Futóleckék K. Tengeri Dalma blogja
Írj nekünk

5. Hahó, a távra tisztességesen illik felkészülni!

Nagy arcom lett, a második megmérettetésem lefaragta: 10K

Éppen 2 hónap telt el az 5K-s versenyem óta, amelyre 6 hét alatt készültem fel gyakorlatilag a nulláról. Legalábbis én abban a hitben éltem, hogy fel voltam rá készülve. Mivel teljesíteni tudtam, ugrottam is a következő távra, 10K-s versenyre edzettem.

A verseny hetében már csak óvatosan futottam, és az sem zavart, hogy max. 4 km-t voltam képes egyben lefutni az utolsó hetekben. Viszont mélyen elmerültem a sporttáplálkozás témakörében, és a nagy napra beszereztem egy energiagélt és egy fehérjedús italport a futás utánra. Úgy éreztem, hogy a cuccok kifizetésével egy beavatási szertartáson vettem részt, beléptem egy kiskapun, tagja lettem egy titkos közösségnek. Igen, jól sejtitek, még véletlenül sem teszteltem őket az edzések alkalmával, az éles tesztelés veszélyeit taglaló cikkek messziről elkerültek.

Közvetlenül a verseny előtt egy brutál fárasztó, programokkal és találkozókkal zsúfolt, normális kajához alig jutó napot szerveztem magamnak, este némi szénhidrátdús vacsora elfogyasztása után gyakorlatilag beájultam az ágyba. Nagyon izgatott voltam.

Reggeli után a versenycuccaimat magamra öltve és a titkos fegyvereimet, a gélt és a port becsomagolva átkocsikáztam a szomszédos faluba, a verseny helyszínére. Igazán hangulatos, családias program volt kilátásban: lassan gyülekeztünk, kevés résztvevővel, akik többnyire már ismerték egymást.

A kezdés előtt fél órával betoltam a gélt, biztos, ami biztos, ne kelljen közben szerencsétlenkedni vele.

A para kezdett bekúszni a bőröm alá: te, Atyaúristen, ez 10 km lesz ám!

A közös bemelegítés után felsorakoztunk a rajtvonalnál, lehettünk nagyjából húszan, majd eldördült a startpisztoly.

Erősen kezdtem az izgalom miatt, de nem akartam legutolsóként sem futni. Az élvonal gyorsan elhúzott, két lánnyal mögöttem álltunk be sereghajtónak. 3 km-ig nem volt semmi gond, szépen haladtam, jól éreztem magam, addigra kiértünk a faluból is. Örültem, hogy a mezőnyt záró autó nem az én sarkamban araszol. 3 km után éreztem, hogy elfáradtam, jólesne egy kis séta, csak egy icike-picike, csak annyi, hogy egy kis levegőhöz jussak. Onnantól kezdve végem volt, szétestem.

Az elkövetkező 7 km maga volt a gyötrelem. Először azt beszéltem meg magammal, hogy kilométerenként, amikor jelez a telefonos app, kapok egy rövid pihenőt. De nem többet! Aztán gyorsan kikönyörögtem magamtól, hogy ne kilométerenként, hanem gyakrabban lehessen sétálni, amit természetesen hezitálás nélkül jóváhagyott az addigra tudathasadásos énem valamelyike.

- Jól van, jól megy, csak addig a fáig még, utána sétálhatsz. – Te hülye pi@a, egyébként meg mit keresel itt, hogy gondoltad te ezt? – Jó-jó, nyugi van, megcsináljuk, kibírjuk, tovább, tovább, már féltávnál vagyunk – beszélgettem rendületlenül az énjeimmel, de mindig az agresszív, nagyszájú volt a leghangosabb.

Az 5 km-es frissítő állomáshoz közeledve már időben sétára váltottam, nehogy véletlenül túlszaladjak.

Az a pohár víz az életemet mentette meg, a legnagyobb hálával gondoltam a szervezőkre, a poharat átadó férfira, és a Jóistenre is, hogy nekem most vizet küldött le.

Közben folyamatosan integettem a már visszafordított futóknak, és igazi hősként tekintettem rájuk.

 - Indulj, gyerünk, gyerünk, most futás addig a tábláig, utána megint sétálhatsz .– Ekkora állat is csak te lehetsz, mit gondoltál te, majd 10 km-t csak úgy lefutkosol itt? – Nyugi, gyerekek, nyugi, menni kell, gyerünk, előre!

5 és 7 km között azon morfondíroztam, mennyire lenne ciki kiszállni a versenyből. Úgy éreztem, nem bírom, kész, elpusztulok a májusi napsütésben. Nézegettem az út menti puha zöld füvet, hogy milyen lenne ott leheveredni egy kicsit. És aztán mi? Beszállok a záróautóba és visszavisz? Vagy visszakutyagolok? Na, olyan isten nincsen! Összeszedtem magam, és irtózatosan káromkodva folytattam a séta-futás kombót.

7 km-nél végre bennünket is visszafordítottak, már nem kifelé haladtunk a „semmibe”, hanem visszafelé, egyenesen a célszalag felé, ez mentálisan sokat segített. Csak 3 km volt hátra!

- Gyerünk, gyerünk, most addig a kerítésig, utána séta. – Soha többé a lábad be ne merd tenni egy ilyenre, soha, de soha ebben az életben ne merészelj rávetemedni, teee, teeee! – Oké, oké, már ott a falu széle, már ott, megcsináljuk! – folytatódott a mentális szópárbaj a fejemben.

Mivel a két lánnyal a végén durván leszakadtunk a mezőnytől, a záróautó elém állt be, és szépen lassan vezetett minket. Ablak leengedve, a sofőr karja unalmasan kilógatva, egy kicsit előrement, aztán látva, hogy épp csak vánszorgok, megállt, bevárt, újra elindult – és ezt így játszottuk majdnem a célig.

Az utolsó 1,5 km-en, amikor ismét benn voltunk a faluban, felszívtam magam: nehogy már így másszak be a célig!

Ismét érezni kezdtem a flow-t, és megállás nélkül lekocogtam a végét, a sofőr meg is lepődött, hogy haladunk. Az eufória alig érzékelhető változatát átélve haladtam át a célvonalon, mert közben arra koncentráltam, hogy ne essek össze. Pár perc elteltével, amikor újra elegendő oxigén jutott a sejtjeimhez, óriási adag büszkeség öntött el, hogy ezt bizony megcsináltam!

De még hogy! Néhány szelet zsíros kenyér és egy kis gyümölcs letuszkolása után az is kiderült az ünnepélyes eredményhirdetésen, hogy a korosztályomban ezüstéremmel zártam a versenyt! És hogy milyen futóleckét szűrtem le a kínkeserves 1 óra és 15 percből? Azt mindenképpen, hogy a futásban nem lehet arcoskodni, és a naivitásnak megvan az ára. Na, meg azt is, hogy örüljek, hogy az emésztőrendszerem nem lázadt fel a nagy gélteszt alatt.

Ha van kedved, kövess Instagramon is!