Szöveg: Viniczai Andrea | 2017.04.03. | Frissítve: 2019.03.21. | |
Ha jönne egy tündér a varázspálcájával, és azt mondaná, hogy megajándékoz majdnem egy teljes nappal, amikor azt csinálhatsz, amit csak akarsz, te mit választanál? Én bizony futni mentem.
Coach vagyok, emberekkel foglalkozom. Segítek nekik az elakadásaiknál, támogatom őket, hogy meg tudják valósítani álmaikat. Szép, ám emberpróbáló hivatás, amihez folyton tölteni kell a belső akksimat. Ezért futok. Ezért megyek el néha hosszabb futóversenyekre is. Ezért mentem el a Balaton Szupermaratonra is. Ez itt pedig a rendhagyó beszámolóm, amiben ne keress se adatokat, se teljesítési időt, se pulzusszámot.
Nem kell megérteni, csak elfogadni
Az, hogy ki miért áll a rajthoz, egy többnapos ultraversenynél, abszolút egyéni. Van, aki a tavalyi idején akar javítani, van, aki már évek óta visszajár, van, akinek a szezonkezdést jelenti, van, aki győzni jön. És vagyok én, aki kikapcsolódást keres az ilyen versenyeken. Drága anyukámnak sokáig nem mertem elmondani, hogy erre a megmérettetésre készülök. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon, izguljon előre a verseny miatt. Amikor végül bevallottam neki, azt kérdezte, miért kell ennyit futni, ő ezt nem igazán érti. Akkor mondtam neki, hogy ezt megérteni nagyon nehéz, inkább próbálja elfogadni a tényt, hogy a lányának ez jelenti a kikapcsolódást. Hiszen mindannyiunkat más motorok hajtanak. Mindenkit más ösztönöz a futásban is. Én például sosem szerettem úgy odaállni a rajtba, hogy az órámon tartom a szemem, hogy nekem most PB-t kell futnom. Nem motivált, hogy első legyek, vagy jobb, mint tavaly. De elfogadom, hogy a többségnek ez a fontos, és hogy ez hajtja őket előre. Nekem ezek a hosszútávú futások inkább az örömkeresésről és a belső utazásról szólnak.
BSZM = Tudatos jelenlét megtapasztalása
Első nap reggel. Siófok, Balaton-part. Állunk a rajtban. Még izgulok, de élvezem ezeket az indulás előtti utolsó perceket. Szeretem nézni az arcokat. Élvezem nézni a szemeket, figyelni a begyakorlott mozdulatsorokat, látni, hogy ezekben a pillanatokban mindenki egyformán izgatott. Nincs különbség a 3:30-as ezreket futó fél-profi és 6:20-al kocogó hobbifutó között. És kezdődik a visszaszámlálás, dördül a pisztoly. Indulhatunk! November óta minden egyes kilométert ezért a versenyért futottam. Azért, hogy minden teher és nyomás nélkül, jókedvűen teljesíteni tudjam ezt a 193 kilométert. Ági barátnőm is itt van, úgy terveztük, amennyire lehet, együtt maradunk, és közösen megyünk végig. Ez a terv persze az első 15 kilométer után megdől. Nekem egy pár másodperccel gyorsabb tempó esik jól, ő inkább lassabban menne, elhagyjuk egymást. Futok egyedül, harmincegynéhány kilométer vár még rám. Beérek futókat. Beszélgetünk. Nevetünk. Majd búcsúzunk. Újabb futókkal találkozom. Nádudvar. Gödöllő. Székelyudvarhely. Berlin. Mind máshonnan jövünk, de mindannyian egy nyelvet beszélünk: a futók nyelvét. Szidjuk az erősen tűző napot. Pacsizunk az iskolaudvarról kinyújtózkodó kölykökkel. Számoljuk a hátralevő kilométereket. Megvitatjuk, ki mivel szeret frissíteni. Aztán szép csendben futunk egymás mellett. És én pont ezt imádom a hosszú futásokban. Hogy van alkalom megélni annyi mindent, amire nincs lehetőség a hétköznapokban. Megélni, hogy egy jól választott frissítő után megtáltosodok, és harminc kilométerrel a lábamban is tudok ritmust váltani. Megélni, hogy fejben elfáradok, és halálosan unom az egészet, és azt számolgatom, mennyi van még a következő ellenőrzőpontig. Megélni, hogy most négy napig nincs más dolgom, mint rakni az egyik lábam a másik után. Megélni, hogy eggyé válok a futással mozgás közben. Erre teremt alkalmat a BSZM. Négy napot kínál, hogy megéljem, mi mindent tud adni a futás, milyen élményekkel, gondolatokkal gazdagodhatok ezen a hosszú hétvégén.
