Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Csak azért is megmutatom!

@spooner via Twenty20 | Van, hogy a "most majd megmutatom" érzése visz előre egy nagy sportteljesítmény felé

„Tapló agy” és „antitálentum”, avagy hogyan kovácsolj előnyt a megaláztatásból?

Soha nem voltam kimondottan tehetséges a sportban. Néha felmerül bennem a kérdés, hogy ha csak egy kis tehetség jutott volna nekem a kitartásom mellé, akkor hova jutottam volna. Az edzői képzés kapcsán pedig az jutott eszembe, hogy az edző is pedagógus, erről pedig beugrott, hogy tulajdonképpen sokat köszönhetek a rossz pedagógusoknak és edzőknek. Hogyan kovácsolj előnyt a megaláztatásból? Gyorstalpaló kezdőknek és haladóknak.

 

Schneiderné

Schneiderné megint kihívott felelni. Döcögősen megy. Miért van az, hogy angolból minden pöpec, másodikos gimisként már megvan a középfokúm, a német meg egy kínszenvedés? Schneiderné azt mondja nekem, hogy tapló agyam van és egy nyelvi antitalentum vagyok. Schneiderné haja olyan, mint egy feltupírozott, dauerolt madárfészek, gondolom magamban, és elégedetten konstatálom, ahogy a nyitott ablakon beszálló falevél megpihen a feje búbján. Innentől kezdve nem vagyunk jóban én meg Schneiderné. A tapló agyammal azt azért sikerült felfognom, hogy egy jó pedagógus nem mond ilyet egy diáknak, pláne az egész osztály füle hallatára. Tapló agyamban az is felderengett, hogy nem lehetek nyelvi antitalentum, hiszen Eger legjobb gimijében tanulok angol tagozaton, ahova az angolversenyen elért első helyezésemnek köszönhetően nyertem felvételt. A németet onnantól kezdve legalább annyira utáltam, mint Schneiderné a pedagógusi pályát gyerekestől, mindenestől. Akkor feltettem a kérdést, hogy minek lett ebből a nőből pedagógus? Talán jogra akart menni, de elfelejtette, hogy mikor volt az Aranybulla, és ezen múlt a felvételije? Esetleg orvosira, de sírógörcsöt kapott, amikor békát kellett boncolni? Sosem fog kiderülni. De fontos tanulság, hogy egy rossz pedagógiai módszer, jelen esetben a megalázás, nagyon mély nyomot hagyhat egy fiatal ember lelkében. Olyannyira mélyet, hogy 20 évvel később erről ír házidolgozatot és cikket.

 

Gézabá

Gézabá igazi régivágású edző volt. Kalapban és szürkésbarna ballonkabátban állt a medence szélén, szakadó hóesésben, mert Egerben akkor még nem volt fedett uszi, így télen is a nyitottban edzettünk. Tizennégy évesen kezdtem el vízilabdázni, a gimi előtti nyári szünetben. Általánosban röplabdáztam, nem voltam rossz, de annyira jó sem, hogy folytatni akarjam, ezért épp kapóra jött, amikor Anikó barátnőm azt mondta nekem, hogy menjünk le az usziba, mert helyesek a vízilabdás fiúk. El is kezdtünk lejárni, ami nyáron, amikor hét ágra sütott a nap, elég jó móka volt, de télen, amikor a mínusz tíz fokban be kellett ugrani a medencébe, majd ki kellett mászni onnan, már kevésbé. Anikó őszre le is pattant, mint a labda a jobb felső kapufáról, én viszont bepattantam a jobb felső ficakba, de nem a fiúk, hanem a „feeling” miatt, amit az uszoda, a brügi és a csapattársak adtak. Itt kezdődött nálam a sport szeretete, pedig Gézabá mindent megtett azért, hogy ne így legyen. A női csapatot edzeni nem volt nagy dicsőség akkoriban, és ezt a csalódottságát vetíthette ki ránk. Amikor elkezdtem, csak mellben tudtam úszni. Autodidakta módon tanultam meg a három másik úszásnemet (a felnőttkori úszóedzőm nagy „örömére”, aki vért izzadt, hogy a rosszul berögzült mozgásmintákat – úgymint kaszálás, csapkodás és parasztlengővel úszás – leépítse, minimális sikerrel). Egyedi és utánozhatatlan technikámat Gézabá is elismerő szavakkal jutalmazta, elnevezett hát „Kaparósnak”. Megalázás újratöltve, mondhatnám, de nem adtam fel. Ezen a ponton a megszégyenítés már nem utálatot váltott ki belőlem, mint a német esetében, hanem vasakaratot. Csak azért is megmutatom az öregnek, hogy belőlem nagyon jó játékos lesz, kaparós úszás ide vagy oda. Pár évvel később egészen a junior-válogatottságig kapartam magam.

 

Az életem fele sport

Az életem több mint felét, összesen huszonhat évet töltöttem iskolapadban, kisgyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként és olyan emberként, aki azt hitte magáról, hogy felnőtt, pedig nem (itt tartok jelenleg). Az életem több mint felét, nagyjából huszonkét évet töltöttem tornatermekben, uszodákban, kint a szabadban. Hogy mi következik ebből, azon kívül, hogy öregszem? Az, hogy néha éveknek, sőt évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, hogy belássuk; semmi nem történik ok nélkül. Az én esetemben a „csak azért is megmutatom” attitűdöt erősítették a negatív tapasztalatok, és csak most kezdem a mélyebb összefüggéseket látni és megérteni. Kitartás, céltudatosság, „Ne a múlton vekengjünk, hanem menjünk tovább, előre!” hozzáállás. Nekem ezt tanították a rossz pedagógusok és edzők.

És neked?

(A két történet igaz, de a neveket megváltoztattam.)