Szöveg: Virág-Erdélyi Zsófia | 2019.09.27. | Frissítve: 2020.10.07. | |
Az első maratoni verseny mindenki számára emlékezetes marad, aki nekivág, legyen akár hobbifutó, akár profi. Most Virág-Erdélyi Zsófia olimpikon hosszútávfutó, oldalunk állandó szerzője emlékszik vissza a nyolc évvel ezelőtt teljesített debütáló 42 km-es megmérettetésére.
2011. augusztus végét írtunk, és én új reményekkel és célokkal indultam neki az utolsó egyetemi évemnek Los Angeles-ben, a USC-n (University of Southern California). Azzal az őrült ötlettel állítottam be az amerikai edzőm irodájába, hogy én maratonin olimpiai szintet szeretnék futni. Természetesen ennek az ötletnek a megszületésében a magyar edzőm is hatalmas szerepet játszott. Ő tudta, hogy menni fog ez nekem. Addig a pillanatig a leghosszabb táv, amit egyben futottam, úgy 16 km lehetett, mégsem kérdőjelezte meg a terveim. Minden atléta álma egy vagy esetleg több olimpiai szereplés, de az enyém biztosan az volt, és ő tisztában is volt ezzel. Az atlétikacsapat fő edzőjétől zöld utat kaptunk a felkészülésre azzal a feltétellel, hogy nem fogja befolyásolni a pályaszezonomat, ahol 5000 és 10000 méteren vártak tőlem eredményt. Így esett, hogy augusztus végén eldöntöttük: az egyedüli esélyem decemberben lehet, hogy márciusban aztán már a rekortánon versenyezhessek.
A választásunk a szerencsejáték és bulizás fővárosára esett, Las Vegasra, ahol december 4-én volt a maraton. Csak 3 hónapot adtam magamnak, hogy olimpiai szintig gyúrjam magam, és más lehetőségben nem is gondolkodtam. Ott és akkor az első maratonimon 2 óra 37 percet kellett volna futnom. Észrevetted? Igen, „kellett volna”... De mégis mi történt?
Rajt előtti kalamajka
Egy nappal a verseny előtt egy puccos hotel szobájában találtam magam. Elkápráztatott a szálloda nagysága és a földszinten lévő hatalmas kaszinó, amin át kellett sétálni, ha az ember ki- vagy épp bement a szobájába, de még a recepció is ennek a hatalmas kavalkádnak a részét képezte.
A verseny napja hosszúnak és nyögvenyelősnek bizonyult. Rajt délután 4-kor, így volt majdnem egy egész napom, hogy azon morfondírozzak, mi is lesz majd. Ezerszer átgondoltam, hogy miben futok, felpróbáltam, majd levettem, pózoltam a hotelszobám tükre előtt, feküdtem az ágyon, sétálgattam a kaszinóban, kikészítettem a gélemet, majd bepakoltam a táskámba, aztán kipakoltam, hogy megnézzem, tényleg mindent bepakoltam-e, majd vissza minden. Aztán csak eljött az idő, hogy a rajt felé vegyük az irányt. Lepakoltunk a VIP sátornál, és én elindultam mosdót keresni, mivel ilyenkor 5 percenként járok a mellékhelyiségbe. Szerencse, hogy volt külön kék bódé a VIP-részlegen, mert ilyenkor, mint az éhezők viadala, harcolunk egy kis lehetőségért, hogy elvégezhessük a folyóügyeinket. Az utolsó ilyen látogatásom a kék bódénál heves orrvérzésbe torkollott. Mint a pók a falon kezdtem el rohangálni, hogy már csak 10 perc a rajtig, és még a segítők is hajtogatták, hogy mennünk kell a rajthoz, nem fogunk időben odaérni. De az én vérem csak ömlött. Vérző orral rohantam a segítőm után, hogy mégiscsak megnyugodnék, ha eljuttatna a rajtig. Sikerült a rajtzónába kerülnöm, megfelelő helyen voltam, az orrom is rendbe jött, és már kezdtem volna megnyugodni, mikor megint pisilnem kellett. Itt már nem volt mit tenni: bepisilek vagy tartom 42,2 kilin keresztül. A másodikat választottam. Mikor ezen is túltettem magam, belémhasított a tudat, hogy a gélem a táskámban hagytam...! Nincs nálam gél, amit futás közben bevihetnék! Ezt az új fejleményt már megemészteni sem volt időm, mert megszólalt a hang, hogy 10, 9, 8, 7… és 44 000 futótársammal, valamint a teli hólyagommal együtt elrajtoltam a kaja nélküli, véres és kínzó csatába.