Félre az előítéletekkel!
Pár hete volt az egyik facebook csoportban egy vita arról, hogy egy 5 óra 20 perces maraton az futás-e, vagy csupán a verseny teljesítése? Sokat hergeltem magam ezen a kérdésen, bennem ilyen téma fel se merül, én ugyanolyan csodálattal nézek a verseny leggyorsabbjaira, mint az önmagukat legyőző, záróbusz előtt kocogó futótársakra. És a BSZM pont egy olyan verseny, ami megtanít arra is, hogy ezeket a kérdéseket, és minden ezzel együtt előkúszó előítéletet töröljünk ki magadból. Hisz elég csak végignézni az induló mezőnyön, és láthatunk majd nagyfenekű futólányt, pocakos futót, és korosabb versenyzőt is. Azt javaslom, hogy jegyezzük meg jól az arcukat, mert nagy valószínűséggel látjuk majd őket a célban is. Mert a futástól megtanulhatjuk, hogy a látszat legtöbbször csal.
Az első nap rajtja előtt megkérdeztem egy szervezőt, hol lesz majd a masszázs a befutó után. A srác végigmért, majd közölte, hogy masszázs csak az egyéni teljesítőknek jár. Megköszöntem a válaszát, és nem kértem ki magamnak, hanem csendesen kuncogtam magamban. Más, lehet, hogy letört volna attól, hogy nem néznék ki belőle azt, hogy egyedül futja végig a versenyt, engem inkább motivált, még nagyobb kihívást jelentett így a futás.
De mi volt a versenyen?
Most, hogy ennyit olvastál, már biztos azt gondolod, hogy jó-jó, de mi volt a versenyen? Egy szóval válaszolva: flow. A négy nap alatt 22 órán keresztül azt csináltam, amit szeretek. Futottam. Még az első nap összecimbiztünk néhányan, így a következő napokat együtt futottuk végig. Egy lapigazgató, egy óvónő, egy villamosmérnök, egy berlini buszvezető és én. Normális körülmények között, lehet, hogy sosem találkozunk. De itt együtt futottunk. Nagyokat röhögtünk, vagy épp összezárt foggal szidtuk a szelet, esetleg gumicukrot dugtunk egymás szájába, ha elfogyott a szufla, és egy ütemben kocogtunk a saját ritmusunkban. Négy napra egymás családjává váltunk. Vigyáztunk egymásra, segítettük egymást, együtt reggeliztünk, vacsoráztunk, beszéltük át az élményeket. Maxig töltöttük a hétköznapokban lestrapált belső akkumulátorainkat. Amikor a verseny másnapján, hétfő reggel fél nyolckor bementem kislányom iskolájába, az egyik apuka felhördült: Nem hiszem el, hogy nem sántikálsz. És mi az, hogy még izomlázad sincs? Biztos, hogy négy napig futottál? Erre csak azt tudtam válaszolni neki, ha az ember huszonkét órán keresztül csinálhat olyan dolgot, ami örömet okoz neki, akkor maximum a tejbetökként viruló fején lehet látni, mivel töltötte a hétvégét. És szerintem pont ez a lényege az amatőr sportolásnak: hogy megtaláld azt a mozgásformát, és azt a tempót, ami feltölt, és ami olyan örömet okoz, hogy alig várd a következő alkalmat…
2018-as BSZM, azt hiszem, jövök! ☺
