Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Miért hagytam abba az ultrafutást?

Amikor arról beszélünk, hogy fuss a saját utadon, pontosan arra gondolunk, hogy fuss úgy, ahogyan az neked jó. Ma ultra, holnap kocogás, vagy fordítva.

Ultrát futni menő. Ultrát futni szinte már divatos. Volt egy időszakom, amikor én is ultrát futottam, 2006-2009 környékén. Azután leálltam vele. Nem sérültem meg, nem változtak meg az életkörülményeim sem: egyszerűen már nem érdekelt eléggé ahhoz, hogy folytassam. Ez itt egy elengedés története.

Kicsi Orsi és a futás

Szinte véletlenül csöppentem bele a hosszabb távokba. Futni óvodás korom óta szeretek. Hasonlóan, a túrós palacsintát is mindig szerettem, nem tudom megmagyarázni az érzést. Egyik korai emlékem, hogy minden erőmet beleadva futok az óvoda udvar aszfaltján, hogy a leggyorsabb legyek. Azután orra bukom, orvoshoz visznek, majd anyám egy nagy kötéssel a fejemen lát viszont délután. Ez egyáltalán nem tántorított el a futástól: futottam a suliban, otthon, labdával és nélküle, apámmal a tér körül. Edzésre nem jártam, versenyezni sosem kezdtem el.

Felnőttként

Egyetemi éveim alatt már teljesítménytúráztam: általában 50 kilométer volt a választott táv, mert az éppen belefért egy napba. Az, hogy az erdőben lehettem, mindig feltöltött és kikapcsolt. Egyszer a Kinizsi-100-at is megcsináltam gyalog, de az egész napos gyaloglás borzasztóan kimerített. Egyetlen percig nem gondoltam, hogy erre az élményre még egyszer szükségem lenne. Futottam, hogy jobban bírjam a hegyi túrákat, majd ebből egyszer csak hosszabb távok lettek. A maraton, mint klasszikus táv, mindig érdekelt. Ekkor fejben már nem tűntek elképzelhetetlennek a rövidebb ultrák, ezekre gyakran teljesítménytúrákon készültem. Ráadásul, kialakult egy futó baráti kör, akikkel együtt edzettünk és együtt sodródtunk bele az ultrafutásba. 

 

Egyre nagyobb kihívásokat állítottam magam elé: hosszabb versenyek, gyorsabb tempó, terepultrák. „Meg tudom csinálni - és akkor meg mi van?” - jött a kérdés egy idő után, újra és újra. A kezdeti játékosságot felváltotta egyfajta kötelességtudatból edzés – ezt nem azonnal, hanem hónapok, de inkább évek alatt ismertem fel. Sosem voltam naponta futó fajta, heti 3-4, de legfeljebb 5 edzés mindig elég volt, és nem is hiányzott, ha napokig nem futottam. Szerteágazó az érdeklődésem, a sportban és másban is: hiányozni kezdtek a többi dolgaim, nem elégített ki, hogy az életem megtervezését a futásnak rendeljem alá. Volt egyfajta valójában pozitív, de tudattalan sodródás is. A futóbarátaim hívtak edzeni és versenyezni. Egy ideig fel sem tűnt, hogy bár szívesen vagyok velük, a versenyekre már nincs kedvem felkészülni, egyedül nem megyek ki rendszeresen edzeni. 

Szerteágazó az érdeklődésem, a sportban és másban is: hiányozni kezdtek a többi dolgaim, nem elégített ki, hogy az életem megtervezését a futásnak rendeljem alá. 

Néhány év rendszeres edzés után egyértelműen érzékeltem, hogy a futás egyoldalú terhelés, nem esik jól a testemnek. Bár nem sérültem le, sokszor feszesnek, vagy fájdalmasnak éreztem a lábaim. Ezen persze lehetett volna segíteni, több nyújtással, masszírozással, célzott erősítéssel. Viszont emlékeztem, hogy testileg-lelkileg sokkal könnyedebbnek, erősebbnek éreztem magam korábban, amikor egyszerre másztam és futottam. A sziklamászás ráadásul balett a falon, gyönyörű, harmonikus mozgás. Az ultrafutáshoz számomra szükséges edzés annyi időt vett el, hogy nem fért már be a mászás, ami szintén időigényes sport. Addig gondolkoztam, amíg végül újrakezdtem a mászást. A nyújtás miatt elkezdtem jógázni is, ez magával ragadott. A futás így megmaradt, de a mennyiség visszaszorult. Lassan megéreztem, megértettem és elfogadtam, hogy bár szeretek futni, nekem jobban beválik, ha kreatívabb, változatosabb módon mozoghatok.

Miért kellett mégis ultrát futnom?

Ráébredtem, hogy az ultrafutás különösen jól építi az önbizalmam: minden teljesített kihívás sikerélményt adott, a megvalósítás pedig nagyrészt tőlem függött. Amennyi erőfeszítést beletettem, annyit ki is tudtam venni a futásból. Jólesett a sporttársak elismerése is. Eljött viszont az ideje, hogy alkalmazzam az életemben, amit a futáson keresztül megtapasztaltam. Új célok születtek – például, hogy a jógát nem csak gyakorolni, hanem továbbadni is szeretném. A felkészüléshez idő kellett, az időt pedig a futástól terveztem elvenni. Azóta is, ha elfáradok, vagy elbizonytalanodom, minden célommal kapcsolatban felidézem, hogy egy-egy ultrára való felkészülés során milyen érzésekkel, gondolatokkal jártam be az utat, ezáltal megteremtem magamban az erőt a továbbhaladáshoz. Azóta a sikereimnél kevésbé számít a külső elismerés. Több energiám, terem marad arra, hogy mások felé forduljak. 

Ma már egyensúlyban vagyok

Ha úgy vesszük, abba sem hagytam, csak megváltozott a fókusz. A Rockenbauer 130 túra például benne maradt a bakancslistámban, de ezen már gyalogosan indultam és csak keveset kocogtam bele. Nem nevezem ultrafutásnak a Mátrabérc Trailt és a teljesítménytúrákat, amelyeken mostanában indulok. Valahol a futók és a gyalogosok közötti térben szoktam ilyenkor haladni: a futók elhagynak, a gyalogosokat én előzöm meg. Újra átélem a könnyed előrehaladás élményét, élvezem, hogy stabil az állóképességem, kikapcsolódom, egyesülök a természettel. Mindig örülök, ha futhatok és most már pontosan tudom, hogy mi hajt előre. Te, hogy vagy ezzel?