Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

3 szívmelengető futósztori karácsony idejére

A futás és a szeretet egyáltalán nem idegen fogalmak... Sőt, a futás nagyon sok érzelmet felszakít

Egy nehéz év margójára.

Ez az év annyi nehézséget hozott, hogy jól esik kicsit nosztalgiázni, és felidézni szívmelengető futósztorikat. Arra kértem néhány futócimborámat, meséljék el, a futómúltjukból mire emlékeznek vissza a legszívesebben, mi az, ami most örömet idéz bennük ebben a futóversenyekben szegény időszakban.

1. Paff, a kabalasárkány

Gandi, aki a 2009-es Ultrabalaton női győztese volt

 

Gandival 15 éve ismerjük egymást. Az ultrafutás még gyerekcipőben járt Magyarországon, amikor szép sikereket ért el. 2009-ben ő állt a dobogón az Ultrabalaton női mezőnyében. Ő egy olyan történetet mesél el, amiben az a fajta semmihez sem fogható egymásra figyelés érhető tetten, amiről azt gondolom, minden olyan futó átélt, aki teljesített már ultrafutóversenyt.

2008-ban forró napon vágtam neki egyéniben az UB-nek. Egy idő után sóhiányom lett. Persze sokáig nem jöttem rá, mi bajom, illetve nem is tudtam jól kezelni, csak szenvedtem, mint egy kivert kutya. Így értem kínlódva éjfélkor Boglárra. Odáig futottam, amíg a gyomrom bírta, utána séta és citromlé kortyolgatás, amíg a gyomrom újra oké lett, és kezdhettem elölről, futás, séta, citromlé… Egyre jobban bosszantott, hogy már lassan 12 órája kínlódok, és semmit sem javul. A lábaim viszont rendben voltam, éreztem, hogy nagyon vittek volna, ha rendbejön a gyomrom. Szóval ilyen állapotban éltem Balatonboglárra. A kísérőim előrementek, hogy szerezzenek nekem sós krumplit, mert ez volt a soron következő sóbevitel próbálkozásom. Elanyátlanodva értem a frissítőpontra, ahol hihetetlen hangulattal fogadott az akkori főszervező Nagy Peti. Az első székre lecsüccsentem, megkaptam a sós krumplit, Kazuár cimborám elkezdett faggatni, hogy mi a baj. Tőszavakban elmeséltem a bajaimat, erre kikapta a kezemből a pohár vizet, hogy ezt most akkor eltesszük, tessék enni magában azt a sós krumplit. Megpróbát meggyőzni, hogy nekem bizony most nem kéne innom. De hát szomjas voltam! Kaptam egy kaukázusi kefírt, a krumplit így sikerül letunkolni a torkomon. Rájöttem, hogy muszáj hallgatnom rá, évtizedes tapasztalata és vitathatatlan érvei vannak. Egyszerre csak a semmiből utcai zenészek keveredtek hozzánk, Peti pedig megkérdezte, hogy mi a kedvenc dalom, mert eljátszatja velük. Egyetlen dal jutott az eszembe, amit legalább 20 éve nem hallottam. Elsőre ki sem merem mondani, hátha valami más is beugrik, de nem így történt. Honnan, az agyam melyik hátsó kis szögletéből tudott kipattanni?! Fogalmam sincs. Végül kimondom: „Paff a bűvös sárkány”. Igen, ezt szeretném meghallgatni. Még hallom, hogy Kazuár azt kiáltja: „Nem baj, ha nem ismerik.” De ismerték. Meghallgattam és teljesen elérzékenyültem. Mire felállítottak a székről, teljesen feltöltődtem. Világvége hangulatban érkeztem, és remek hangulatban hagytam el ezt a pontot.

Ez a számomra megható történtet nekem arról szól, hogy az egymásra figyelés szárnyakat adhat az embernek. És már meg sem lepődtem, amikor 2009-es UB-n, Balatonboglárra érve Nagy Peti ismét ott állt, és már egy komplett zenekarral játszatta el nekem Paff-ot, aki azóta a kabalasárkányom lett.

 

2. Egymással egymásért

Kerekesszékben a SUHANJ! Duna-parti 6 órás futásán

 

A Gulyás családdal a SUHANJ! Alapítvány rendezvényein találkoztam. Andris a kerekesszékes energiabomba és történelemtudós, Zoli pedig a lelkes apuka, aki a fiát kíséri ezekre a futórendezvényekre. Jókedvű kis párosuk sok embernek csal mosolyt az arcára a futóversenyeken. Most az apuka első közös hosszútávú versenyüket idézi fel.

