Futóleckék K. Tengeri Dalma blogja
Írj nekünk

9. Gatyába ráztam az edzéseimet (és magamat)

Egy nagy hajrával a célban a Dalyan Caretta Run versenyén 2019. október 27-én, Törökországban.

Avagy kell-e óra és edző?

Az első félév futásai után, amely alatt két futóversenyen is részt vettem több-kevesebb sikerrel, egyre tudatosabbá kezdtem válni. Rájöttem, hogy nagyon sok mindenről kell tanulnom, és sok mindent be kell építenem az életembe, ha – a saját normáim szerint – eredményes szeretnék lenni. A sportágba már visszavonhatatlanul beleszerettem, ami nálam maximalizmussal társul, ezért nem volt kérdés, hogy magasabb szintre próbálom emelni az egészet: úgy döntöttem, hogy beszerzek egy futóórát, valamint edző segítségét kérem.

Az órán nagyon sokat gondolkodtam, hogy tényleg szükség van-e rá, kell-e áldozni rá, de úgy éreztem, nem árt teljesebb képet kapni, hogy az adatok szintjén is el lehessen valahonnan indulni. (Na, meg közgazdászként a véremben van az adatelemzés, minél több, annál jobb.) Hosszú hetek mérlegelése után lett meg a kiválasztott.

Számomra ez is egy mérföldkő volt, a szilárd elhatározásom és a kitűzött céljaim újabb szimbóluma, éppen úgy, mint annak idején az első gél megvásárlása. Nem, nem ezen múlik, nem az óra és a gél tesz valakit futóvá vagy sportolóvá. Ettől függetlenül mentálisan mindkettő előrébb lendített a választott úton, még akkor is, ha később a bővülő ismeretek tükrében csökkent a jelentőségük. (Azóta sem gélezek, teljesen felesleges lenne, az óra adatait is próbálom a helyén kezelni.)

Az óra első néhány használata kimutatta, amit addig is sejtettem, elég magas pulzusszámon tolom. Legalábbis a klasszikus, papír alapú számítás alapján, mert soha nem vettem részt teljesítménydiagnosztikai vizsgálaton, ahol pontosan meghatározzák az egyén pulzuszónáit és egy rakás más értéket.

Nem tudtam eldönteni, hogy a pulzusom azért magas, mert kezdő vagyok, és a keringési rendszerem nem elég fejlett, vagy esetleg más állhat a háttérben, aminek utána kellene járnom.

Ártok-e magamnak, ha így folytatom, vagy vissza kellene vennem. Voltak „hosszú” futásaim, amelyeket a maximális pulzusszám 95%-án teljesítettem, pedig csak kocogtam, bár az is tény, hogy az itteni nyarak brutálisak meleg. Olvastam ilyet is, olyat is, beszéltem ezzel is, azzal is, végül feladtam, és úgy döntöttem, keresek egy edzőt, aki segít átlendülni a kezdeti bizonytalanságokon. Szükségem volt valakire, aki helyes mederbe terel a tanácsaival és tapasztalataival, és olyan útra léphetek, amely az egészség és a teljesítmény szempontjából is optimális. Ekkor találtam rá Hankára, akit biztosan ti is sokan ismertek. Gyorsan kialakult köztünk a szimpátia, és megkezdtük a közös munkát.

Az edzéseim szervezettebbek és kontrolláltabbak lettek, szigorúan pulzuskontrollal futok. Ősszel részt vettem egy újabb versenyen, itt, Törökországban, de csak az 5K távon indultam el, hogy biztos legyen a sikerélmény a legutolsó, felemásra sikeredett 10K verseny után. Magabiztosan teljesítettem a távot, bár nem sikerült egyéni csúcsot futni, amit pedig titkon reméltem. Ettől függetlenül szuper jól éreztem magam, egyáltalán nem küszködtem, hiszen bőven voltam olyan szinten, hogy lazán lefussak ennyit. A pulzus-mumus azért odavágott, mert a versenydrukk miatt a megszokottnál sokkal magasabban pörgött, de még így is belefért egy hajrá az utolsó kilométeren, és fantasztikus eufóriában értem célba. Tudtam, hogy megtettem mindent, és imádtam, hogy ismét közösségben vagyok.

Az elmúlt fél évem arról szól, hogy rendületlenül alapozok, ez az elsődleges feladat, amibe bevonunk egy-egy versenyt is, ha a táv alkalmas rá. Bár tök jól hangzik, hogy versenyekre készülök, nálam ez még fordítva működik: edző-versenyekre járok.

A türelem elsajátítása azóta is folyamatban van, mert időnként kiborít, hogy a pulzus annyi, amennyi, és frusztrál, hogy nem tudok mindig olyan tempóval haladni, mint amennyi a lábaimban már benne lenne. Bár sokat fejlődtem ezen a téren, még mindig vannak nehéz pillanataim, ha az órámra tekintek.

Ha van kedved, kövess Instagramon is!