Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Nyolcvan felett – bután indultam, tudatlanul érkeztem

Piros 85 | „Tudom, hogy jó helyen vagyok. Tudom, hogy a helyemen vagyok.”

Végig a végtelen úton a Piros 85-ön.

Állandó szerzőnk, Szabó Anna múlt hét végén teljesítette a Piros 85 túra és terepfutóverseny leghosszabb távját. Most egy egészen különleges, kicsit sem szokványos beszámolót olvashattak tőle egy 85 km-es belső utazásról.

 

Keresni a megnyugvást

Minden lépések megvan a maga helye. Jókor lépem meg, jó időben. Jó az irányzékom. Tudatos. Jól olvasom a jeleket. Tudom, hogy nem mindegy, hogy lentről fel, vagy fentről le, tudom, hol kell elkanyarodni, azt is tudom, hogy balra vagy jobbra. Az út követ engem, vagy én az utat? Mindegy. Most jó így. Tudom, hogy jó helyen vagyok. Tudom, hogy a helyemen vagyok.

Ha röviden kellene elmesélnem 10 óra 17 perc történetét, akkor ez lenne az. Ennyi lenne a 85 kilométer. Nincs holtpont, nincs fájdalom. Összeálltunk a táv, a hegy, az erdő, az avar, a fejlámpa fénye, mint sok kicsi lego. Bőven a komfortzónán túl keresni a megnyugvást és megtalálni azt. Kivenni azt, amit beletettem. Elindulni tudatlanul, bután, valami belső vágytól űzve, hogy amikor megérkezem, bölcs legyek és mindentudó.

 

 

A 85 km nem hazudik, brutálisan őszinte

Vajon miért nem tudok mégsem elégedetten hátradőlni? Mi tart vissza attól, hogy egy sóhajjal és az utolsó kilométerrel együtt megszabaduljak az összes szorongásomtól, félelmemtől? Miért kell mindig több, és miért kell mindig menni tovább?

Belenézek a tükörbe. Megígérem magamnak, hogy őszinte leszek. Karikás a szemem, tisztán látom a ráncokat is. No filter. Az őszinteség nyers és csontig hatoló. De akkor is ígérem, hogy nem hazugság az egész. Garantálom, hogy fájdalmas lesz. Fájdalmasabb, mint futni 85 kilométert, elveszteni az apádat, vagy nap mint nap hazaérni az üres lakásba, ahol senki nem vár. Belenézek a tükörbe és tudom, hogy a saját hülye kis hazugságaim elől futok. Hogy egy kicsit jobb legyen. 10 óra 17 percnyi boldog kín és édes szenvedés.

 

 

Hogy aztán elégedetten hátradőljek egy napra, esetleg kettőre. Hogy boldog legyek a célvonalban, ahol zsibbad az egész testem, zúg a fejem és szédülök, és végre érzem, hogy élek, mert mindent kint hagytam az erdőben: elszórtam a szánalmas kis szorongásaimat, ott hevernek mind az avarban, nyugodjanak békében, és nem, nem akarok helyettük újakat. Talán nem hazudok magamnak azzal, ha az állítom: minden megtett kilométerrel könnyebb lesz a lelkem. Kiveszem, amit beletettem, mert a sport nagyon igazságos műfaj. Igazságosabb, mint az úgynevezett élet – üvöltöm bele a tükörképem arcába. A 85 kilométer nem hazudik. Brutálisan őszinte. Én ide menekülök a feloldozásért, az igazságért, a nyughatatlan megnyugvásért, hogy minden lépéssel közelebb kerüljek a továbblépéshez.

Megérkeztem. Nem lettem se bölcs, se mindentudó. Buta maradtam és tudatlan. De ez nem számít. Most jó így. Tudom, hogy jó helyen vagyok. Tudom, hogy a helyemen vagyok.