2012. augusztus 12-én került megrendezésre az első S!6 éjszakai futóverseny. Ez volt a Suhanj! Alapítvány első saját rendezésű versenye, ami Szigetmonostorban zajlott a Duna-parton, vasárnap 0 óra és reggel 6 óra között. Féléves futómúltunkkal úgy gondoltuk, hogy egy ilyen lehetőséget nem szabadna kihagyni. Andrist kezdetekben még csak a kerekesszékével toltuk, így tettük ezt most is. Mivel akkor még csak álmodoztunk a hosszabb távokról, így az egyéni versenyt meg sem kockáztattuk, ezért a családtagokból és barátokból gyorsan össze is állt egy 6 fős váltó. Andris 8 éves volt ekkor, és nagy izgalommal várta a versenyt. Ennek megfelelően nem is aludt előtte egy percet sem. Az első 2 órán simán vette az akadályt, a guide-ok felváltva tolták a székkel, amit nagyon élvezet, ám ekkor legyőzte őt a fáradtság, és elment pihenni, de megígértette, hogy az utolsó órában még visszatérhet a pályára. Amíg ő aludt, a csapat gyűjtögette a szépen a köröket, így hamar eljött az 5 óra, amikor ígéretünknek megfelelően felkeltettük Andrist, aki újra a pályán volt. A versenyen részt vett egy kedves kerekesszékes barátunk, Teszári Eszti is egy másik csapattal. Vele többször „összefutottunk” a verseny alatt. A végéhez közeledve éppen utolértük egymást, amikor a két futó egymás kezét megfogva haladt az utolsó métereken, amíg a verseny végét jelző sziréna hangját meg nem hallottuk. Ekkor készült ez a fénykép rólunk. A képen minden rajta van, amit számunkra a csapat jelent, a szeretet, a segítés, egymás támogatása, az összetartás. Futottunk már azóta jóval hosszabb távokat, meg jóval nagyobb időket, de ez a pillanat azóta is sokszor bevillan, amikor végiggondolom, hogy miért is futok. Egymással-egymásért futni, nekünk ezt adják a közös kilométerek.

 

3. Az én olimpiám

Gurdon Évi (balról a második hölgy), a 2000-es évek elején az ultrafutó válogatott tagjaként

 

Gurdon Évi egy kedves, jó futóbarát a kétezres évek elejéről. Története azt példázza, kitartással, szorgalommal a kisvárosi lány is elérheti álmait.

Minden egy futócipővel kezdődött. Évek óta futottam a férjemmel Bocska Istvánnal együtt, ő készített fel minden egyes versenyre, ő az edzőm, lelkitársam, barátom, mindenem, együtt készültünk a versenyre, a nagy versenyre, nekem az álmomat jelentette, felért egy olimpiával. Évek kellettek, hogy testileg, lelkileg ráhangolódjak és ott tudjak lenni, 11 év kemény munkája volt addigra bennem. S mivel ezt a sportágat akkor sem támogatták, így magam kerestem egy futócipőre valót. 

Alsóörsön nőttem fel, jártam óvodába, általános iskolába, egy kis balatoni településen, amire mind a mai napig büszke vagyok. Kopogtattam a Polgármesteri Hivatalba és megkérdeztem a polgármestert, hogy nem tudna-e támogatni a következő versenyre egy futócipővel. Elmeséltem neki, hogy mire készülök, meghívást kaptam egy 24 órás nemzetközi ultrafutó versenyre. Azonnal mellém állt és szerencsére megvehettem azt a cipőt, amit májusban a 24 órás Világ és Európa bajnokságon koptathattam 1 napon keresztül Bergamo utcáin. Természetesen nem akkor kezdtem hordani először a cipőt, hanem már előtte pár héttel, hogy addigra kényelmes legyen, bejárattam. 

2009 májusának első hétvégéje volt, tisztán emlékszem. A férjemmel és a csapattal pénteken délelőtt repültünk ki, izgatottan vártam a napot, a szívem a torkomban dobogott. Lány csapattal akkor még nem tudtunk kiállni, mert kevesen űzték ezt a sportágat. Mára már más a helyzet szerencsére. Horváth Móni (spartathlonista) és én mehettünk ki a nők közül, képviseltük hazánkat, büszkén vettük át a szálláson a címeres mezt, sortot, amiben futhattunk a versenyen. Nagyon meleg volt, igazi mediterrán idő, imádtam, nekünk sütött a Nap.

