve benne vagyok egy emberkísérletben, valójában önmagamon kísérletezem: az elmúlt három esztendőben minden egyes nap sportoltam. Kipróbáltam, hogy hogyan reagál erre a szerkezet. Nem feltétlenül ajánlom másoknak, hiszen nem tudományos, nem logikus és nem feltétlenül egészséges, mert pihenésre igenis szüksége van a szervezetnek! De nekem most ez kattant be, ezt csinálom. Ennek megfelelően néha a saját szokásaimon is változtatnom kell, hogy csökkentsem a monotóniát. De ha ettől eltekintünk, én jellemzően sportolni, így futni is reggel szeretek. Reggeli madár vagyok, könnyen kelek, és a testem nagyon szeret ilyenkor feltöltődni a sporttal. Ha jólesik a mozgás, ha nem, utána tele vagyok energiával. Az időjárás nem nagyon játszik nálam szerepet, mert ahogy a norvégok mondják: olyan nincs, hogy hideg, csak rosszul felöltözött ember. Erről eszembe jut egy sztori: néhány évvel ezelőtt télen, a Normafánál az egyik edzés után azt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben a szememnél... Elővettem a telefonomat, hogy tükörként használjam. Miután megnéztem, hogy mi újság, lőttem is magamról egy szelfit, pedig egyébként ritkán szoktam. De ezt meg kellett örökítenem, ugyanis a mínusz 19 fokban elfagyott mindkét szemöldököm, irtó viccesen nézett ki! (Nevet.) De persze sokkal jobban esik meleg égövön futni.

Kedvenc futóterep itthon?

Normafa, Normafa, Normafa! A világ egyik legjobb futóparadicsoma. Ráadásul szeretek hegyen futni, szeretem a szintet. Nem mintha nem lenne rettenetes, de amikor felfelé futsz, pontosan tudod, hogy jössz majd lefelé is, ezért aztán van miért felfelé küzdened magad.

Mi volt a leghosszabb táv, amit eddig teljesítettél?

Fogalmam sincs.

Tessék? Lehet, hogy futottál már egy maratont, csak nem tudsz róla?

Nem, azt nem hiszem. (Nevet.) Azt azért észrevettem volna.

Mi számodra a futásban a legszebb?

Ha gyorsan futok, aztán a végén ránézek az órámra, és látszik, hogy sikerült teljesítenem a kitűzött célt. Az egy jó pillanat.

 
Instagram/laszlo.palik | Laci a dominikai tengerparton különösen élvezte a reggeli futásokat

Melyik volt a legcsodálatosabb hely, ahol valaha edzettél?

Általában a számomra rendkívül emlékezetes és imádott alkalmak a homokos tengerparton a mezítlábas futások. Nem szeretem a nagy szavakat, de egy ilyen élmény tényleg egy őrült kapcsolat a természettel, amikor azt érzed, hogy szívből szereted a természetet, és ő is szeret téged. Például Dominikán az volt a csúcs, hogy kifigyeltem, mikor van napfelkelte, és direkt úgy időzítettem, hogy fél órával előtte kiérjek a partra: futottam egy adott irányba 30 percig a homokon, aztán megfordultam, és pont a napfelkeltében, azzal szemben futottam visszafelé. Egyszerűen mesés volt, ahogy az első napsugarak megcsillantak vízen. Mindent vitt.

Most a Fuss család, fuss! című sport-reality-t vezeted a TV2-n. Mitől különleges számodra ez a műsor?

A Fuss, család, fuss! négy família „élet-halál harca” úgy, hogy nekik minden alkalommal csapatként kell teljesíteni és helyt állni, ezért aztán ez a műsor sokkal több, mint egy egyszerű sportverseny. Számomra az adja a különlegességét, hogy beleláthatunk a családok belső életébe, miközben minden nap egy hosszan tartó, extrém terhelésnek vannak kitéve. Valamint bepillantást nyerhetünk a sport egy olyan típusú boszorkánykonyhájába, amilyen eddig még nem volt látható a tévéképernyőn. Borzasztóan izgalmas az egész! Ezt a műsort az élet rendezi, és pontosan tudjuk, hogy az élet a legjobb rendező.