Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

„Gyakran elfelejtem, hogy csak egy karom van”

Meganabsten Instagram | Elsősorban az számít, hogy magabiztosan tekintsek a testemre, a lelkemre és mindarra, amit képes vagyok megtenni.

A fogyatékkal élő atlétanő, Megan Absten inspiráló és erőt adó története.

Bevallom, először ezt a címet szerettem volna adni a Meganről szóló cikknek: „A sport visszaadta az önbizalmamat!” Csodaszép mondat, és nagyon igaz – mint ahogy általában a közhelyek. Megan története egyrészt, a szó jó értelmében, valóban közhelyes, másrészről viszont kicsit sem az. Pont azért, mert a csinos, cserfes, vagány 23 éves amerikai lány, aki 9 esztendeje elvesztette a bal karját, nem akarja rózsaszín papírba csomagolni a sztoriját… Ez az írás nem (csak) a futásról szól, sokkal inkább a céltudatosságról, valamint arról, hogy a sport és az abban kitűzött célok hogyan tudják kirángatni az embert a legkeményebb krízishelyzetből is.

 

Birkózni menő

Megan Absten 12 éves koráig az amerikai középosztálybeli gyerekek klasszikus áloméletét élte. Floridai kisváros, kedves család, aranyos ház, szerető környezet, jó barátok és így tovább. Aztán egy nap a szülei közölték vele, hogy a család vakációzni megy Washington államba, és mikor odaértek, kiderült, hogy nem nyaralni jöttek, hanem ideköltöztek. Megannek nem volt lehetősége elbúcsúzni a barátaitól, kiszakították a megszokott és szeretett környezetéből, nem csoda, ha nagyon elveszettnek érezte magát. Ám egy idő után megtalálta azt a közeget, ahol ismét kiteljesedhetett: új iskolája birkózócsapatának tagja lett. „Ha lány vagy, és 13 évesen birkózol, plusz még jól is csinálod, az egy elég menő dolog!” – mesélt erről az időszakról Megan. A birkózás mellett futni is elkezdett, a rövid távokban jeleskedett. Aztán 2009 karácsonya előtt néhány nappal 180 fokos fordulatot vett az élete…

 

„Úgy éreztem, senki nem ért meg”

A fiatal lány quadozni ment a barátaival, ám a járgánya felborult, a bal karja pedig súlyosan megsérült. Az orvosok összesen 40 órányi műtétsorozattal próbálták megmenteni a károsodott végtagot, de végül Megannel és a családjával egyetértésben úgy döntöttek, hogy a lány életének megmentése érdekében inkább amputálják.
„14 évesen, amikor tombolnak a hormonjaid, egy ilyen esemény után először nagyon felszínesnek tűnő problémák és kérdések uralják a gondolataidat… Hogyan lesz így barátom? Milyen ruhákat fogok tudni felvenni? Hordhatok még valaha bikinit? Kamaszként jelentősen másnak érezni magad a többieknél a legrosszabb dolog, ami megeshet veled…”
Megannek számtalan tevékenységet újra kellett tanulnia, olyan egyszerűnek tűnő dolgokat is, mint a cipője bekötése vagy a haja összefogása. Miután a rehabilitációt követően a lány visszatért az iskolába, sokan akartak vele barátkozni, ő viszont mindenkit igyekezett ellökni magától – még a hozzá legközelebb állókat is. „Úgy éreztem, senki nem ért meg.” Ráadásul nehezítette a helyzetét, hogy nagyon szeretett volna újra birkózni, ám, ahogy ő mondta később: „Senki nem fog meglepődni, ha azt mondom, egy kézzel birkózni elég kemény ügy, már-már lehetetlen…”

 

„Teljesen átlagos tininek tűnsz...”

Még nem az a rész jön a történetben, hogy Megan egyszer csak elfogadta az új helyzetét, és elkötelezett sportoló vált belőle. Épp az ellenkezője történt: rossz társaságba keveredett, dohányozni és inni kezdett, a segítséget elutasította. A szülei végül drasztikus lépésre szánták el magukat: Megan vagy változtat, és elkezd terápiára járni, vagy fel is út, le is út. A lány felkeresett egy pszichológust, de saját bevallása szerint nem is maga a kezelés, hanem egy egészen egyszerű mondat irányított a jó útra. Egyik nap korábban ért a terápia színhelyére, és bement vizet vásárolni a házzal szemben lévő boltba. Fizetéskor az eladó megszólította: „Láttalak már itt, te vagy az a lány, aki a terapeutához jár. Nem értem, miért van rá szükséged, teljesen átlagos tininek tűnsz...”
Megan szerint ez volt az kijelentés, ami mindent megváltoztatott benne. Ha más szemében ő egy hétköznapi lánynak tűnik, akkor igenis abba kell hagynia az önsajnálatot, és megtalálni azt a célt, amiben kiteljesedhet.

