Futóleckék K. Tengeri Dalma blogja
Írj nekünk

6. Nekem éppen ma zárult a legelső futóévem: 2019

2019. január 8-tól pörög a számláló.

Bár a történetnek és a futóleckéknek még csak az elején járok, nem tudok elmenni amellett, hogy az egy év futómúlt most lett kereken egy év, még a dátumra is emlékszem: január 8-án mentem le az első körömre. Elcsépelten hangzik, de mekkora utat tettem meg azóta!

Pontosan 541 km-t! És összesen 65 órát töltöttem futással! És 133-szor húztam fel a futócipőt! És az első hónapban lefutott 17 km-t, decemberig havi 96 km-re tornáztam fel, emberek, az majdnem 100 km egy hónap alatt! Száz! Éppen 706 perc futás!

A számok csak azért fontosak, mert megadják az átélt élmények keretét. Na, meg azért is, hogy a magamfajta, versenyre mindig kapható személyiség tudja, mit akar a következő évben átlépni. Átugrani.

Nagyon sok mindent tanultam az elmúlt egy évben, többek között ezt próbálom szépen kategorizálva, egyenként boncolgatva átadni a blog bejegyzéseiben is. Ám a legfontosabb, ami az összes közül a legtöbbet jelenti nekem, hogy kaptam egy óriási közösséget.

Külföldön élek, így a közösséghez tartozás kérdése nálam az átlagnál egy kicsit összetettebb. Többet kell érte küzdeni, és rengeteg kompromisszummal is jár. Az ember egy idő után elfogadja és megszokja a helyzetet, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy sikerül betölteni az űrt. Nekem legalábbis maradéktalanul nem sikerült. Amikor futni kezdtem, és egyre mélyebbre ástam magam a szakmai tudnivalókban, szembejöttek velem a futóközösségben már ismert és kevésbé ismert nevek is, akiket sokan követnek a különböző fórumokon. Lettek kedvenceim, követendő csatornáim, sorstársaim, és azt vettem észre, hogy egy hatalmas közösség tagja lettem, egy olyan sokszínű közösségé, amelynek tagjait egy dolog tart össze: a futás.

A virtuális világ nekünk, külföldön élő magyaroknak mást is ad: a lehetőséget – vagy talán az illúziót –, hogy sokkal gyakrabban érezhessük magunkat odahaza.

Érezni vagy ott lenni nem ugyanaz, tapasztalatból mondom, hogy nem árt vigyázni a csalóka ábránddal. Mint a délibáb, amely mindig előttünk lebeg és mi megszállottan hajkurásszuk, ám ha megismerjük, és a helyén kezeljük a jelenséget, akkor maga a virtuális jelenlét is óriási energiákat képes felszabadítani.

Én ezeket az energiákat egyre tudatosabb edzésekbe próbálom belefektetni, és az a szuper helyzet állt elő, hogy már más területekre is jut belőle. Teljesen más lett a stressztűrő képességem, a terhelhetőségem, a közérzetemről nem is beszélve. Az edzéseken túl pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy a közösségi élményt a valóságban is megélhessem, és sikerüljön minél több itteni versenyre eljutni. Mert azt be kell ismerni, a versenyzés – szimplán a közösségi mivolta miatt – semmihez sem fogható érzés. Egyszer talán eljön az is, hogy találok magamnak egy igazi, hús-vér emberekből álló, helyi futóklubot, vagy ha nem, legalább néha lesz lehetőségem egy-egy hazai közösségi futáshoz csatlakozni.

Nagyon sokáig nem voltak terveim a futással azon kívül, hogy csinálom, és közben fokozatosan növelem a távot. A félmaraton néha felvillant lelki szemeim előtt, amolyan homályos célkitűzésként, amelyet egyszer, talán, valamikor én is teljesítek. A maratoni táv pedig akkora nagy homályban volt, hogy magát a gondolatot is komikusnak éreztem. Most, egy év elteltével azonban másképp látom.

Idén 541 km? Jövőre 1000 km! Most a tavaszi 10K versenyre készülök? Év végén szeretnék megpróbálni egy félmaratont! Vágyódom a terepfutás után? Szeretném élesben is kipróbálni! Közben pedig rengeteget tanulni mindarról, amiben benne vagyok, amit egy ilyen hobbi magával hoz.

Azt már tudom, hogy a futással és annak minden vonzatával az élet bármely területén lehet új ösvényeket kitaposni. Igyekszem az érzékeimmel nyitottnak lenni, és látni, figyelni, hallani. Ki tudja.

Ha van kedved, kövess Instagramon is!