Szöveg: Máthé Dóra Zsuzsa | 2020.03.22. | Frissítve: 2020.03.27. | |
Máthé Dóra gyűjteményéből | Ez a fotó a 2017-es sárvári 12 órás versenyen készült, még 6 óra futás után is volt miért mosolyogni
Futós „uborkaszezonban” mindig szükség van egy kicsivel több inspirációba. Amikor nincs verseny, nehezebb koncentrált és tudatos futónak maradni. Nem biztos, hogy baj, ha most egy kicsit kevésbé futsz sokat vagy kevésbé tudatosan. A versenymentes időszakra összegyűjtöttem a számomra legemlékezetesebb futópillanatokat. Te is idézd fel a legszebb futással kapcsolatos élményeidet, hogy könnyebben átvészelhesd a mostani járványhelyzet miatt kialakult nehéz időszakot.
Az első célba érkezés
Hónapra pontosan 8 évvel ezelőtt történt meg velem az, hogy lefutottam életem első félmaratonját. Előtte nem indultam még sosem futóversenyen, nagyjából semmit sem tudtam az egészről. Azt kell mondanom, szerencsére egy viszonylag kis rendezvényt választottam, nem sodort el a tömeg és a rengeteg szabály meg kordon. Debrecenben futottam, ahol négyszer kellett megtenni egy 5,3 kilométeres kört, és számomra ez is beláthatóvá, átélhetővé tette az eseményt. Gyönyörűen sütött a nap, jó idő volt, és élveztem a körözgetést. Persze, nem volt könnyű lefutni a távot, de nagyon meghatódtam, amikor idegen emberek szurkoltak nekem a pálya széléről. Előtte egyáltalán nem láttam futóversenyt életemben, fogalmam sem volt, hogy lesznek ott szurkolók is, azt hittem, szurkolni csak az olimpikonoknak „illik”. De annyira jó érzés volt 1-1 pici, őszinte taps. Emlékszem egy családra, a verseny erdős részénél álltak, és ott szurkoltak minden körben, nagyon meghatott a jelenlétük. A befutás pedig: te jó ég, bemondták a nevem, és átszaladtam egy hatalmas célkapu alatt, ahol egy érmet akasztottak a nyakamba, szinte szárnyaltam a büszkeségtől. Napokig éreztem azt, hogy ez hatalmas dolog volt, mert igenis az volt! Életemben először lefutni 21,195 kilométert fantasztikus érzés. És ez ugyanúgy vonatkozik az először lefutott 1-5-10-16 kilométerre is, ezek mérföldkövek, és arra biztatok mindenkit, hogy ne féljen megélni a büszkeséget!
Anyaként futó BMW
Már bőven egyéves volt a fiam, amikor azt éreztem, hogy kezd igazán visszatérni a futókedvem és erőm. Igaz, nem futottam túl sokat, de azt igyekeztem minél hatékonyabbá tenni. Ha sokat nem tudok, legalább futok magamhoz képest gyorsan – gondoltam. Így is lett, sikerült (magamhoz képest) eredményes futásokat produkálni, és azt éreztem, hogy végre nem kínszenvedés és önmagam megerőszakolása a futómozgás fenntartása, inkább amolyan természetes, könnyed tevékenység. Sokat futok a Margitszigeten, és az egyik futásomon tűnt fel, hogy olyan vagyok, mint egy nagyon jó autó az autópályán. Na nem az a típus, amelyik ész nélkül repeszt ezerrel és mindenkit fellök, hanem az, amelyiknek nem okoz gondot lelassítani, ha éppen nem tud előzni. Egy-egy ilyen lassítás utána simán fel tudtam venni újra a saját ritmusom, nem volt gond vagy erős energiabefektetés a gyorsulás. Ez az időszak is nagyon klassz volt, ha lehet így mondani, újra felfedeztem az erőmet. Bár más élethelyzetben futok, mint régen, sikerült megtalálni azt a kis szeletét, módját a futásnak, ami most ugyanolyan örömöt okoz.
Legyőzhetetlennek lenni
Vannak rossz futások, vannak kis futások, vannak borzasztó futások és vannak futások, melyek tényleg átszakítják a saját magunk által épített falakat. Az egyik 24 órás futásom előtt volt egy nagyon nehéz hetem, az egészet nem részletezném, de szombaton 80 kilométert kellett futnom. Ez az edzés januárban pont akkorra esett, amikor ónoseső, hó és jég is nehezítette a dolgomat. Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy így majd azt mondja az edzőm, hogy halasszuk el az edzést, de nem így történt, futni kellett. A közös futókörön mentem 40 kilométert a csapattársaimmal, majd a maradék 40-et egyedül kellett teljesítenem. Amikor a János-hegyről lefelé ereszkedtem, többször megcsúsztam a tükörjégen, máshol pedig a jeges latyakban dagonyáztam. Úgy éreztem, ez egy lehetetlen és teljesen felesleges önszívatás. Még zoknit is cseréltem kellett, annyira elázott a lábam futás közben, az egészhez egy fikarcnyi kedvem és olyan 50 kilométer után erőm sem nagyon volt. Vettem egy kólát az egyik kisboltban, és komolyan elmerengtem azon, hogy felülök egy villamosra és hazamegyek. De eszembe jutott, hogy már „csak” az a 30 kilométer kell ahhoz, hogy totálisan legyőzzem önmagam, és boldog megelégedésben éljem át a zuhany alatt, hogyan csípi a kidörzsölt bőrömet a víz. És egyébként is eljöttem már 50 kilit, ne most adjam fel, mert akkor semmit sem ér ez az 50-es, amiért eddig megszenvedtem. Megráztam magam, és azt mondtam magamnak: „Oké, ez nagyjából csak 3 óra az életedből, semmivel nem kell foglalkozni, csak futni, haladni, csinálni, és egyszer el fog telni”. Felálltam, elindítottam az mp3 lejátszóm, és csak mentem. Nem érdekelt a tempó, sem a pulzus, csak az, hogy mozgásban maradjak. Sikerült megcsinálnom az edzést, és épp a körülmények meg a nagyon durva mélypont miatt értékelődött fel bennem annyira ez a futás. Mikor megkérdezik, miért futok ultrákat, mindig azt válaszolom, hogy azért, mert egy 24 órás futás alatt van legalább egyszer az a 20 másodperc, amikor azt érzed, legyőzhetetlen vagy!
Aki fut, az szeret futni
Számomra a tavasz mindig a legtökéletesebb évszak a futásra. Egyébként is szeretem a tavaszt, a melegedő napsugarakat és az ébredő természetet, de a kedvenc versenyeim is ekkor vannak (vagyis... általában ekkor szoktak lenni), és a hosszú alapozás után olyan jól esik egy kis változatosság és a valamire várakozás élménye. Bár idén a versenyek élménye elmarad, a fázós téli futások utáni első rövid gatyás, pólós futások visszaidézhetik, miért is szeretted meg a futást. Biztosan nem vagyok egyedül azzal, hogy bizony én is egy versenyre való felkészülés miatt kezdtem el rendszeresen futni, de időközben megszerettem a futás tevékenységét önmagában is, mindenféle nyomás nélkül. Tudok már úgy futni, akkor is futni, ha nincs 2-3 hónap múlva egy versenyem, hanem futni csak magamért, az élményért. Még ha kényszerből is, de itt az alkalom, hogy te is feléleszd magadban ezt a fajta belső motivációt. Ha ez megvan, a versenyre való készülések is sokkal jobban fognak menni.