Nem az idő gyógyít!

„Azt szokták mondani, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem igaz!  – mondta Megan. – Nem az idő gyógyít, hanem az, ha mentálisan megtanulod feldolgozni és kezelni a veled történteket. Vannak könnyebb napok, és igen, akadnak nagyon rosszak is, amikor rettenetesen felidegesít a tudat, hogy éppen te kerültél ebbe a helyzetbe.”

Megtapasztalta, mire képes

A lélekben egyre erősebbé váló lány célja és szenvedélye a sport lett. Mivel már korábban is jeleskedett sprinterként, visszatért az atlétikai pályára, ahol egy nagyszerű edző, Laurie Saunders irányításával vágott bele a tréningekbe. „Laurie segített nekem megismerni az új testemet. Minden területen motivált, olyan volt számomra, mint egy második anya” – mesélte Megan. – Megtapasztaltam, mire vagyok képes fizikailag, például a fekvőtámaszozás jobban ment, mint anno két karral! A sport visszaadta az önbizalmamat.”
Absten pozitív értelemben már-már függővé vált: „Nem akartam, hogy az a tény, miszerint csak egy karom van, bármiben is határt szabjon nekem. Szenvedéllyel és maximális elkötelezettséggel edzettem.”
Ez a hihetetlen eltökéltség vezette arra, hogy iskolát váltson és, ha lehet, még komolyabban vegye az atlétikát. Ahogy ő fogalmazott: még nagyobb szigorúságra és rendszerre vágyott. Az Annie Wright Schools diákjaként egyre jobban teljesített a sportban. „Megtanultam, hogyan kezeljem a különböző helyzeteket, és a fegyelem, a rendszerezett mindennapok, a támogató közeg, valamint a példaképek segítettek azzá válni, aki lenni akarok. A balesetem után hosszú időbe telt, mire megint jól éreztem magam a saját bőrömben. És amikor ezt sikerült elérnem, az teljesen felszabadított!”
A tudatos és elszánt felkészülésnek köszönhetően 2013-ban a fogyatékkal élők nemzeti bajnokságán Megan 100 és 200 méretes síkfutásban ezüstérmet szerzett. A 2015-ben már távolugrásban is szép eredményeket elérő Megan az USA válogatottjának tagjaként részt vett a franciaországi Lyonban megrendezett világbajnokságon, sőt, kvalifikálta magát a riói paralimpiára! Ekkor azonban az élet újabb akadályt gördített elé: pár héttel az ötkarikás játékok előtt edzés közben súlyosan megsérült az Achilles-ina, így a riói álom szertefoszlott.

Az új cél

„Őszintén szólva rosszabb volt, mint a karom elvesztése…” – mondta a sportolónő a Rio előtti sérüléséről. De tanult az autóbalesete utáni időszakból, és tudta, hogy mi segíthet neki a krízishelyzetben: egy új cél, amiért szenvedéllyel és odaadással harcolhat. Így már teljes elszántsággal 2020-ra és Tokióra koncentrál!
Az edzések mellett gyakran tart motivációs előadásokat, és elindította saját YouTube-csatornáját. Itt a komolyabb hangvételű videók mellett olyan felvételeket is közzétesz, amelyekben megmutatja a nézőknek, hogy mikét lehet egy kézzel hajat csavarni, cipőfűzőt bekötni vagy végigcsinálni egy teljes testes edzésprogramot. Hallgatva és nézve a videóit, Meganben az a klassz, hogy egy igazán jó humorú csaj! Bár az üzenetei rendkívül fontosak és előremutatóak a fogyatékkal élők és az épek számára egyaránt, nem veszi véresen komolyan önmagát, és főleg nem próbál meg úgy tenni, mintha mindig minden rendben lenne.


„Gyakran elfelejtem, hogy csak egy karom van, még akkor is, amikor küszködöm valamivel, vagy amikor becsatolom a kis unokatestvéremet az autós gyerekülésbe. De vannak olyan napok is, amikor nagyon idegesít ez az egész. Ilyenkor nem tudok mást tenni, mint hogy megpróbálok türelmes lenni saját magammal, és elfogadni, hogy nem lehetek állandóan boldog és elégedett. Én vagyok az, aki ebben a testben él. Elsősorban az számít, hogy magabiztosan tekintsek a testemre, a lelkemre és mindarra, amit képes vagyok megtenni. Az a tény, hogy elveszítettem a karomat, nemcsak erősebbé tett, hanem megtanított jobban kezelni az életben felmerülő problémákat is.”

 

A cikkhez felhasznált források:
people.com
thenewstribune.com
YouTube/Megan Absten
YouTube/CreativeMornings (Megan Absten Intention is Internal című előadása)
www.aw.org (az Annie Wright Schools weboldala)