Mind az amatőr, mind a profi sportolóknak lehetnek példaképei. Hatnak ránk, motiválnak minket a tehetségükkel, a kitartásukkal, a személyiségükkel, az eredményeikkel, a hozzáállásukkal, a történetükkel. Számomra az egyik ilyen példakép – futóként is – Michael Jordan. De mit tanulhat egy olyan földi halandó, amatőr futó, mint én, a kosárlabdázás istenétől? Nos, rengeteget!

Általános iskola első osztályában kezdtem el kosarazni a BEAC-ban, és néhány évre ott is ragadtam. Ekkor, a 80-as évek végén, a 90-es évek elején az egyesület női kosárcsapata hazánk egyik legjobbja volt, magyar bajnokságot és kupát is nyert. A gárda élén a felejthetetlen és zseniális Balogh Judit állt, őt és csapattársait látni meccsről meccsre (meg néha edzéseken is) hatalmas élményt jelentett. A kosárlabdát már akkor is egy gyönyörű, látványos és rendkívül izgalmas sportágnak találtam – erre csak ráerősített az a változás, hogy a 90-es évek első felében itthon is hozzáférhetővé váltak a külföldi kábeltelevíziók, és ezáltal az NBA is. Teljesen mindegy volt, hogy egy német nyelvű adón keresztül, de láthattuk ezt az rendkívül dinamikus, pörgős játékstílust, a már-már sportshow-ba hajló megoldásokat, egyszerűen lenyűgöző volt. És ennek a (számomra) csodának számító „cirkusznak” a tetején ott repkedett – szó szerint, ugye – Michael „Air” Jordan és a Chicago Bulls.

Jordanről mostanában újra rengeteget hallani a Bulls utolsó nagy szezonját feldolgozó The Last Dance című dokumentumfilm kapcsán. A legendáról a sportág szeretői eddig is tudták, hogy igazi maximalista, és a pályán nem tűri a lazsálást. De ahogy a filmben ő maga is megfogalmazta: soha, senkitől nem várt el többet, mint amennyit saját magától is. A végletekig hajtotta a csapatot, és benne magát is, ami 6 bajnoki címet eredményezett. Azt pedig, hogy Jordan ettől jó ember vagy rossz ember, mindenki döntse el saját maga. Szerintem minden idők egyik legkiemelkedőbb sportolója és legnagyszerűbb kosárlabdázója, aki engem a futásban – a legeslegnagyobb sportolói példaképem, Monspart Sarolta mellett – több szempontból is motivál.

1. Melózz!

Habár Jordan volt a csapat sztárja, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy elcsalinkázott valahogy az edzéseken, a mérkőzéseken meg odatette magát, és istenadta tehetségével letarolta a pályát. Az istenadta tehetséghez elképesztő szorgalom társult, ez tette Jordant azzá, aki. Mindig ott lebegett a szeme előtt a célja, amiért bármennyit képes volt melózni. Szó szerint bármennyit. Ha kellett, a csapatedzés előtt is, edzés után is, bármikor. Azt hiszem, ez tulajdonság az igazán nagy sportolók sajátja.

Gyakran mondjuk: a sportból, a futásból pont annyit vehetsz ki, mint amennyit beleteszel.

A futásban:

Úgy gondolom, szorgalom nélkül semmilyen futás nincs, még örömfutás sincs. Logikusan az örömfutás az élvezetről szól, élvezni pedig akkor lehet a futást, ha a rendszeres edzésnek köszönhetően formába lendülünk, nem pedig végigkínlódjuk a kilométereket. A szorgalom nem függ a képességeinktől, a tehetségünktől, az alkatunktól, a korunktól – ha tesszük a dolgunkat, edzünk, futunk, dolgozunk a célunkért, akkor meglesz az eredménye. Nemde?

2. Legyen célod!

Jordannel kapcsolatban ez a kedvenc „részem”. Talán rosszul látom, de nekem a The Last Dance-hez készült interjúk alapján úgy tűnik, hogy Michael Jordan esetében az, hogy a legjobb akart lenni, csak másodlagos tényező. A legfőbb célja mindig ugyanaz volt: a győzelem! Őt ez motiválta, ez vitte előre, és ez vonta maga után azt a hozzáállást is, hogy senkitől nem tűrt lazsálást a pályán. A kosárlabda csapatsport, és még egy olyan kiválóság sem nyerhet egyedül meccset, mint Mike. Minden mérkőzésre úgy ment ki, hogy nyerni akart. Ez mindig sikerült? Közel sem. De attól még a cél ugyanaz maradt – győzni újra meg újra meg újra.

A futásban:

A futással kapcsolatban számos célt kitűzhetünk magunk elé: fogyás, egészségmegőrzés, stresszoldás, fejlődés, versenyek, a táv növelése, az idő javítása, közösségi időtöltés, természetjárás vagy a már emlegetett örömfutás. A célra fókuszálva végigcsináljuk az edzéseket, legyőzzük az esetleges holtpontokat, megyünk előre. Nekünk nem a Utah Jazzt vagy a Los Angeles Lakerst kell legyőznünk, hanem leggyakrabban saját magunkat. De a futós célunkért megéri!

Ezt is olvasd el!

Versengő alkat kontra örömfutó – te melyik vagy a futásban?

