Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Három a maratoni igazság – egy maratoni futó anya és lánya élménybeszámolója

Keppler Márta gyűjteményéből | Keppler Márta és lánya Zsófi a Spar Maraton teljesítése közben - anya és lánya végre, hivatalosan is együtt futották a maratont

Mielőtt Keppler Márti és lánya Zsófi maratoni élménybeszámolóját elkezdenéd olvasni, engedj meg nekem pár személyes gondolatot. Mártit és Zsófit évek óta látom a bringaúton, ahogy anya és lánya futnak. Mindig nagy örömmel köszöntjük egymást, amikor találkozunk sportolás közben. Zsófi még fiatal kamasz volt amikor először láttam őt az anyukájával futni, és talán a 8-10 kilométer teljesítésénél tartott akkoriban. Anya és lánya együtt futnak már évek óta, ha esik, ha fúj. Most pedig végre először futhattak be kézenfogva a maraton céljába, hiszen Zsófi végre átlépte azt az életkori határt, ami szükséges volt ahhoz, hogy hivatalosan is indulhasson maratonon. Innentől jönnön Márti, az anyuka beszámolója. Gratulálok nektek! (Németh Györgyi főszerkesztő)

7 éve, ilyentájt októberben kezdtem futni és összesen 400 métert tudtam egyben teljesíteni. Ahogy a futós oldalak javasolják, fokozatosan növeltem a távot, heti minimum háromszor minden körülmények között futottam, mínuszban, kánikulában, esőben, ha pedig jeges volt az út, akkor futópadon. Volt boldogság az első 5 majd 10 kilométernél, a félmaraton, majd a maraton teljesítése után.

 

Az első maratonom

Az első maratonomkor Zsófi még csak 30 km-t futhatott, 16 éves volt. A 12. kilométeremnél indult a harmincasok rajtja, szegény egyedül várt rám, hogy együtt fussunk, pedig a többiek már rég elrajtoltak. Külön kordonnal elválasztott útvonalon értünk be a célba, ezért nem foghattuk meg egymást kezét a célkapun áthaladva.

 

 
Keppler Márta gyűjteményéből (Zákány Gergely fotója)
|
Maraton, futás, a befutó utáni öröm ....

 

A második maratonom

A második maratonomon már majdnem 18 éves volt. Bementünk BSI irodába, hogy szülői engedéllyel hadd fussa le velem a maratont. Nem engedték, de megtiltani, hogy Pesten fusson valaki az utcán, nem tudják - mondták halkan. Így történt, hogy a rajt után 10 méterrel beállt mellém, végigfutotta a távot, és a cél előtt pár méterrel kiállt, mert az éremért nem jöhetett, nem volt rajtszáma. Így kézenfogva nem tudtunk megérkezni.

A harmadik maratonom

Idén nem készültem maratonra, sőt semmilyen célt nem tűztem ki, futottam havi 150-200 km-t, amennyi jól esett, ha nem esett jól, nem mentem edzeni. Na jó, majdnem mindig mentem, mert szeretek futni. Zsófi benevezett az idei maratonra, hogy ha én nem futok, ő akkor is fusson egyedül, és így persze gyorsabban, jobb idővel, mint velem tenné. Majd az utolsó pillanatban a lányom lemondta a versenyt. Úgy gondolta, hogy a jelentős időjavításhoz nem edzett eleget, majd megpróbálja inkább jővőre. Ekkor úgy hittük, hogy le is zárult a maratoni mizéria az életünkben erre az évre.

Aztán jöttek a posztok, a 35. Spar Maratonról, és ezzel felkavartak mindent. Mindent, amit egy futónál a lelkesítő posztok felkavarhatnak. Mint egy szakítás után, ha találkozol vagy hallasz a nagy Ő-ről.

Hiszen én már tényleg igazi futó vagyok! - gondoltam. 7 éve nem hagytam ki a heti 3-4 futást, csak az epe és szem műtétem után pihentem 10-10 napot. De a maraton egy olyan táv, amit nem lehet csak úgy “odaállok és lefutom” teljesíteni. Az eufória az egész éves munkáért a célban, amire emlékeztem az előző két maratonról ott dolgozott bennem. Motosztkált a gondolat, a kis ördög nem hagyott békén. Hétfőn hívtam Zsófit: Nem megyünk mégis? - kérdeztem, bár tudtam a választ.

