Bogárdi Szilvi Ultrabalaton győztes - interjú | Futásról Nőknek

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Bogárdi Szilvi Ultrabalaton győztes - interjú

Gesztenye fotó | 2018 év Ultrabalaton győztese: Bogárdi Szilvia

Első egyéni Ultrabalatonját futotta, és rögtön meg is nyerte a kört.
Idén az Ultrabalatonon szülési szabadság miatt nem indultam, de Fonyódon lelkesen vártam a futókat, szurkoltam minden egyes elhaladókat. Az egyéniek 165 kilométerhez viszonylag későn érkeztek, de előre megfogadtam, hogy a női mezőnyből két indulóhoz ki fogok menni akkor is, ha időközben el is alszom. Úgy terveztem, hogy az aktuálisan vezető női indulóhoz és Szilvihez ki fogok nézni egy jó szóra, egy pacsira, még ha ez nekem többet is jelent. Tudtam, hogy Bogárdi Szilvia (jegyezzük meg ezt a nevet az ultrafutás kapcsán, mert lesz még létjogosultsága) jó helyen lesz, de azon én is meglepődtem, hogy már ekkor első helyen haladt. Mikor közel ért, kiugrottam elé és a legnagyobb meggyőződéssel kiabáltam az intim szférájába betolakodva, hogy "Nagyon ügyes vagy, szépen mész, hajrá!" Egy pár éve ismerem Sziszót, szívből szurkoltam a sikerének, igazán őszinte és szerény személyiség, ő a 2018-as Ultrabalaton női győztese! 26 óra 13 perc 17 másodperc alatt megtette a 221 kilométeres versenyt! Gratulálunk!
 
 

Vékonyka, mindig mozgékony lányka voltál, született futóalkat?

Tizenévesen komolyan kosárlabdáztam, mellette kedvemre futogattam. Majd jött egy jópár év kimaradás, mígnem 2011-ben az egyik barátom azt mondta, mi lenne, ha elmennénk 5 fős csapatban lefutni a Bécs-Budapest ultramaratont. Ránéztem kerek szemekkel, mert nagyjából 20 éve nem futottam, szeptember elején mégis elkezdtem a felkészülést az október végi versenyre, ahol 5 nap alatt futottam 98 kilométert. Ez a csapat volt akkor a Záróbusz-felvezetők ESK. Aztán ez a csapat elkezdett bővülni további futni vágyó ismerősökkel, barátokkal. Közösen eljártunk futóversenyekre, teljesítménytúrákra. A csapat sosem lett hivatalos egyesület, megmaradtunk baráti társaságnak és én egy pár száz méter után feladott versenyem eredményeképpen lehettem poénból az Ultrarövidtáv Szakosztály elnöke.

Egy ultrarövidtávú futóból hogyan lesz ultrás?

2012. május 13-án futottam az első maratonomat, pont 6 évvel ezelőtt. Nekem mindig tetszett az ultra spirituális része, egyfajta belső útként élem meg a mai napig. 2015 őszén neveztem be az első 6 órás versenyemre, ahol 50 kilométer volt a cél, végül 62 kilométert sikerült teljesítenem. 2016-ban Bányainé Rónay Erika barátnőm kért meg, induljunk párosban az Ultrabalatonon, és azt teljesítettük is. A tavalyi célom egy 12 órás verseny volt, Sárváron futottam áprilisban 115 kilométert, de csak izgatott, hogy véletlenül csináltam-e meg vagy tényleg fekszik-e nekem ez az ultra, ezért Temesváron futottam egy újabb 12 órát 122 kilométerrel.

Hogyan tudod beilleszteni az edzéseket?

