Szöveg: Németh Györgyi | 2019.12.10. | Frissítve: 2019.12.11. | |
A férj feldúltan állapította meg, hogy a feleséggel lassan semmi másról sem lehet beszélni csak a futásról. Bárhová mentek, biztosan elhangzott a mondat, hogy: "ó, itt futottunk amikor..." vagy "juj, de jó volt amikor itt róttuk a kilométereket X-szel és Y-nal". A férj úgy érezte, hogy az idő és a tér futóútvonalak hálózatává alakult az évek alatt, míg ő munka ügyekben megjárta Brüsszelt, Shanghait, Szöült, Párizst és a budapesti irodát. Ha a férj előhozakodott egy általa legutóbb ízletesnek talált sült hús elkészítésének módjával, a feleség rögtön hozzátette, hogy melyik futó ismerőse csinálja ugyanúgy. Ha a férj este megérkezett a munkából, a feleség már készülődött a barátaival rendszeresen megszervezett futásra és biztosította őt, hogy hamarosan visszaér, siet, - de várják őt a többiek. Különben is tudnia kell, neki a férjnek, hogy ma futás nap van.
Egy nap, amikor a család felkerekedett egy közös kirándulásra, és a férj végre nyugtázhatta volna, hogy na, most végre kikapcsolódnak, a feleség ismét megjegyezte egy távoli hegy láttán, hogy : "nem is hiszem el, hogy ezeket a hegyeket másztuk meg áprilisban". Szóval a férjnek lassan kezdett betelni a pohár, hogy bárhová is ment együtt a feleségével, a futás valami láthatatlan, zavaró és kéretlen ismerősként lepte meg őt minden utcasarkon, településen vagy hegy láttán, amit a felesége, általa érthetetlen lelkesedéssel üdvözölt.
Történt egy napon, hogy a férj a feleség nógatására maga is belátta, hogy tényleg tennie kéne valamit a kondíciója visszaszerzése érdekében, hisz alig múlt negyven, nem kéne hát feladni mindent. Még elevenen éltek benne az emlékek, amikor fürge nyúlként szaladgált a kosárpályán. Hová tűnt ez az ember? – révedt a múltba a férj időnként, aztán gyorsan el is hessegette ezeket a gondolatokat, hisz úgy érezte bőségesen talál okot a változás magyarázatára. Volt is benne igazság, hisz megszülettek a gyerekek, felépült a ház, és az egzisztenciális kötelezettségek teljesítése időzabáló zombiként ették a férj napi 24 óráját. Lassan elmaradtak az öregfiúkkal szervezett kosármeccsek, a vasárnapi focik, sok volt a munka, kevés a szabadidőt. Cserébe gyűltek a szakmai sikerélmények, de ezzel együtt a kilók is. A férj, a feleség futás iránti lelkesedését vegyes érzelmekkel figyelte, de egy szombati napon úgy gondolta, hogy most vagy soha! Szólt a feleségnek, hogy menjenek közösen futni – hisz így egyfajta koalíciót alkothatnának ismét egy olyan területen, ahol eddig a felek még tárgyalóasztalhoz sem ültek. A feleség meglepetten de örömmel konstatálta az ötletet.
– Hová menjünk futni? – érdeklődött a nő.
– Oda, ahol kevesen vannak. – válaszolt a férj.
– De mégis hová? – érdeklődött a feleség.
– Menjünk a Hármashatárhegyre.
– Dehát ott csak emelkedők és lejtők vannak, szerintem az kicsit nehéz lesz első próbálkozásként. – igyekezett terelni a férjét a futásban sokkal tapasztaltabb nő.
– Miért nem jó az, amit én javaslok?! – kérdezte szemrehányóan a férj.
– Jó menjünk oda, de szerintem a Margitsziget sokkal jobb lenne, hisz ott nincsenek emelkedők.
– Én a tömegbe nem megyek futni! – mondta a férj kissé durcásan.
Hogy a sértődöttség felhangja az ötletének megkérdőjelezése vagy az ismeretlen területre lépés bizonytalanságával együtt járó feszültség levezetése miatt tört-e utat magának, nem tudni. Valószínűleg ez utóbbiról lehetett szó, hisz hány és hány kezdő futó szeretne elbújni valamelyik sötét erdő mélyére, és majd csak akkor előbújni és elvegyülni az "igazi futók" között, amikor már vállalható tempót és távolságot tud teljesíteni. Végül kiegyeztek a Hármashatárhegyben, mert ott úgyis kevesen vannak, de legalábbis találni olyan ösvényeket, ahol egészen biztosan egy teremtett lélekkel sem találkoznak. A feleség vegyes izgalommal ült az autóba. Útközben Robert Glaspert hallgattak.
