Szöveg: Viniczai Andrea | 2016.05.18. | Frissítve: 2019.10.07. | |
Én tizenöt éve futok, és biztosan tudom, hogy a futás adta életem legjobb leckéit, általa válhattam azzá, aki vagyok. Hálás vagyok ezekért az önismereti tanításokért, és hálás vagyok, hogy a futás az életem része lett. És hogy mi mindent kaptam tőle? Rengeteg dolgot, de most álljon itt három, a legfontosabbak közül.
Önmagamba vetett hitet
2006. júliusa, Fertő-tó körüli futóverseny. Rekkenő hőség, már reggel 9-kor majdnem harminc fok. Két nap alatt kell körbefutni a tavat, az első nap etapja 75 kilométer. Van biciklis kísérőm, a férjem, Andris vállalta, hogy hozza a frissítést. A mezőny végén kocogunk néhány futócimbivel. Álmos kis falvak és unalmas búzamezők követik egymást hosszú egyenes aszfalt utakkal összekötve. Szél nem rebben, szinte nem tudunk annyit inni, hogy ne lennénk azonnal szomjasak. 40 kilométer környékén egy kis falu határához érünk. Érdekes, de valahogy úgy érzem, hogy egyre könnyebben megy a futás… mintha felhőkön lépdelnék… olyan puha és rózsaszín minden…
Te most elestél, vagy elájultál?- hajol fölém a férjem aggódva egy pillanattal később. Fogalmam sincs, mi történt az előző másodpercekben. Fekszem az út szélén, és tökéletesen üresnek érzem a fejemet. Andris előre biciklizik a szervezőkhöz, akik a néhány száz méterre levő frissítő pontról kocsival jönnek értem. Az autóban mintha elaludnék, mert a következő kép az, hogy fekszem egy pokrócon a ponton, és vizes ruhával mossák az arcom és a lábam. Kinyitom a szemem. Nem hiszem el, amit látok. Lelkes Guszti, az egyik nagy példaképem, egy spartathloni hős, törli a lábam a hideg törölközővel. A mellette levő segítő épp egy ollót keres.
- Most levágjuk a rajtszámodat, és beviszünk a célba, jó? – nem kérdésnek, inkább kijelentésnek hallom.
- Várj! – vág közbe Guszti. Andi még nem mondta, hogy feladja… ugye, Andi?
Nézek bambán Gusztira, és csak a bizalmat és a hitet látom a szemében.
- Nem, dehogy. – motyogom. Megyek tovább.
Kezembe nyomnak egy vizes flaskát, és indulok tovább. Andris előre gurult a célba, nálam nincs telefon, se semmilyen frissítő, a szintidő határán kocogok a hőségben. Guszti arca van előttem, és elképesztő erősnek érzem magam. Minden további probléma nélkül futom le a maradék harminc kilométert, majd egy nappal később a maradék etapot. A célban ott van Guszti is, odamegyek hozzá, hogy megköszönjem, hogy hitt bennem. Elneveti magát.
- Figyelj, én egy lyukas garast nem adtam volna tegnap azért, hogy beérsz. Te magad hitted el, hogy képes vagy rá. Te hitted el, hogy sikerülhet, ezért tudtál végigmenni. A legnagyobb köszönetet ezért önmagadnak mondd…
Az egóm legyőzését
A XI. kerületben, ahol lakunk, nincs túl sok sík rész. Kaptatók, dombocskák, sunyi emelkedők tarkítják. Szokásos körömre indulok, laza edzést tervezek. Komótos tempóban kocogok, amikor az egyik keresztutcából hirtelen elém kanyarodik egy lány. Körülbelül egy tempót futunk, de baromira zavar, hogy előttem van. Ritmust váltok, megelőzöm. Elégedett vagyok, sima ügy volt. Pár perc elteltével hangos zihálások közepette ellép mellettem. Most mi van, versenyezni akarsz? – gondolom. Felpaprikázom magam, és a sarkában maradok. Most már ő sem enged a tempóból. Lihegünk a felfelé kanyarodó terepen. Majd technikás, emelkedős rész végéhez érünk, ahol kihasználva az út kiszélesedését újra mellé érek, és épp készülök elfutni mellette, amikor hirtelen elszégyellem magam. Minek ez a cicaharc? Miért akarok itt izmozni? A semmi közepén próbálok kakaskodni? A lány felé fordulok, elvigyorodok és megköszönöm neki, hogy a tempójával ilyen gyorsan felhúzott az emelkedőn. Ő is elmosolyodik. Elmeséli, hogy most költözött a környékre, és ez az első alkalom, hogy futva fedezi fel a környéket. Elröhögjük magunkat a korábbi közjátékon. Együtt folytattuk a futást, és jót beszélgettünk a következő egy órában.
Életre szóló barátságokat
2014. április 24 órás futóverseny Sárvár. Nem vagyok ultrafutó, de mindig is kíváncsi voltam a határaimra, arra, hogy mi van a maratonon túl? Több éve dédelgetett álmom volt, hogy egyszer kipróbálom, milyen az, ha 24 órán keresztül futok? Természetesen sok-sok edzés előzte meg a versenyt, és persze rengeteg szervezés, ki fog segíteni teljesíteni az álmom. Nicol és Bocsi egy fantasztikus futóházaspár, ismeretségünk már majdnem egy évtizedes, ők vállalták, hogy frissítenek a verseny alatt. A versenyről nem szeretnék hosszan írni, aki látott már ilyen megmérettetést, az tudja, hogy ez kemény munka nem csak a futónak, de a folyamatosan készenlétben álló, a versenyző minden óhaj-sóhaját teljesíteni akaró frissítő stábnak is. Az órák egyre lassabban telnek, és mikor besötétedik, úgy érzed, soha nem jön el a hajnal. A szurkolók aludni mennek, a város is elnéptelenedik, csak néhány kósza fiatal botorkál a szombati éjszakában. Hajnali háromkor épp elcsoszogtam a frissítősátrunk mellett, és leültem kicsit a kikészített kempingszékre. Nicol a felállított asztalnál tüsténkedett, amikor a semmiből előtűnt egy részeg srác, és gúnyosan röhögve Nicolnak célozta a megjegyzését:
- Na, csórikám, neked sincs jobb dolgod, mint, hogy vasárnap hajnalban paradicsomot pucolj ennek a szerencsétlennek.
Én riadtan figyeltem a srácot, de Nicol angyali nyugalommal nézett rá, elmosolyodott, és azt mondta:
- Nem, tényleg nincs, én ezért jöttem ide.
A fiú zavartan bámult, nem tudott mit kezdeni a válasszal, így inkább szó nélkül eloldalgott. Nekem megszólalni se volt erőm, pedig szerettem volna kinyögni egy köszönömöt. Csak néztem Nicolt, és végtelen hálát éreztem. Arra gondoltam, hogy mennyi önzetlen baráttal gazdagodtam a futás által. Hogy mennyi értékes embert, mennyi feledhetetlen pillanatot adott nekem az, hogy elkezdtem futni.
És most te gondold végig… neked mit ad(ott) a futás?