Vértesszőlősön élek és Pestre járok be dolgozni, vízépítési tervezőmérnök vagyok. 3 órát utazom naponta, minden nap negyed 6-kor kelek. Mire hazaérek, este 6 óra múlt, akkor indulok neki az edzésnek. Előfordul, hogy nincs kedvem vagy fáradt vagyok, de tudom, hogy nem szabad ezen gondolkodni, csak felöltözöm és kimegyek. Még a naphoz tartozik az edzés, nem véletlenül van így kitalálva az edzésem; az edzőm, Ispánki Zoli munkáját sem akarom tönkretenni. Utána nagyon jó érzés, hogy erőt tudtam venni magamon. Heti 5 edzéssel készültünk, hétköznap rövidebb, hétvégén pedig hosszú futásaim voltak.

Egyedül vagy inkább társaságot keresve futsz?

Általában egyedül futok edzéseken, főleg azért, mert ez nekem az „én-időm”. Reggel felkelek, vonatozok, BKV-zom, dolgozom és annak örülök, hogy végre hazaértem, mehetek ki futni és egy kicsit magamban lehetek. Persze előfordult olyan is a hétvégi hosszú futásaim alkalmával, hogy párom, Miki felajánlotta, hogy eljön a kutyánkkal, Virslivel segíteni frissíteni. Ők addig kicsit sétálnak, amíg én futok.

Kik voltak a segítőid az Ultrabalatonon?

Összesen három segítőm volt: Miki jött autóval, szerezte a jeget és hűtötte az enni- és innivalót, Bandi és Zsuzsi barátaink pedig felváltva bicikliztek mögöttem vagy előttem, miközben intézték a közvetlen frissítésem. Egyszer kísértem ~90 kilométeren egy egyénit bringával, és őszintén mondom, futni könnyebb feladat. Ők elég jól ismernek mind a hárman. Szóban átadtam egy kezelési útmutatót is nekik a verseny előtt, hogy mire figyeljenek velem kapcsolatban. Azt kértem, hogy ne hozzanak versenyhelyzetbe, mert az agyonnyom, vegyék észre, ha alibizek, ne hagyjanak hosszan depózni és a hisztit engedjék el a fülük mellett, mert annak csak akkor van létjogosultsága, ha van hallgatóság.

A verseny előtti héten kérdeztünk meg pár dologról, nem igazán tudtad még elhinni, hogy menni fog, ehhez képest megnyerted a verseny.

Élveztem, hogy elrajtoltunk, mert már nagyon kezelhetetlen és feszült voltam a verseny hetében. Izgatott is voltam, bizonytalan is, a segítőimet sem akartam cserben hagyni. Talán jobb pillanataimban el tudtam hinni, hogy én erre képes lehetek. Úgy indultam neki, hogy tudatosan nem bontottam fel nagyon kicsi szakaszokra a távot, inkább az aktuális lelkiállapotomnak megfelelő célt tűztem ki magam elé. A beérkezés és a szalag volt az a pillanat, amit a legtöbbször lejátszottam magamban.

Milyen „taktikával” haladtál?

Edzői utasítás volt, hogy minden órában 5-10 percet gyalogoljak a versenyen, ez főleg eleinte volt fontos és a segítőim nagyon figyeltek is rá. Volt olyan, hogy már el akartam indulni és hátulról rám szólt Zsuzsi, hogy „még van két perc gyaloglás!”. Tudtam, hogy a mezőnyben jó futók indulnak, a fejemben besoroltam szinte mindenkit magam elé, hiszen tapasztaltabbak és többszörös teljesítők is voltak a mezőnyben, én csak arra a 32 órára fókuszáltam, ami a szintidőt jelentette. Azon belül a 30 óra volt az titkos álmom, annak marhára örültem volna. De volt egy pár ember, aki az edzéseimet látva dobogós helyre várt (én is – szerk.), de tudom, hogy anno a 12 óra után milyen fáradt voltam, elképzelésem sem volt, hogy mi lesz 20 óra után.

Nem is volt durva holtpont, amikor fel akartad volna adni?