Délután felvonult a világ ultrafutó népe, szinte az összes kontinensről jöttek futók, akik 24 óra leforgása alatt teljesítették a tudásuknak, felkészültségüknek legjavát. Én egy kis hangyának éreztem magam közöttük. A csapattal a magyar zászló mögött sorakoztam fel a többiekkel együtt. Bemutatták az országokat, felvonultunk a színpadon, hihetetlen érzés volt. Mintha az olimpiára mentem volna. Hevesen dobogott a szívem, óriási élmény volt olyan emberek között lenni, akik már elképzelhetetlen teljesítményt vittek véghez. Én is ott voltam, a nagyokkal együtt, nem akartam elhinni, hogy ez velem is megtörténik. Itt állok és másnap meg bizonyíthatok magamnak, az edzőmnek, a csapatnak, a hazámnak.

A verseny előtti éjszaka már nem nagyon tud jól aludni az ember, forgolódik, el-el alszik néhány órára, s szinte egy pillanat alatt reggel lesz. Pihenni már nem tudunk, a gondolatok nem engedik. Eljött a verseny reggel, kora reggel ébredezett a csapat, ettünk valami reggelit és elindultunk a verseny helyszínére. Egy négyzet alakú pályán róttuk a köröket, 24 órán keresztül. Egyik felén szép sík volt a terep, másik részén enyhén emelkedős, később, a verseny második felében ezt már dombosnak éreztük. Elrajtoltunk, futottunk és gyűjtöttük a kilométereket, óráról-órára. Lassan telt az idő, a nap egyre erősebben sütött. Szeretem a napsütést, vele együtt töltődöm én is. Közben futott a mezőny, ki gyorsabban, ki lassabban, én csak magamra figyeltem, követtem az edzőm utasításait, ettem-ittam haladtam, közben néha itt fájt, néha ott, ezzel nem szabad törődni, csak menni kell és "darálni" a kilométereket.

Eljött az éjfél, ezzel május első vasárnapja is ránk köszöntött, azaz anyák napja, miközben közösen róttuk a köröket Mónival. Csodálatosan csillagos volt az égbolt, az anyukámra gondoltam és kívántam neki nagyon boldog anyák napját innen 1000 km távolból és Móninak is, hiszen ő is anyuka volt már akkor. Kicsit beszélgettünk, néhány kört együtt róttunk, ekkor már túl voltunk a verseny felén, vagyis már kevesebb volt hátra, mint eddig. Olyan hajnal 2-3 körül kezdtem nagyon fáradni, semmi sem esett jól. Átváltottam zombi üzem módra, ismét következett a menetelés. Vártam a reggelt, hogy ismét a Nappal ébredjek, mert reszkettem, fáztam. Ilyenkor mindig azt várom, hogy a házak mögül végre kikandikáljanak az első napsugarak, és megérzzem a nap erejét. Hajnaltól reggelig lassan pereg az idő az én kilométereim meg gyűltek, már nem tudtam hogy hányadik körnél jártam, csak folytattam az utamat, amire ráléptem. 

Lassan felkelt a város, újra hangos lett a környezet, az emberek kijöttek szurkolni, egyre többen és hangosabban biztattak mindenkit. Nem lehetett ellenállni, hol örömben, hol a fáradtságtól repült a lábam. A szövetségi kapitánytól, Molnár Tamástól is hallottam a biztató szavakat, "ez az Évikém, gyerünk csak menj tovább". Ő is látott bennem valamit, szurkoltak a magyar sátorból és a pályán is a csapattársak. Csak hajtott előre a titkos vágyam, az a valami a bűvös 200 kilométer volt 24 óra alatt. Az utolsó kört teljesítettem, jóval a sátrunk után tettem le a rajtszámos babzsákot, mikor lefújták a 24 órát. És akkor mindig jön a kérdés: ilyenkor magába elmerül az ember s kérdi, miért, miért futok, kinek, minek? A válasz csak a sípszó után jön, az az érzés, eufória, boldogság, bánat, öröm, szenvedés, elégedettség, lelki megnyugvás. Ugyan a 200 kilométertől 6 kilométerrel elmaradtam ... de egyszer úgyis meglesz. Még 11 év távlatából is borsózik a kezem, a hátam, ha erre gondolok, belémégett, örök emlék marad. Nem fogtam fel, hogy mit teljesítettem Bergamo utcáin, de boldog voltam. 

Másnap repültünk haza és szerdán már a Polgármesteri Hivatalban újságoltam el, hogy nagyon szépen köszönöm, hogy ott lehettem és segítettek egy futócipővel, és ígéretemet tettem, hogy viszonozni fogom a támogatást. Sokat gondolkodtam, hogy mivel tudom meghálálni. 2012-ben betartottam a szavam, de ez egy másik történet…