Szöveg: Szabó Anna – futó- és triatlonedző | 2020.02.28. | Frissítve: 2020.02.29. | |
123RF | Ne rohanj, az út maga a cél - csak úgy maradsz meg hosszú távon a futásban és a triatlonban, ha nem nyomod magad agyon túlzó célokkal
Egyre többször hallani olyan sztorikat, amikben egy-egy futókolléga igen rövid idő alatt jut el vagy szeretne eljutni a néhány kilométertől a maratonig, sőt, az ultrákig vagy az Ironmanig. Pedig a szakemberek nem hiába hangoztatják, hogy a fokozatosságra, a rendszeres edzésmunkával telt évekre óriási szükség van, a távot pedig tisztelni kell. Szabó Anna erről az „Ide nekem rögtön az oroszlánt is!”-jelenségről oszt meg néhány gondolatot e heti írásában.
Azzal kezdődött, hogy menő lett futni. A legnagyobb versenyszervező is azt hangoztatja, hogy a félmaraton a legyőzhető távolság. Az első 10 km januári lefutása után áprilisban gyorsan ki lehet pipálni ezt is a listáról, aztán jöhet az őszi maraton. Mit maraton... Ironman! Nem kell ahhoz éveket várni, és különben is, mit jelent az, hogy „Az út maga a cél”? Hülyeség.
Állj meg!
Nem KELL mindenkinek félmaratont futni. Sem maratont. Sem Ironmant csinálnia. Pláne nem mindent azonnal, egy-két éven belül. A munkám során rengeteg amatőr sportolóval találkozom, és néha őszintén meglepődöm. Általános vélekedés például, hogy a triatlon az egyenlő az Ironmannel. Pedig ott van még három rövidebb táv is. Meglepetésemnek hangot is szoktam adni, amikor valaki egyből a hosszútávval kezdené a triatlonos karrierjét.
Nincs olyan, hogy babatáv!
Te miért sportolsz? Én alapvetően azért, mert jól érzem magam tőle. Pedig az edzéseim nagy része nem könnyű, és néha egyáltalán nincs kedvem elindulni, mégis alapvetően a sport szeretete visz előre. Ha az ember felkészülten áll oda a rajtvonalra, akkor is kihívás egy-egy verseny. Igen, egy sprint táv is. Tavaly minden távon versenyeztem, és a sprint rajtjában ugyanúgy izgultam, mint egy hosszabb verseny előtt.
Falra mászom a „babatáv” kifejezéstől. „Ja, te csak a babatávon indulsz?” – kérdezte egyik ultrás a másikat. Az egyik 80 kilométeren indult, a másik 120-on. Logikus, hogy a 80 a babatáv. Aki egyből Ironmannel kezdene, ráadásul úgy, hogy van rajta +20 kiló, az mitől tart? Hogy valaki beszól neki, hogy sprinttávon elindulni ciki? Akkor én büszkén vállalom, hogy ciki vagyok!
Hova sietsz?
Hova sietsz? Elveszted a lényeget. Hogyan tudod élvezni a sportot, amikor folyamatosan akkora terhet helyezel magadra, aminek nem tudsz megfelelni? Hogyan nem lesz a versenyed minden perce kínszenvedés, ha olyan célt tűzöl ki magad elé, ami teljesen irreális? Hogy akarod átélni a flow élményt, ha nem hagysz magadnak elég időt a fejlődésre?
Ráadásul a rövidebb versenyeken tudod megszerezni a versenyrutint, begyakorolni a depózást. Birodalmi lépegetés helyett válaszd az apró lépéseket: a birodalmi lépegető csak összetöri az álmaidat, viszont az apró lépések szépen lassan elvisznek a cél felé. Így hozzáállni a sporthoz türelmet, de leginkább alázatot kíván. És önismeretet. Belátni, hogy ez még sok. Megérteni a lényeget. Nem csak járni, hanem megélni az utat. A percet, a pillanatot. Örülni annak, ha 1 percet faragsz az 5 kilométeres idődből, és nem a félmaratont hajtani, reménykedve, hogy nem vesz fel a záróbusz.
Ha te is azért sportolsz, mert boldoggá tesz, akkor kell, hogy szeresd és becsüld magadat és a testedet annyira, hogy belásd; nincs értelme irreálisan hosszú távokkal sokkolni. Add meg a módját, élvezd ki az út minden pillanatát, mert a nagy rohanásban és teljesítménykényszerben pont a lényegről maradsz le. Magáról az utazásról.