3. Elbuktál? Állj fel!

Nos, mikor 1995-ben, közel két év baseball-kitérő után Jordan visszatért a kosárlabdához és a csapatához a szezon legvégén, finoman szóval sem volt „kosárlabdázó formában” (erre majd később még visszatérek). Magához képest alulteljesített, a csapat nem jutott döntőbe, és ahogy a sajtó megfogalmazta – lássuk be, frappánsan: Kiderült, hogy Michael Jordan is ember. De felhozhatnám azt a példát is, amikor még korábban, a Chicago első nagy korszaka előtt, az 1990-es döntőben az Indiana Pacers igen kemény játékosai, nos, földbe döngölték hősünket. Szó szerint. Mi történt mindkét eset után? Jordan elképesztően felszívta magát, még önmagához képest is nagyobb erőbedobással végigedzette a nyarat, és a következő szezonban mentálisan és fizikálisan is bombaformában tért vissza.

A futásban:

Amikor futóként gödörbe kerülünk, csökken a motivációnk, egy sérülés vagy betegség után kell visszatérnünk, nem a terveink szerint sikerül egy verseny vagy bármi más hátráltató tényező akad, akkor két dolgot tehetünk. Kesereghetünk rajta jó ideig, és feladhatjuk az egészet – vagy rövidke önsajnálat, bosszankodás, szomorkodás után újra nekivághatunk. Feltehetően nem lesz könnyű, de ez is a sport sajátossága, és sok mindenre megtanít önmagunkról.

Ezt is olvasd el!

„Ez minden volt, csak nem futás...” – az újrakezdésről

4. Ha kell, válts egy kicsit!

Az 1993-as, harmadik győztes szezon végére a Bulls sztárja testben és lélekben egyaránt rendkívüli módon kimerült, elvesztette a lelkesedését a kosárlabda iránt. Mindezt tetézte, hogy 1993 nyarán imádott édesapja – és egyben legjobb barátja – rablógyilkosság áldozata lett. Ősszel a sportoló bejelentette, visszavonul a kosárlabdától, hogy megvalósítsa saját és apja nagy álmát: jöhet a baseball! Habár Jordan 17 éves koráig baseballozott a sulija csapatában, azóta nem igazán foglalkozott a sportággal. Kezdődött tehát minden elölről... Jól ment neki az elején? Nem. Mit tett? Csak azt, amit máskor. Gyakorolt, edzett, gyakorolt, edzett, és egyre jobb lett. Baseballedzője visszaemlékezése szerint ha Jordan karrierjét nem szakítja meg a játékosok sztrájkja (Jordan nem akart sztrájktörő lenni), akkor később akár feljuthatott volna az első osztályba, a Major League-be is. Mindenesetre ez a közel két esztendős kitérő elég volt ahhoz, hogy Mike-nak hiányozni kezdjen a kosárlabda, és az 1995-ös szezon végén már újra ott pattogtatott a Bulls edzésein és meccsein. A következő három szezonban pedig ismét bajnoki címig vezette a csapatot.

A futásban:

25 éve futok, és nem egyszer mondtam már ki, hogy: „No, nekem ebből egy időre elég kevesebb is. Vagy semmi." Ha nem tudjuk magunkat átlendíteni ezen az érzésen egyik napról a másikra, akkor hasznos, ha akad egy másik sportág, amire a „futáskiégés” időszakában nagyobb hangsúlyt fektetünk, és amiért képesek vagyunk legalább hasonló mértékű lelkesedést mutatni. Bringa, úszás, falmászás, crossfit, jóga – teljesen mindegy, hogy mi, csak élvezzük. Nálam csak annyi történt, hogy egy ideig kevesebbet futottam, és többet jártam funkcionális tréningre; borzasztóan motivált, hogy fejlődöm, erősödöm. Néha merni kell kicsit elengedni vagy második helyre sorolni a futást a sportéletünkben, hogy aztán újult lelkesedéssel térjünk vissza hozzá.

Ezt is olvasd el!

Mit tehetsz, ha nincs kedved futni?

5. Erősíts!

Ez egy nagyon izgalmas téma. Már említettem, hogy 1990-ben a Pacers tagjai a döntőben elég csúnyán elintézték Jordant. Ez volt az a pont, mikor hősünk úgy döntött, hogy őt többé nem veri le senki, és addig erősített, míg a következő szezon elején egy sokkal izmosabb, erősebb, de ugyanolyan ruganyos és könnyedén „szálldosó” Mike tért vissza a pályára (meg is nyerték a bajnokságot). Amikor pedig baseballjátékosnak állt, „baseballosra” dolgozta át az izomzatát – ezért kellett az 1995-ös szezonvégi visszatérés és a magához képest erőtlen meccsek után Jordannek újra nekiveselkednie, és a baseballos izomzatát „visszagyúrnia” kosaras izomzattá. Természetesen a komoly izomerősítő munka nemcsak Jordan esetében fontos, az amerikai profi kosárlabdában (is) az erősítő edzésnek óriási szerepe van. A 90-es években nekem kifejezetten furcsának tűnt, hogy az NBA csapatai nagyrészt izomkolosszusokból – én annak láttam őket – állnak, ki nyurgább, ki robosztusabb „változatban”.

A futásban:

Jöhet az, amit nem győzünk elégszer mondani: az erősítő edzések az amatőr és a profi futók, a rövidebb és hosszabb távokat teljesítők számára is egyaránt fontosak. Természetesen máshogy erősít egy sprinter, és máshogy erősít egy maratonista. Fél éve készítettünk egy interjút Baji Balázzsal: a kiváló gátfutó elmesélte, hogyan épülnek fel az edzései, és milyen hangsúlyosak nála a konditermi tréningek. Habár most arról beszélünk, hogy az adott sportágakban a teljesítmény növelésében milyen nagy szerepe lehet az erőfejlesztésnek, de azt se feledjük el, hogy ezek az edzések a sérülések kockázatának csökkentésében is segíthetnek. És nem utolsósorban jobban is érezhetjük magunkat a bőrünkben, ha kicsit tónusosabb az izomzatunk.

A The Last Dance című dokusorozat a Netflix kínálatában tekinthető meg.