Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

3 legendás futónő, 3 motiváló futósztori

Egy kis sporttörténelem.

Két maratoni futó és egy sprinter. Igazi bajnokok, igazi hősök, de mindenekelőtt futók – akárcsak mi. Történetük mindenkit motiválhat, legyen akár profi, akár amatőr futó; hosszú évek óta sportoló, újrakezdő vagy kezdő; fiatal, középkorú vagy idős. Hiszen a futás mindenkinek ugyanazt adja, a szabadság felemelő érzését, önismeretet, erőt.

 

Wilma Rudolph: A gazella

„Szeretem a futásban a szabadság érzését. A friss levegőt és azt, hogy az egyetlen ember, akivel versenyeznem kell, én vagyok.”

 

 
olympic.org | Wilma Rudolph győzelme a római olimpián, 200 méteres síkfutásban

 

Küzdelmes gyermekkor

Az 1960-as római olimpia háromszoros aranyérmeséről (100 m síkfutás, 200 m síkfutás, 4x100 m váltó) gyerekként senki nem gondolta volna, hogy később zseniális futó válik belőle.

1940-ben született Tennessee államban. Nagy családban nőtt fel, édesapja két házasságából 22 gyermek született. Wilma mindössze négyéves volt, amikor skarlátos lett, majd kétszer tüdőgyulladást kapott. Később pedig gyermekbénulás következtében a lebénult az egyik lába, sokáig úgy tűnt, hogy egész életére kerekesszékbe kényszerül. „Az orvosok azt mondták, hogy soha nem fogok tudni járni. Az anyukám azt mondta, hogy képes leszek rá. Anyukámnak hittem” – nyilatkozta később. Édesanyja kitartásának köszönhetően Wilma szép lassan rendbe jött: az asszony minden nap fizikoterápiát végzett a kislánnyal az orvosok utasításai alapján, és hetente kétszer hordta kezelésre egy, az otthonuktól 80 km-re lévő intézetbe. Végül 12 éves korában Wilma már újra tudta biztosan használni a korábban bénult lábát.

 

Róma hősnője

Immár megerősödve a lány belevetette magát a sportba: atletizált és kosarazott is. Mindössze 16 esztendős volt, mikor az amerikai olimpiai csapat tagjaként bronzérmet nyert a 4x400 m-es női váltó tagjaként a melbourne-i ötkarikás játékokon. Két év múlva ösztöndíjjal felvételt nyert a Tennessee Egyetemre – és megszülte első gyermekét, Yolandát. A római olimpiát megelőző esztendőben már ismét szuper formában volt, a sok edzés és a kitartó, alázatos munka pedig 1960-ban meghozta az óriási sikert, a már említett triplázást (a „fekete gazella” becenevet ekkor adta neki az olasz sajtó, míg a francia újságírók „fekete gyöngy”-ként emlegették).

 

Fiatalon visszavonult

Wilma Rudolph-ból igazi legendává vált, hazájában nemzeti hősként ünnepelték. Nagyon korán, mindössze 23 évesen, akkori világrekorderként vonult vissza, saját bevallása szerint azért, mert a csúcson szerette volna abbahagyni. Rudolph ezután tanított, edzőként dolgozott, elkötelezetten harcolt a faji megkülönböztetés felszámolásáért, és létrehozott egy alapítványt a mozgássérült gyerekek támogatására. 1994-ben hunyt el agytumor következtében. Néhány évvel később születésnapját, június 23-át Wilma Rudolph-napnak nyilvánították szülőföldjén, Tennessee államban.

 

Joan Benoit Samuelson: A maraton első női olimpiai bajnoka

„Nincs annál jobb érzés, mint a harmónia és egyensúly azon pillanata, amikor a futás és az élet összekapcsolódik. Ekkor rájössz, hogy miért futsz, és hogy nem tudnál nélküle élni.”

 
olympic.org | Joan Benoit Samuelson maratoni győzelme az 1984-es olimpián, Los Angelesben

 

„Nézd a szemét, akár egy cápáé!”

Joan Benoit első „sportszerelme” közel sem a futás volt – a síelésért rajongott, már kisiskolásként indult síversenyeken. Édesapja visszaemlékezése szerint Joan egy csendes, nyugodt, aranyos kislány volt, sport közben viszont kitört belőle a vadabb énje. Ezt később a sportolónő egy szurkolója úgy fogalmazta meg, miközben egy versenyen Benoit elhaladt előtte: „Nézd meg a szemét! Éhes, akár egy cápa!”

Nos, az ifjú cápát sokáig csak a síelés kötötte le, mígnem 16 évesen szlalomozás közben balesetet szenvedett, és eltörte a lábát. A sérülésből való felépülés részeként, a rehabilitáció során kezdett el futni, és ebben is nagyon tehetségesnek bizonyult. Viszont egyelőre nem tartott ki kizárólagosan a futás mellett, kosarazott, teniszezett és gyeplabdázott is. 20 évesen kezdte el igazán komolyan venni a futást – két esztendővel később pedig, nagyjából ismeretlenül, megnyerte a legendás Boston Marathont, ideje: 2:35:15. Női pályacsúcs. Női amerikai rekord.

 

 

Még feljebb!