70-80 kilométer környékén gyomorbántalmakkal küzdöttem 2 teljes órán keresztül. Bíztam benne, hogy idővel rendeződik a dolog. Ekkor is törekedtem rá, hogy minél kevesebbet depózzak. Tudom magamról, hogy ha elkezdek többet ácsorogni, akkor egyre elhúzódik majd a depózás ideje és nem lesz jó hatással a továbbiakra. Menet közben is tudok enni, inni, egyetlen helyen ültem le krumplistésztát enni. De alapvetően nem volt ücsörgés. Tudtam, hogy bármi is történik, az úgyis elmúlik, a rosszat ki kell bírni, azzal nyugtattam még magam, hogy sok mindent elbírtam már az életemben, ez is menni fog. Fejben erősnek tartom magam alapvetően, de kellett, hogy most tényleg semmi ne zökkentsen ki.

Nagyon jól ismered magad, ha tudod, hogy mik a gyengeségeid.

Fejben nem akartam szétesni, a futás mentális részére koncentráltam jobban, a lelkemet pátyolgatni nem álltam meg. Vártam már az éjszakát, nagyon szeretem a csendet, nyugalmat; akkor nagyon jól éreztem magam, azt hiszem, énekelgettem, léggitároztam, elszórakoztattam magam. Mindaddig, amíg nem jött az utolsó 40 kilométer... Erre is készültem, mert többen mondták, hogy ezek a versenyek ott fognak elkezdődni. Számolgattuk, hogy ha végiggyaloglom tempósan, akkor is beérek. De a gyaloglás is a lelkemnek tett csak jót, ugyanúgy fájt akkor is mindenem. Folyamatosan próbáltam rávenni magam a futómozgásra. Tudtam, hogy már régóta a komfortzónán kívül vagyok, de nincs különösebb bajom. Ezeket kellett lemeccselni önmagammal. Ispi, az edzőm az utolsó 3 órában megérkezett, próbáltam vele alkudozni, hogy „de csak addig az oszlopig gyaloglok”, mire ő azt mondta „Szilvi, annyival is később lesz vége”. Beláttam ezt, és megpróbáltam futni.

Ezek szerint egyszer sem veszítetted el a fókuszt?

Az utolsó 3,2 kilométer volt a legnehezebb, ott egy nagyon picit el is sírtam magam, mert annyira türelmetlenül vártam már a végét. Ott éreztem először azt, hogy soha nem lesz vége ennek a 221 kilométernek. Nem tudtam örülni annak se, hogy már a Club Aliga területére értünk, mert annyira a végét vártam. Ólomlábakon járt az idő, próbáltak biztatni a segítőim, de már semmi nem segített. Állítólag volt párszor olyan fejem, hogy jobbnak látták, ha csendben maradnak.

A befutó olyan volt, amilyennek elképzelted?

Úgy képzeltem, hogy a segítőim ott lesznek, esetleg még pár ismerős, aki kíváncsi lesz rám, de ezt álmomban se gondoltam, hogy rengeteg ember áll majd velem szemben és őrjöng, tapsol. Volt, aki konkrétan ideutazott a befutómra.

Milyen frissítővel készültél?

A SiS-nek a GoEnergy porát kevertem be, pluszban dobtam bele mindig egy elektrolitos pezsgőtablettát. Egy ilyen adagban 47 gramm szénhidrát volt, ezt kiegészítettem még némi szilárd kajával, hogy nagyjából 60 gramm lemenjen minden órában és a szilárdtól dolgozzon is a gyomrom. Ha pluszban kellett folyadék, akkor mellé ittam még vizet vagy kólát. Nekem bejött, hogy nagyjából 15-20 percenként ittam, félóránként meg vettem magamhoz valami szilárd ételt. A rizst nagyon szeretem, vittem jó sósan megfőzve, de egy idő után már nagyon nehezen ment le. De tudtam, hogy csak azt kell végig küzdeni, ameddig lemegy, utána rendben lesz és lesz belőle energia. Az édeset nem igazán szeretem, de azért csipegettem azt is, főleg energiaszelet formájában. Ezen kívül egyszer ittam egy kávét és kaptam egy jégkrémet is a kísérőimtől.

