Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

A második félmaratonom

Sokszor nem is olyan könnyű megismételni azt, ami egyszer már sikerült.
Kovia 2017-ben kezdett futni, 2018-ban futotta le élete első félmaratonját. Egy csepp rózsaszín című blogjában Kovia leírja, hogy nagyjából 6 éve küzd depresszióval. "Nekem a futás az az idő, amikor önmagammal lehetek, gondolkodhatok, élvezhetem a hegyi tájat és a friss levegőt. A futás az a ½-1 óra amikor otthonról elszabadulok és magammal foglalkozhatok. Így kitartottam a futás mellett és lassan kezdtem megszeretni, élvezni és érteni, hogy miért szalad manapság mindenki." - írja blogjában. A Wizz Air félmaratont Kovia is lefutotta, beszámolóját ajánljuk szeretettel.

 

Wizz Air Félmaraton ... Fel voltam-e készülve rá? A fenét, nem voltam és majdnem biztos voltam benne, hogy a záró buszon kötök ki és nem a célban. Ezért a versenyt megelőző nap és a verseny napján is a lelkesedésem egyenlő volt a nullával. Pedig nagyon vágytam, hogy ott legyek a rajtban, ott legyek a helyszínen, vágytam az érzésre, hogy 11000 másik félmaratoni futóval együtt fussak.

Tavaly amikor jelentkeztem a versenyre a célom az volt, hogy jobb időt fussak mint az első félmaratonomon. A körülmények úgy hozták, annak is örülhettem, hogy oda mertem állni a rajtba.

Hogy miért? Mert nem tudtam úgy edzeni a versenyre ahogy a nagykönyvben megvan írva, mert tavasz óta előjött egy térdprobléma futás közben, ami maximum 5-6 kilométert engedett futni az edzéseken, aztán teljesen leblokkolt a térdem. 

Voltam-e orvosnál? Nem, mert féltem, hogy eltilt a futástól, hogy nem mehetek a versenyre, szóval a gyógyszerész múltamra alapozva és némi kutatásra, megpróbáltam magam kezelni a dolgot. Hosszú folyamat volt és hát az edzések is annak függvényében zajlottak, ahogy a térdem engedte. Vitaminokat szedtem, futócipőt cseréltem, olyat ami nekem a legmegfelelőbb és úgy látszott ez nagyban megoldotta a problémát. Bár kisebb fájdalmat még éreztem a térdemben futásnál és nagyobb távoknál, de ez már nem gátolt a futásban, úgyhogy szeptember 7-én a családommal elutaztunk Budapestre, mert másnap verseny volt..

A verseny napján, semmi kedvem nem volt a futáshoz, a lelkesedésem egyenlő volt a nullával, pedig én nagyon tudok lelkesedni dolgokért, főleg ha számomra fontos dologról van szó. Ez a verseny is fontos volt, de féltem a kudarctól és az sem segített, hogy szinte egész éjjel azon agyaltam, hogy vajon képes leszek-e végigcsinálni vagy fel kell esetleg adnom. Mi a jobb ha el sem indulok, vagy ha feladom? Aztán a "legyen aminek lennie kell" elven mégis elmentem a versenyre. Sajnos a családom logisztikai okok miatt nem lehetett ott a rajtnál, így teljesen egyedül ugrottam neki a távnak.

Tudom, hogy van akinek egy félmaraton semmiség, felér egy hétvégi hosszabb edzéssel, de nekem, akinek semmi sport múltja nincs, aki utált futni és nem is tudott (most se tudok, de legalább futok) egy félmaraton nagy dolog. Ha hiszitek ha nem, nagyobb tétje volt ennek a félmaratonnak a számomra, jobban rágörcsöltem mint életem első 21 kilométerére.

A 6-os szektorból rajtoltam (ami a 2.30 órás beérkezésnek felelt meg), és amíg ott vártam, hogy elindulhassak, azzal győzködtem magam, hogy meg tudom csinálni, hogy igenis lefutom, szar idővel, de lefutom.

Miután elrajtoltunk, az első pár kilométer után már elhitettem magammal, hogy meg tudom csinálni, de nagyon egyedül éreztem magam és csak az járt a fejemben: - Meg tudom csinálni, de nem akarom egyedül megcsinálni, most nem. Aztán én válaszoltam két könnycsepp között magamnak: - Te hülye, igen is megcsinálod egyedül is ha kell, és nem csak ezt: bármit az életben, mert képes vagy rá, mert magadért csinálod, ezt most magadért kell csinálnod nem másért, csakis  magadért!

