Szöveg: Máthé Dóra Zsuzsa | 2019.12.13. | Frissítve: 2020.01.09. | |
@katiekhromova via Twenty20 | Vannak őrült futós korszakok, és van amikor a helyére kerül a futás, besimul az élet egyéb dolgai mellé
Egyáltalán nem probléma, ha az életed során változik a futáshoz való viszonyod. Sőt! Miért is kellene mindig ugyanolyan futónak lenned? Az évek alatt az ember és a környezete is sokat alakul, a futás szerepe és helye is változik. És ez így van nagyon jól! A kihívás az, hogy az új élethelyzetben is megtalálja mindenki a helyét. Elmesélem, hogy az én cirka 8 éves futómúltamban is hányféle hozzáállással és érzéssel indultam neki a futásnak.
A versenyőrült kezdő
2012-ben futottam az első félmaratonomat. Nagyjából fél évet készültem rá – jó fizikai állapotban voltam, nem volt túlsúlyom és a 20-as éveim elején jártam –, és még maga a futás is újdonság volt. Anno asztmás kisgyerekként a futás volt az a sportág, amivel ki lehetett kergetni a világból. Vagyis amivel nem lehetett, mert olyan 300 méter után elkezdtem levegővétel közben sípolni, hörögni. Ezzel a tudattal később a futás szinte olyan volt, mint ellógni egy unalmas középiskolai óráról, szinte tombolt bennem az adrenalin, amikor ment 400 méter, majd 600, 1000 és így tovább. Nincs ezen mit szépíteni, függő lettem. Folyamatosan azon kattogtam, hogy mikor és mennyit fogok futni, ha egy kis plusz időm akadt, kimentem. Azt gondolom, kezdőnek lenni nem ciki! Az én életemben egy nagyon klassz időszak volt, amikor a futásra rátaláltam, és bár bevallom, hogy valóban túlzásba estem, jó volt megélni az újdonság erejét. Mindenkinek ezt tanácsolom, ahogy azt kisgyerekeseknek szokták mondani, ez az időszak sosem jön vissza, ne akarj gyorsan túllenni rajta, élvezd ki, hogy egy egészen új világ tárul fel előtted!
Mit adott ekkor a futás? Az első félmaraton is szuper élmény volt, annyira büszke voltam magamra, hogy folyamatosan versenyekre jártam. Szinte minden hétvégén ott voltam az aktuális félmaratonon, és imádtam. Volt programom, kellemesen elfáradtam, ráadásul igazán jó barátokra tettem szert. Elsőéves egyetemistaként kicsit elveszettnek éreztem magam Budapesten, de a futás megadta a stabil keretet, és azt is, hogy miben vagyok én más a többieknél.
Ultrás arc
Mivel teljes talppal érkeztem a futás világába, gyorsan eljutottam az ultrákig. 6-12-24 órások, pörögtek a kilométerek, a heti edzésszámok. Egy olyan versengő alkatú embernek, mint amilyen én vagyok, nehéz nem mindig a túlteljesítésre vágyni. Még egy plusz edzés, még egy plusz kilométer. De ez nem jelenti azt, hogy valaki széles mosollyal az arcán futkos. Sőt, inkább egy belső vívódás volt ez, lelkiismeret-furdalással, ha hamarabb abbahagytam vagy ki sem mentem. Sokat tanultam magamról. A futás helye kicsit robotikus volt, mindennek úgy kellett előtte alakulnia, ahogy terveztem. Ha nem így volt, csak rossz szájízzel tudtam elindulni. Amikor beszippantanak a versenyek, a teljesítés, az önmagam másokhoz való méregetése, akkor resetet kell nyomni! Mert úgy semmi értelme az egésznek, ha csak egy utálatos dolog, amivel kalóriát égetünk. És az eredmények sem jönnek, a tempófutás sem megy, ha csak nyűg az edzés.
Mit adott ekkor a futás? A 2017-es évem futás szempontjából igen sikeres lett magamhoz képest. Ennek semmi más oka nincs, csak annyi, hogy megpróbáltam átállítani magamban a futáshoz való viszonyom. Már nem csak túl akartam lenni rajta, nem egy szükséges rossznak éltem meg, hanem, amennyire csak lehetett, próbáltam élvezni. Jó, ez így nem teljesen igaz, nekem ez sosem ment, csak a fordított pszichológia működik nálam. Így azt mondtam magamnak: „Ha hisztizel, ha utálod az egészet, akkor sem történik semmi, az edzést meg kell csinálni, fogadd el, hogy most ez van, el fog telni az idő”. És tádáám, sikerült, sem a futás, sem a feladatos edzések nem voltak már a terhemre. Itt óriási dolgot tanultam a futástól, mégpedig azt, hogy mindig magammal kell kezdeni a változtatást!