A bostoni győzelmet óriási felhajtás kísérte, és majdnem „végzetesnek” bizonyult Benoit sportolói karrierje szempontjából. A fiatal lány ugyanis utálta az egész hajcihőt, ki nem állhatta a reflektorfényt. „Annyira utáltam, hogy azt fontolgattam, feladom a futókarrieremet, talán akkor végre békén hagyjanak.” Szerencsére nem így lett, és Joanie tovább menetelt: 1981-ben amerikai bajnok lett 10.000 méteren, majd '83-ban ismét győzött Bostonban a maratonon, megint pályacsúccsal, ami ezúttal világcsúcsot is jelentett. Ezzel kapcsolatban egy kis érdekesség: 1983. április 17-én zajlott le a London Marathon, ahol a norvégok kiválósága, Grete Waitz világcsúcsot futott (2:25:28). Másnap (!), azaz április 18-án rendezték meg a Boston Marathont, ahol Joan Benoit 2:22:43-mal nyert, és megdöntötte Weitz alig több mint egy napja fennálló maratoni rekordját...

 

1984, Los Angeles

Az 1984-ben rendeztek először női maratoni versenyt az olimpiák történetében. Benoit az amerikai olimpiai válogató előtt mindössze 17 nappal endoszkópos térdműtéten esett át, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kivívja az indulás jogát. A többi pedig már történelem: megnyerte az 1984-es olimpia 42 km-es versenyét, maga mögé utasítva a kor klasszisait, Grete Waitz-t, Rosa Motát és Ingrid Kristiansent. Így ő lett az első ötkarikás női győztes ezen a távon.

A megmérettetés legemlékezetesebb pillanatáról így nyilatkozott később az outsideonline.com-nak:

– Emlékszem, hogy az első frissítőállomást kihagytam, és úgy döntöttem, nem veszek magamhoz vizet ezen a ponton. Soha nincs versenystratégiám; számomra nagyon fontos, hogy a saját versenyemet fussam, ne valaki másét – emlékezett vissza. Joan tehát úgy döntött, hogy frissítés helyett elhúz a mezőnytől. – Szerencsére nem hallottam tisztán az újságírók megjegyzéseit. Azt hiszem, azt mondták, hogy bizonyára nem vagyok tisztában azzal, mit csinálok, és súlyos hibát követek el. Pedig én mélyen, legbelül pontosan tudtam, hogy mit teszek, bíztam az edzéstervemben és a fejlődésemben.

 

Futás+síelés=sífutás

Joan Benoit Samuelson a mai napig fut – kiváló eredményeket ér el a korosztályában –, edzősködik, sportkommentátorként is fel-feltűnik. Emellett nagy lelkesedéssel űzi két kedvenc sportja, a futás és a síelés „szerelemgyerekét”, a sífutást is otthonában, Maine államban.

 

 

Paula Radcliffe: A maraton brit királynője

„Nem emlékszem olyan időszakra az életemben, amikor ne futottam volna.”

 

 
Facebook/London Marathon | Paula Radcliffe 16 éven át tartotta a női maratoni világcsúcsot

 

Példaképe nyomában

Az angol hosszútávfutó bajnoknő valóban hamar a futás híve lett: annak ellenére, hogy asztmával küszködött, már 7 évesen belevágott a futásba, köszönhetően a sportág iránt rajongó édesapjának. 9 esztendősen a helyi futóklub tagja lett, az a elhatározása pedig, hogy belőle is profi atléta váljék, akkor született meg, amikor a 80-as évek első felében látta futni a London Marathonon a nagyszerű norvég futónőt, Ingrid Kristiansent.

A fiatal lány tehetségére korán felfigyeltek, így elkezdett versenyezni, jellemzően mezei futásban – 19 évesen junior világbajnoki címet szerzett.

A pályán azonban nem jött a várva várt győzelem... Az 1993-as vb-n hetedik lett 3000 méteren, 1995-ös vébén és az 1996-os atlantai olimpián az ötödik helyet csípte meg 5000 méteren. Az 1999-es sevillai világbajnokság 10.000 m-es versenyén az utolsó körig vezetett, de végül „csak” a második helyen futott be.

 

Sikerek hosszútávon + a maratoni világcsúcs

A nagy győzelmeket a hosszabb távokon, utcai futóversenyeken érte el! 2000-ben, 2001-ben és 2003-ban félmaratoni világbajnoki címet szerzett, 2002-ben pedig a maratoni távon uralta a világot: először a London Marathont nyerte meg, majd Chicagóban új világcsúcsot állított fel 2:17:18-as idejével. Apró érdekesség, hogy a két verseny között Paulát a királynő is kitüntette A Brit Birodalom Rendjének MBE fokozatával.

A legnagyobb diadalt azonban a következő esztendőben, a London Marathonon aratta. 2003. április 13-án 2 óra 15 perc 25 másodperces időeredménnyel ért célba! Ezt az egészen fantasztikus világcsúcs 16 éven át tartotta magát, csak tavaly tudta felülmúlni Brigid Kosgei.

Paula a pályafutása során a nagy maratonok közül háromszor nyert Londonban és New Yorkban, egy alkalommal pedig Chicagóban.

 

 

A legnagyobb sikere helyszínén búcsúzott el

A 2005-ös világbajnokságon, Helsinkiben végre megszerezte az első vb-aranyát is, természetesen a maratoni távon. Sajnos azonban az ötkarikás játékokon nem járt sikerrel: Athénban a 36. kilométernél gyomorprobléma miatt fel kellett adnia a versenyt, Pekingben csak a 23. lett (egy fáradásos combcsonttörést követően tért vissza, és még nem épült fel teljesen), Londonban pedig el sem indult.

A kétgyermekes édesanya 2015 elején jelentette be, hogy befejezi maratonfutó pályafutását. 2015. április 26-án, a London Marathon volt a búcsúversenye, amelyet 2:36:55-ös idővel teljesített – a szurkolók óriási éljenzésétől, biztatásától kísérve.