Szöveg: Csaba Orsolya | 2020.01.28. | Frissítve: 2021.01.17. | |
Sérülés, betegség, munkahelyi leterheltség, lelki gödör, családi ügyek és még hosszan sorolhatnánk azokat az okokat és indokokat, amik miatt jó esetben csak napok, hetek, rosszabb esetben hónapok, sőt, akár évek is futás nélkül telnek el az életünkben. A szünet utáni visszatérés nem könnyű, ráadásul igen kellemetlen, zavaró, érdekes, sőt, néha vicces gondolatokat eredményezhet...
„Olyan vagyok, mint Bambi a jégen...”
Furcsán hangzik, de eleinte az egész futómozgás olyan... idegennek tűnhet, hiszen elszoktunk tőle a szünet alatt. Mintha a végtagjainknak újra meg kellene tanulnia, milyen is futni, ezért aztán óvatoskodunk, és minden lépésnél koncentrálni próbálunk arra, hogy hogyan is kellene ezt helyesen művelni (Ne húzd fel a vállad! Ne kaszálj már ennyire! Emeld magasabbra a térded! De miért csoszogsz?). Aztán persze nagyjából belejövünk, de azért kell hozzá némi idő. Addig pedig drukkolunk magunkban, hogy ennek a küzdelmes caplatásnak és szerencsétlenkedésnek minél kevesebb szemtanúja legyen.
„Tuti, hogy elromlott az órám!”
Talán még az előző pontnál is kellemetlenebb érzés: az ember igyekszik, küzd, és úgy véli, mindent belead, de a tempója sehol sincs a régi önmagához képest, a pulzusa az egekben egy korábban lassúnak számító tempónál is. Na, ilyenkor születik meg bennünk önkéntelenül is az a mentőötlet – mivel természetesen ennyire rossz állapotban nem lehetünk –, hogy a körülményeket hibáztatjuk. Például: biztosan elromlott az óra, tuti, hogy rosszul mér a pulzuspánt, túl hideg van/túl meleg van/túl nagy a szél, régi a cipőm, túlöltöztem, alulöltöztem, sokan vannak a futópályán és így tovább. A kifogásoknak csak a fantáziánk szabhat határt. Szerencsére ahogy telnek a napok, és haladunk előre az edzéstervben, ezek a kifogások is egyre kevésbé bukkannak fel a gondolatainkban, hiszen kezdjük visszanyerni a régi szuflánkat, és már nem gondoljuk úgy, hogy megátkozott minket a GPS mindenható istene.
„Minden porcikám fáj”
30 percet futottunk alacsonyabb intenzitáson, utána mégis úgy érezzük, mintha minimum egy félmaratont vagy egy maratont teljesítettünk volna. Ismerős? Az első futás egy hosszabb szünet után teljes „testösszeomlást” eredményezhet. Tetőtől talpig minden fáj. Amit nem szabad: kiindulni ebből az érzésből. Amit lehet: bejelentkezni például egy jó kis masszázsra. Amit kell: nyújtás, hengerezés ezerrel!
„Biztos, hogy akarom én ezt?”
A kihagyás utáni első (pár) edzés legnagyobb csapdája. Összeadódnak a cammogás, valamint a fájdalom miatti rossz érzések, és egy meglehetősen masszív kudarcélményt eredményezhetnek. Emiatt pedig felmerülnek bennünk A Nagy Kérdések: „Tényleg akarom én ezt?” „Mi a jó nekem ebben?” „Miért nem csinálok inkább valami mást?” Nos, ilyenkor kell tudatosan leállítani a negatív gondolatokat, és meggyőzni magunkat arról, hogy: 1. Ez csak átmeneti állapot. 2. A jó munkához idő kell. 3. Ez csak egy (pár) edzés volt, alkalomról alkalomra – ha csak egy hajszállal is, de – jobban fog menni. 4. Futni jó. Futni jó. Futni jó! 5. Azért csinálom, mert a szívem mélyén tudom, hogy valójában szeretem, csak épp most nem (annyira).
„Igen, igen, igeeeen!”
És végre elérkeztünk a szünet utáni visszatérés legjobb fázisához. Amikor néhány hét után már nem tipegő Bambinak vagy aranyos kis teknősnek érzi magát az ember futás közben, hanem egy erős(ebb), gyors(abb), lelkes(ebb) valakinek. Tempó alakul, pulzus alakul, futómozgás alakul, és ami a legjobb, hogy az egyre javuló teljesítmény hatására már-már világbajnoknak érezzük magunkat. Ez az az állapot, amikor már alig emlékszünk a néhány héttel ezelőtti teknőske-effektusra, és nem is értjük, egyáltalán hogy fordulhatott meg a fejünkben az a botor kérdés, hogy „Mi a jó nekem ebben?”. Üdv újra a klubban, hajrá!