Futás közben podcastokat hallgattam, mert segített elterelni a gondolataimat, hogy mennyi van még hátra, vagy hogy  fáradt vagyok, vagy arról hogy nehéz, vagy hogy épp pisilnem kell. Az első 5 kilométer könnyen és jól ment, aztán a 7. kilométernél rádöbbentem, hogy basszus még kétszer ennyi van hátra, és én már  fáradt vagyok. - De akkor sem adom fel, futok amíg bírom aztán, ha már nem bírom megállok - így győzködtem magam.

Elértem a 10 kilométert: - Hurrá, ez már majdnem a fele! De, Úr Isten még egyszer ennyit kell futnom, alig élek már, de a térdem még bírja, a hátam is, de akkor is itt halok meg félúton. És képzeljétek nem haltam meg, sőt a Margitszigeten szaladtunk visszafelé, már túl voltam a táv felén, amikor már a sírással küzdöttem, meg az önsajnálattal, hogy egyedül vagyok, nekem senki sem szurkol, egyszer csak  a Margit híd elején ott állt a családom és igen is szurkoltak nekem, és már nem voltam egyedül. Átkozottul jó érzés volt ez, a lányaim fel sem fogták mit jelent nekem 21 kilométert futni, hogy mennyi az annyi de úgy szurkoltak, nekem mint akik mindent értenek és tudnak. Óriási vigyorral az arcomon tovább futottam, igaz lassulni kezdtem, de tettem amit tudtam, feszítettem a határaim és egyszer csak ott voltam a Parlamentnél. - Innen már nincs sok...,nem a fenét... - gondoltam. 15 km után már muszáj voltam rövid sétákra is átváltani, mert ha a térdem nem ism de a hátam nagyon fájt, de nem hagytam magam, csak számoltam visszafelé a kilométereket...és jól el is számoltam őket...

Tudjátok milyen érzés az, amikor elhagyod a 18-as kilométertáblát, és valahol a 18-19 kilométer között mégis biztos vagy benne, hogy a 19-es táblát láttad utoljára, és váltig hiszed, hogy már csak 2 kilométer van a célig, és megvan? Felemelő érzés! 

De ne tudjátok meg azt az érzést,  amikor a várva várt 20 kilométeres tábla helyett a 19-es jelenik meg és rádöbbensz, hogy mekkora szőke vagy. - Jézus még mindig van 2 kilométer, és én már alig vonszolom magam, de egye fene azt a 2 kilométert, ha kell gyalog is megteszem a maradékot, legyek akár az utolsó, de megcsinálom a félmaratont.- így jártak tovább a gondolataim.

Szerintem az utolsó 2 kilométer volt a legnehezebb. Fájdalmak és fáradtság közepette haladtam, de beértem a célba, természetesen bőgve, hoztam a szokásos formámat. :) 

Megcsináltam és a 2 óra 30 perces időt is tartottam, na jó, 2 óra 32 percet futottam. Sikerült, és jobban örültem mint az elsőnek. Úgy éltem meg ezt a félmaratont mint az elsőt, és annyira jó érzés így utólag is, hogy minden határomat túlfeszítve mégsem adtam fel. Odaálltam a rajtba, és megcsináltam ahogyan tudtam, és igen, ezért büszke vagyok most magamra. 

Ott voltam a több ezer futóval egy olyan gyönyörű városban mint Budapest, bár a tájból csak a Margitszigetre, a Margit hídra, a Parlamentre és az ELTE épületére emlékszem. A többi összemosódik a gondolataimmal, a belső monológjaimmal, a podcastokkal.

Kedveseim, hogy mi a konklúzió? Bármire képesek vagyunk, ha igazán akarjuk és hajlandóak vagyunk a határainkat kitolni amennyire csak lehet! Ne feledjétek, ha futni indultok, vagy most kezditek a futást, egy jó futócipő kötelező. Jó alatt nem feltétlen egy drágát értek, hanem a te lábtípusodnak megfelelőt. Ha nem tudjátok milyen is az, kérjetek segítséget egy hozzáértőtől, mert így a sérüléseket tudjátok megelőzni. Ha nem vettem volna egy nekem megfelelő futócipőt, a félmaratont biztos nem futom le és nem kizárt, hogy nem úszom meg sérülés nélkül.

PS: Az érem, hogy nekem is legyen, na ez volt a másik erő ami hajtott, mert annyira szép...annyira tetszik..de annyira!