Sérült futó
A legrosszabb típus mind közül. Amikor sérült vagyok, olyankor egy kicsit jobban szeretek futni. Úgy érzem, hogy most nagyon lenne kedvem, holott más napokon úgy indulok neki „csak legyen már vége”. De a sérülés felértékeli a futást, talán mert az adott pillanatban elérhetetlen, és ez önmagában csábító. Idővel megjelenik a „futásirigység” (a fogalom Sigmund Freud péniszirigység elnevezésű elmélete nyomán született. Freud szerint a lányok 4-6 éves korban döbbennek rá arra, hogy ami a fiúknál látható, az náluk hiányzik. Az elmélet nem ilyen egyszerű, de ennek mintájára találta ki a futóközösség a futásirigység fogalmát). Szóval mindenki más fut, de MINDENKI! Mindenhol futók vannak, mind biztosan nagyon élvezik a futást (nem!), mind biztosan gyorsabban (nem!) és többet (nem!) futnak, mint a sérült futó futna. Nincs meg a futás adta elégedettség érzése, és az a marha sok idő, amivel kapcsolatban mindig azt mondogattad, hogy „na, ha nem futnék, mennyi mindent meg tudnék csinálni”, ez a sok idő egy légüres fekete lyuk. Nem tudsz felszabadultan olvasni, filmezni, barinőkkel kávézni, mert csak az bosszant, hogy nem tudsz futni. Ha jelentős fájdalom is társul hozzá a mindennapokban, az még rosszabb. Depresszió, rettegés, hogy soha többé nem fog már menni egy méter futás sem, ingerlékenység, rossz közérzet – nálam ezek szoktak szuperszonikus koktélban jelentkezni. Mindenkinek jobb, ha futok!
Mit adott ekkor a futás? Semmit! Értitek, sérült voltam, a macska rúgja meg!
Mama test
„De miért nincs rám írva, hogy hiszen most volt terhes?” – minden futásnál ezen gondolkodtam, amikor a számomra szokatlanul zsíros kis testemmel próbáltam kocogást imitálni. De végül mindig arra jutottam, hogy ezzel az állapottal nincs semmi baj, most ilyen a testem, legalább kipróbálom újra, milyen kezdő futónak lenni. De nem ugyanolyan ám! Közel sem, mert a 24 órás futások távlatából már nem tudtam őszintén örülni 2 kilométernek. Persze, örültem az adott távoknak, és azt is tudatosítottam magamban, hogy a fiam születése után pár hónappal ez is hatalmas dolog. De nehéz nem arra gondolni, hogy milyen könnyen és jól esett régen a futás, most pedig „elpüsztülök” – ahogy Bruckner Szigfrid mondja Lázár Ervin meséjében. Próbáltam élvezni, de egy bazi nagy kínszenvedés volt.
Mégis mit adott ekkor a futás? Időt! Csendet! Egyedüllétet. Még emlékszem, amikor az egyik első 5 kilométer fölötti futásra mentem, és egy nagyon nyűgös, nehéz időszakunk volt éppen. Persze telefon volt nálam, ha haza kellene rohanni, én mégis megfogtam az mp3-amat, felhangosítottam annyira, hogy egy pár zeneszámig semmi mást ne halljak. Kellett az, hogy ne legyek „tettre kész”, a mentális pihenés, a kikapcs. A mindennapokban pedig hiába voltam nagyon fáradt, az a pillanat, hogy én határoztam meg, mit és mikor csinálok (mondjuk, hogy melyik lábamat rakom éppen), elég volt a teljes kikapcsolódáshoz. Hiszti és hatalmas kiborulások helyett inkább a futással adtam ki magamból a feszültséget. Mindig azt hittem, hogy ez ilyen anyukák féle kamu, de elindultam zúgó fejjel, és 20-30 perc után teljesen kisimultan tértem haza. A mai napig a futást választom alvás helyett, de csak mert nekem személyesen többet ad!
Babakocsis vagánykodás
Az egyik legjobb dolog lett, pedig az eredeti tervben nem szerepelt. Rossz alvó a gyerek, de ha kivittük, nagyon békésen aludt. Csak tologatni kellett, ha megálltam vele, felkelt. Mit felkelt, felriadt, onnantól pedig alig lehetett visszaaltatni. A séta unalmas volt számomra, így maradt a babakocsis futás. A fiam annyira belejött, hogy napi 20 kilométereket tudtam vele menni hétfőtől péntekig, hétvégén pedig az apukája „futtatta”. A babakocsival futni egy kicsit nehezebb, mint nélküle, de hát ami nem öl meg, az megerősít – ugyebár. És így is történt. Olyan kondit kaptam ezektől a futásoktól, hogy újra tudtam élvezni és szeretni a futást, mert könnyen és jól ment. A biciklisek biccentettek, a többi futó hajrázott, a járókelők elismerősen pillantottak rám. „Kedvesem, már többször láttam erre, csak azt szeretném mondani, hogy nagyon ügyes!” – mondta egyszer egy néni . Én pedig fürdőztem az élményben, hogy újra jólesik a futás.
Mit adott ekkor a futás? Visszajött az önbizalmam, a sok futás (és a nappali szoptatás abbahagyása) miatt elkezdett visszaalakulni a testem is, ami csupán mellékes haszon volt. Nem éreztem magam fáradtnak, nem fájt semmim, újra megkaptam azt az élményt, hogy valami olyasmit viszek véghez, amiről azt hittem, képtelenség.
Kiegészítő önbizalomkvóta
Ezalatt a 8 évnyi futókarrier alatt is hányféle élethelyzet adódott, ami mellé mindig beillesztettem a futást. Persze, akadtak rövid időszakok, amikor inkább a futás mellé illesztettem be az életem, de már tudatosan figyelek arra, hogy a futás egy kiegészítő elem legyen, hiszen ez egy hobbi. És ma már fontos, hogy az önbizalmamnak csupán egyik merítése legyen, ne pedig alapköve.
