Ventilációval kezdeném – az elmúlt időszakban ez úgyis divatos és kifejező szó lett. Felénk, Törökországban, szigorú intézkedéseket vezettek be a Covid-19 elleni védekezés keretében: november óta be vagyunk zárva minden hétvégén és hétköznapokon is este 9-től kijárási tilalom volt érvényben. Akárhogy is számolom, ez 6 hónap. Aztán lehúzták az esti kijárási tilalom kezdetét 7 órára, majd derült égből villámcsapás: április 29-én 17 napos teljes lezárás vette kezdetét.

Mentális hanyatlásom sporttal aládúcolt naplója következik - vigyázat, nem minden indulatot nélkülöző tartalom!

A bejelentés napja

Hétfő, a nagy bejelentés napja. Számítottunk rá, hogy a május közepi Ramadán ünnepre megörvendeztetnek egy lezárással, ezzel is elejét véve a családi látogatásoknak és az országot keresztül-kasul átívelő utazásoknak. Ám maximum egy hétnek gondoltuk. Hát nem, ők ennyivel nem elégedtek meg.

Mégis valahogy, nem is értem, miért, nem csapkodtam magam a földhöz a hír hallatán. Annyira megszoktuk már, hogy otthon ülünk (mert az idei tanévben csak 12 hét jelenléti oktatás volt, a többit a gyerekszobában húztuk le, és még vége sincsen), hogy nem is éreztem a súlyát. Hova a bánatba is mehettünk volna a közel fél év alatt, amikor home office volt, a gyereknek délután 4-ig home school, aztán házi feladat, itt volt a tél – túl nagy teret nem kaptunk, hogy élhessünk.

Szóval kellemesen elzsibbadt az agyam azon része, amely azért felelős, hogy ilyen helyzetekben káromkodjon, de ennyinél maradt a dolog. Este húztam kifelé futni, persze úgy, hogy 7 órára itthon legyek, mint a jó gyerek.

Nulladik napok

Másnap leesett a tantusz, és a káromkodás központja is aktivizálta magát Csipkerózsika álmából ébredve. Kibuktam, haragudtam. Három napunk maradt a Nagy Lezárás előtt, ezért a gyereket minden nap vittük kifelé iskola után, és igyekeztünk annyit mozogni a néhány órácska alatt, amennyit csak lehetett.

Szerdán már úgy indultam futni, hogy nem tudtam, mikor lesz a következő, ezért nem spóroltam a kilométerekkel, többet mentem, mint tervben volt, nem érdekelt az sem, hogy nincs nálam elegendő víz.

Az utolsó, csütörtöki napon még mehettem volna egy körre, de nem volt szívem feláldozni a betervezett családi programot: a naplemente kezdetének megtekintése, miközben tonnányi kavicsot gyűjthetünk egy kedvenc helyen, mindezt egészen este 7-ig, a Nagy Lezárás kezdetéig.

Első nap

Igen, ma futásom lett volna. Este szétküldtem a rendszert csípő- és egyéb erősítéssel is, de a hiány nem csillapodott. Szabad a munkába menekülni, még jó, hogy az legalább van.

Második nap

Éjjel úgy rontottam ki (helyesebben osontam) a kapun, hogy nem számított, nem is olyan régen hagymát ettem, amitől garantált a rosszullét, mellé pedig halat, amitől szintén.

Magamra rángattam a futócuccaimat és azt mondtam, engem nem érdekel, muszáj néhány kört mennem a háztömb körül.

Teljes riadókészültségben futottam hát a rend őrei elől, a késő este lévén felélénkült kóbor kutyák elől, égő gyomorral, végigböfögve az utat. Ha felvillant egy-egy autó lámpája, azonnal kék színűnek láttam, de a fogamat összeszorítva futottam a csendben, a tücskök zenéjét hallgatva.

Azokra a meleg nyarakra emlékeztem, amikor valami csínytevés miatt voltam a csillagos ég alatt, csak akkor a szabadság ízét kortyolgattam, most pedig annak hiányát éreztem a feltoluló gyomorsavam ízével keveredve.

Sután futottam, haragosan, agresszíven, aztán lazult minden, egyre kisebb amplitúdókat vetettek az idegeim, nem pásztáztam folyamatosan az utcákat 360 fokban, automatikusan lecsökkent a tempóm (a pulzusom az nem), és a végére már a gyomrom sem kínzott, csak futottam.

Harmadik nap

Hétvége lévén egyébként sem mehetek már fél éve futni, így hozzászoktam, tulajdonképpen nem hiányzik. Ma sem.

Negyedik nap

Hétfő, edzésnap. Este 10-ig vártam, ezúttal tudatosan készültem az engedetlenségre. Most nem hideg izmokkal indultam el, és nem is hagymával a gyomromban. Rutinosan, ravaszul, pofátlanul léptem ki a lépcsőház ajtaján. Megcsapott a szokatlan hőség, de most még ennek is örültem, és a hátsó utcákon indultam a szépen megtervezett, kertek alatti útvonalamra.

Számító módon bekészítettem a magyar útlevelemet, hogy élni tudjak a külföldi ütőkártyával, ha esetleg elcsípnek, és még véletlenül sem szólaltam volna meg törökül. Egy ideig engedékenyebbek voltak a külföldiekkel a kijárási tilalmak alatt, ám az elmúlt időszakban gyanúsan sokan kezdtek mászkálni akkor, amikor nem kellett volna. Beszigorítottak.

Futás közben azon morfondíroztam, vajon milyen mintát mutatok a kirohanásaimmal – vagy inkább kifutásaimmal – a gyerekemnek, aztán jó anya módjára elhessegettem a gondolatokat. Majd megérti, hogy nem minden fekete vagy fehér.

Éjszaka lévén sokan csámborogtak kinn, kisgyerekek hintáztak a játszótereken, kisebb csoportok, családok sétálgattak a friss levegőn. Még egy futó párba is beleszaladtam, ami ezen a környéken ritka látvány. Én annyira, de annyira megörültem nekik!

Kiemelt kép: Jeffey Blum / Unsplash