A verseny előtti héten úgy adódott, hogy már reggel hétkor elkezdtem dolgozni és sokáig voltam bent a munkahelyemen. Nem foglalkoztam a nevezéssel, én hibáztam! Pénteken akartam online nevezni a fel nem használt egyenlegemből (idei befizetett, de elmaradt versenyek), de kiderült, hogy az online nevezés lezárult, az egyenleget pedig nem lehet helyszíni nevezésnél felhasználni. Megmozgattam telefonon, messengeren az összes BSI futónagykövetet, akit ismerek, de senki sem tudott segíteni. Alig aludtam, már nem tudtam elképzelni, hogy ne legyünk ott.

Legyen itt annyi, hogy elintéztem a nevezésünket, és már semmi sem állhatott elénk.

A verseny reggelén korán keltünk és jöttek az ilyenkor szokásos körök: parkolás, öltözés, ki az öltözőből, eső lesz, legyen rövid ujjú és esőkabát, ok, vissza, újból ki, á nem lesz eső, le az esőkabáttal, és ezt még többször eljátszottuk. Végül leadtuk a táskáinkat, majd visszamentük a fülhallhatóért, ami a táskába maradt, táska ki, táska be, ahogy ilyenkor lenni szokott, majd végül beálltunk a rajtba. 

 

Nem készültem erre a maratonra annyit, mint az előző kettőre, ezért megbeszéltük, hogy 6:20-6:30 perc/km-es tempóban futunk majd és megbeszéltük, hogy nekünk most teljesen megfelel, ha 4 óra 30 perces lesz a teljesítésünk. Zsófi többször kérdezte, hogy "na örülsz, hogy eljöttünk"? Mondtam neki, hogy el fog jönni az a kilométer, amikor utálni fogom magam az ötletért.

 

A 28. kilométer után a Szentendrei úti felüljárótól a 34. kilométerig, amíg meg nem látom a Parlamentet, utálom az útvonalat. Ez most is így volt. A szigeten már ettem a szőlőcukrot, izóval és kólával öblítettem, csúszott a banán is de éreztem, hogy a vékony testem belülről eszi saját magát. A 32. kilométernél azt mondtam Zsófinak, hogy nem bírom tartani az eddigi tempót. Azt is tudtam, hogy a hátralévő 10 kilométer már nem jelent gondot lefutni, megcsinálom mindenképpen, de kértem, hogy menjen előre, legalább neki legyen meg a 4 óra 30 perces teljesítés. Nem emlékszem pontosan hogyan fogalmazott, de az volt a lényeg, hogy időt ő még sokszor javíthat, de velem nem biztos, hogy még sokszor futhat. Hát, 52 éves leszek 2,5 hónap múlva.

Igazi sírógörcsöm lett, annyira meghatódtam a szavaitól, de ugye sírva nem lehet futni, próbáltam visszafolytani magamban a könnyeket. Még soha nem volt ilyen érzésem. Pár pillanatig fuldokoltam. Zsófi nem értette, hogy mi a bajom, de kértem, hogy egy darabig maradjon csendben. Futók kérhetnek egymástól ilyet anélkül, hogy bárki bántónak venné mindezt. Van, hogy szükségünk van a csendre, hogy koncentrálni tudjuk, hogy úrrá tudjunk lenni a testi és lelki nehézségeken.

Az út hártalévő részében úgy biztatott, hogy mutogatott rám és ordította a szurkolók felé, hogy "52 éves lesz, 4 gyereke van és most futja a harmadik maratonját". Hát,…elég motiváló volt.

Ezen a részen már nem örültem, hogy beneveztem, de a Parlament látványa ..., amikor tudod, hogy már csak 8-10 kilométer a cél, az leírhatatlan. Akkor már tudod, hogy megcsináltad. Aki készült, az itt már nem adja fel. A 40. kilométer, ahol azanap már voltunk, csak akkor az még a 12. volt, az érzés amit azon a ponton megél az ember, bizsergető, megérint a teljesítés öröme. És ott már belehúztunk. Ami még bennem volt, azt onnan kiadtam. Utolsó 600 méteren pedig szinte “sprinteltünk”, amennyire 42 kilométer után ez lehetséges. Majd az utolsó 100 méternél mindkettőnk nevét bemondták és végre kézenfogva érkezhettünk meg az utolsó méterekre és léphettük át a célkapun.

Háromszor kellett lefutnunk a maratont, hogy végre hivatalosan is együtt fussunk be.

Nem szégyellem, de Zsófi lányom vállára borultam és sírtam. Mert, ahogy ezt már egy másik futós történetemben írtam, Sírni csak a győzteseknek szabad!

 
Keppler Márta gyűjteményéből
|
A maratoni csoda