Az autó kellemes tempóban haladt az autópályán, a zene szólt, a nap szikrázóan sütött, a távoli hegyek hívogatóan bújtak a puha, sűrű levegőfal mögé. Amikor a pár megérkezett a Fenyőgyöngye parkolójához, a férj nagy megelégedésére megállapíthatták, hogy ugye milyen kevesen vannak, hisz azonnal lehetett parkolót találni. Rövid öltözködés után felkerült a pulzusmérő pánt a férj törzsére, amit a feleség a délelőtt folyamán nagy gondossággal programozott be a férfi adataival, gondosan előkészítve a délutáni közös futást. Ezután jött a “szakmai tanácskozás”. Megbeszélték, hogy csak aerob zónában fognak haladni, gyaloglás és kocogás kombinációjából fog állni a FUTÁS (csupa nagybetűvel). Elindultak hát a Szépvölgyi úton felfelé. A feleségben ott dolgozott a korábbi futóélményekből táplálkozó izgatottság, és természetesen már ki is buggyant belőle, az “itt futottunk a Balboán és ..” – de abba is hagyta, hisz mit számít a Balboa, mikor ilyen történelmi pillanat részese lehet.
Kellemes sétával indult az edzés, majd lassú kocogásra váltottak. Egy jobbos kanyar után, egy csendes ösvényen pedig bevetették magukat az erdőbe. A férj pulzusa 140 és 150 között ingadozott a hét és fél perces kilométerek alatt. Amikor 150 feletti értéket mutatott a kijelző, mindig sétára váltottak. Meglepően jól bírta a férj a kocogást, és az útvonal elején sok lejtő kényeztette a párt. 2,5 kilométerig minden ment is szépen. A feleség időnként lassításra kérte a férjet, aki megnyugtatta feleségét, hogy nem bír megállni, mert neki ez(!) a tempó esik jól.
– Huh, tényleg sétálnom kell. – mondta a férj pár lépéssel később azután, hogy a feleség figyelmeztette.
– Honnan tudtad, hogy sétálnom kell? – kérdezte a férj.
– Hallottam a légzésedből. – mondta a nő.
A férj végre elismerően simogatta meg a feleség vállát, csak érti a dolgát ez a nő – gondolta.
Elértek az első komolyabb emelkedőhöz, amin a férj nagy lendülettel indult el. A feleség kissé csodálkozott is a vehemencián. A férj azonban félúton megállt, mert megszédült. A pulzusa nem volt vészesen magas, de az évek óta szunnyadó test most borzongott bele először igazán, hogy ismét használatba vették.
– Igyál! – kérte a feleség. Már nincs sok a tetejéig, addig lassan sétáljunk fel.
A férj összeszedte magát és felcammogott az emelkedő tetejére. A feleség csak annyit jegyzett meg, hogy az áprilisi Mátrabérc túrán bizony ilyen úton jött-ment 12,5 órán keresztül. A férj lehuppant a földre és kérte a feleségét, hogy pihenjenek pár percig. A férfi pulzusa egészen gyorsan csillapodott, aztán lassult a csökkenés. Miután kissé megnyugodott a szervezete, megjegyezte: - Ilyen volt a Mátrabérc 12,5 órán keresztül? Nagy vagy!
A feleség őszintén örült, hisz eddig hiába érkezett haza számára nagy teljesítményeinek élményével, tudta, hogy az otthoniak nem érzik át a dolog jelentőségét. A futáson kívül ezer és ezer fontos dolog van az életükben: kinek egy földrész büdzséjének kordában tartása, kinek az ötös megszerzése matematikából. A “tárgyalófelek” az asztalon pihenő kezeiket először közelítették egymáshoz és érintették meg a futás témájában. Először kezdtek közös nyelvet beszélni ezen a területen. Miután a férj kipihente magát, elindultak visszafelé. A táv második felében inkább gyalogoltak és kevesebbet kocogtak. A férj végül 6 kilométert teljesített. A nagy közös kaland után nem volt ünneplés, nagy hajcihő, a világ legtermészetesebb élményeként konstatálták a felek, hogy létrejött a koalíció. Futottak, együtt, sőt terepen! Lenyújtottak és beültek az autóba.
Budapestről hazafelé ismét az autópályán utaztak, most Horace Silver – Kathy című számát hallgatták. A még közeli várost és a távolodó hegyeket látva a férj talán magának, talán a feleségének vagy a hátul utazó kisfiának az autó ablakára bökve, a távoli hegyek felé mutatva azt mondta: Azon a hegyen futottunk!