Küzdelem az elemekkel
Természetesen a gélem hiányának gondolata sokáig kísért az utamon. Az edzőm a versenyszervezők segítségével bringán követte a maratonim eseményeit, mindig tisztes távolságot tartva tőlem, vagy 5 méterrel mögöttem haladt. Hátrakiabáltam neki, hogy a táskámban hagytam a gélem. Ezt meg kellett ismételnem még párszor, mert nem igazán értette, hogy mit mondok. Végül odakiáltotta, hogy nyugodjak meg, majd lesz gél az egyik frissítő állomásnál.
Maga a verseny csudajó hangulatban telt, a pálya szélén tömegek álltak, szurkoltak, voltak, akik már már egy kissé boldogabban, alkohol befolyása alatt tették mindezt. Futottunk bele az éjszakába, Las Vegas fényeibe, na meg persze a hidegbe. 10 kilinél éreztem először fájdalmat, a cipőm sarkánál, a nagylábujjamnál, de próbáltam elhessegetni ezt az érzést. Az egyik asztalnál tényleg megkaparintottam egy gélt, még a verseny korai szakaszában, amit el is fogyasztottam 18 és 20 kili között. 26 m körül élesen beszúrt az oldalam, majd 28 kilinél elsötétült a világ, kialudtak Las Vegas fényei... de csak az én fejemben. Szédültem, rosszul voltam, a lábaim nem akarták megtartani a súlyom, de nem álltam meg, hisz a rajttól kezdve első helyen futottam. Szottyogtam tovább, küzdve most már a hideggel és széllel is, ami időközben felerősödött. Tudtam, hogy gyorsan kezdtem, és ennek köszönhetően kerültem rossz állapotba. Ezt még megspékelte az „idegen” gél is, és tetőzte a problémát a hirtelen lecsökkent hőmérséklet. Nem akartam feladni. Vezettem. Az első maratonom, és győzhetek! Tudtam, hogy a szintnek már annyi, de a győzelmem kárpótolhat. 28 kilitől kezdve folyamatosan küzdöttem. Minden lépés fájt. Mindenhol fájt. A sarkamat véresre dörzsölte a cipő, a lábaim mint két ólomnehezék, de mentem, amíg bírtam.
Én ilyet többet soha?!
Kibírtam a célig. Nyertem. 2 óra 48 perc 58 másodperc. Percekkel vezettem még 28 kilométernél, amiből a végén már csak 40 másodperc maradt. A célban egy bácsi tartott meg, mert a lábaim már nem bírták. Ez adhatott okot arra, hogy az orvosi sátorba akartak terelni, de én ellenkeztem, és azt mondtam: jól vagyok.
Az első gondolatom az volt, hogy én ilyet soha többé, ha fizetnek, akkor sem vesznek rá még egy maratonra. A véleményem hamar megváltozott, két nappal később már a januári rendezésű 42 km-es versenyek listáját bújtam, hogy hol lehet esélyem még az olimpiai álmom megvalósítására.
A következő maratonom már teljesen más volt. És igen, azon már az olimpiai szintet is teljesítettem: 2 óra 36 perc 56 másodperc.
A maraton nem mindig leányálom. Van, hogy keserves, kínzó, és mély fájdalommal jár, de mindig megéri, mert azért örömökkel is teli!