Ha jól tudom, a szemeddel is vannak gondok. Egy ilyen versenyen mivel tudtál felkészülni az éjszakai nehézségekre?

Igen, ez így van, az egyik szememre nagyon minimálisan látok (gyakorlatilag nem is használom), a másik is elég rossz. Szürkületi vakságom is van, nem látom a magasságokat, mélységeket, az árnyék és gödör közötti különbséget. Az edzéseimet sötétben csak az ismert bicikliúton szoktam csinálni. Születésem óta ezzel élek, látom, amit kell, de nagyon fel voltunk készülve, a biciklis kísérőim felszerelkeztek lámpákkal, hátulról világítottak nekem, így végig megnyugtatóan láttam mindent.

Álmosság nem is jelentkezett nálad?

Amikor vasárnap reggel feljött a nap, az eléggé rossz volt. Ott kicsit fáradtnak éreztem magam. Beszűkültem tudatilag is, elkezdtem az út szélétől a közepe felé menni és Zsuzsi terelgetett vissza. Többször ködösnek éreztem az elmémet is, de utána jöttek újra a tiszta részek. Szerencsére nem hallucináltam, a kimaradt éjjel sem viselt meg annyira. Jópár évvel ezelőtt előfordult néha, hogy fél vagy egész éjszakákat dolgoztam, nem volt újdonság az éjszakázás, ha nem is a napi rutin része, de nem annyira terhelt meg ez az ébren töltött 34-36 óra.

A versenyhelyzet agyonnyom, szerencse, hogy jódarabig nem is tudtad, hogy első helyen vagy.

Nagyon csőlátással futok, Miki szerint ahol én futok, ott kitörhetne a III. világháború, azt se venném észre. Mag Erikát se vettem észre, hogy elmentem mellette, pedig ismerjük egymást. Dörgicsénél a segítőjét láttam meg biciklin és érdeklődtem tőle, hogy mi újság elől. Ő pedig közölte, hogy „ti vagytok az eleje”. Nekem ez nagyon furcsa volt, mert sokáig a mezőny végén voltam 6 perc körül tempóval.

Volt-e valami, ami újdonság volt, amire nem számítottál?

A végén furcsa volt, mert azt éreztem, hogy gyorsabban gyaloglok, mint futok, de – mint utólag kiderült - ez nem volt igaz. A saját mozgásomat szétesettnek éreztem, nem találtam a lépéseket, azt hittem, hogy nagyon be vagyok görnyedve, nem haladok. Pedig a videó már a második nap reggelén készült és egyáltalán semmi probléma nincs a mozgásommal, bentről mégis borzalmasnak éreztem.

Hogy viseled ezt a nagy felhajtást, ami körülötted kialakult?

Azt szerettem volna, hogy amikor vasárnap hazamegyek, bebújok a kis csigaházamba és a közvetlen környezetem elismerésében fürdőzöm egy pár napig, aztán ennyi. Ezzel szemben folyamatosak voltak az üzenetek és megkeresések, de – úgy gondolom - minden csoda három napig tart és lassan visszazökken mindenki a hétköznapokba. Illetve most kaptam egy olyan plusz érzelem-csomagot a héten ezzel a győzelemmel, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, nagyon szokatlan a számomra.

Nagy vágyad egy 24 órás verseny, ez megmaradt a terv vagy jövőre visszajössz címvédőként?

A kettő között fél úton vagyok most, még nem tudom, jövőre is elindulok-e. A 24 órás azért fontosabb nekem, mert gyakorlatilag a pályaatlétikához hasonlónak érzem az ultrafutáson belül, körözős verseny, egzaktabbul mérhető. Ősszel szeretnék elindulni egy ilyen versenyen, de még nem tudom pontosan, melyik lesz az.

A nyitóképért köszönet Gesztenye Fotónak!